|
1.
HETES NORVÉG HERINGSALÁTA KÖMÉNYPÁLINKÁVAL
Mottó: „MOLVIK (öklendezik) Oeh, oeh…!
(kirohan a bejárati ajtón)” –
(Ibsen: Vadkacsa, Kúnos László fordítása.)
Hozzávalók:
4 füstölt hering
0,7 dl 7 %-os ecet
1 dl kristálycukor
2 dl víz
2 közepes fej vöröshagyma
1 db kisebb répa
1 db kisebb torma
1 ek. egész fekete bors
1 ek. mustármag
4 babérlevél
1 gyömbér
Elkészítés:
A jó heringsalátához minimum 1 hétre van szükségünk.
SZERDA: Kifogjuk a heringeket.
CSÜTÖRTÖK: Megfüstöljük a halakat.
PÉNTEK: A füstölt heringeket még tiszta fejjel, józanon, magabiztos kézzel megtisztítjuk, a belsőséget eltávolítjuk, kimossuk. Ezután a fejeket és a farkakat levágjuk, és a halakat hidegen állni hagyjuk egy teljes napig.
SZOMBAT: A heringeket kétcentis csíkokra vágjuk, majd hideg vízzel még egyszer jól lemossuk, és konyhapapíron megszárítjuk. Cserépedénybe halmozzuk a következő rétegeket: heringcsíkok – hagymakarikák – vékony tormaszeletek – vékony répaszeletek. A rétegek közé ne felejtsünk el fűszereket szórni: feketeborsot, mustármagot, babérlevelet és friss gyömbérkockákat. Közben páclevet készítünk: felfőzzük a vizet a cukorral és az ecettel, majd hagyjuk kihűlni. A kihűlt páclével leöntjük a halsalátát, lefedjük a cserépedényt, és kortyolunk egy üveg sört és fél deci köménypálinkát a jól végzett munka, és Henrik Ibsen tiszteletére.
VASÁRNAP: Szobahőmérsékleten hagyjuk érni a salátát.
HÉTFŐTŐL PÉNTEKIG: Egész héten hűtőszekrényben érleljük, majd pénteken este úgy berúgunk, mint az albánszamár.
SZOMBAT DÉLBEN: Másnapos kínoktól vergődve elővesszük a hűtőből a heringsalátát, nekiülünk, és lassan, méltósággal kanalazzuk pumaketreccé avanzsált szájunkba. Ha gyomrunk bírja, rozskenyeret majszolhatunk hozzá. Köménypálinkával és barna sörrel fogyasztva a legmasszívabb macskajaj ellen is felveszi a harcot. Köménypálinkából csakis a norvég Aquavit hatásos: csupán az számít igazi életvíznek, amely sherrys hordóban kétszer áthaladt az Egyenlítőn – az áthaladások dátuma a címke hátsó oldalán ellenőrizhető!
Részletek a Szíved helyén épül már a halálcsillag című könyvből:
1.
Gizike, a kiadó titkárnője nyájasan fogadott. „Pá, művészem.” Ezt mondta mindenkinek, még a pizzafutárnak és a postásnak is. „Pá” volt, ha jöttél, „pá-pá”, ha mentél. Gizike fején mindig volt kalap, és a kalapján mindig volt virág. Mindig más formájú, más színű kalap és mindig más virág. Bogaras, vagány vénség, minden irodalmi eseményen, minden egyes felolvasáson, díjátadón, kerekasztal-beszélgetésen és bemutatón menetrendszerűen megjelent. Senki se tudta a valós korát, de úgy százhúsznak nézett ki. Úgy emlegette a magyar irodalom egykori legendáit, mintha mindannyian a személyes ismerősei lettek volna. „Maga el se tudja képzelni, Bundáska, hogy az Ernőnek mekkora volt. Mint egy veszett cet”, súgta oda nekem egy könyvbemutatón, miközben a színész átéléssel szavalt a Jónás könyvéből. Talán Osváthra gondolt. Vagy Szépre. „Maga bűzlik a piától, mint a Sanyika”, mondta máskor, mikor éppen a kiadóba érkeztem. Milyen Sanyika, kérdeztem kissé akadozó nyelvvel. „Milyen Sanyika? Milyen? Hát a Weöres Sanyika.” Megint máskor (a József Attila-díjakat adták át a Szépművészeti Múzeumban), odajött hozzám, azt hittem, gratulálni fog, de nem, a nyakamba borult, potyogtak a könnyei. „A Lőrincnek csak annyit jelentett egy nő, akár egy törött nyelű lapát.” Nem kérdeztem semmit, csak megsimogattam ráncos, szép arcát. Rögtön tudtam, hogy Szabó Lőrincről beszél.
2.
Egész nap ételnevekkel becéztem őt. Daragombócom, súgtam fülébe, és ő kéjesen sikított. Sodókosárkám, lihegtem a nyakába, és ő vihorászva nyögdécselt. Borjúszegyem, búgtam belé, és ő tíz körmével feltépte a lepedőt.
3.
Apám egy csinos, tornácos parasztházban lakott. Az udvar úgy festett, mint egy exhumált temető. Kinyitottam a rozsdás, nyikorgó kaput, és nem hittem a szememnek: mindenfelé csak csontok és macskák. Apám rácsos atlétatrikóban a verandán ült a terített asztalnál. Alig ismertem meg, lehetett talán kétszáz kiló. Félig tar fejével Alfred Hitchcockra hasonlított, csak még nála is jóval kövérebb volt. Pörköltet evett, leszopogatta a csontot, majd nagyívben az udvarra hajította, ahol a cicák már pipiskedve várták a jussuk. Évek óta végtelenítve mehetett ez a műsor, mert a kertben talpalatnyi hely nem volt, amit ne lepett volna el a megszürkült állati csont. Amíg elértem a házig, ropogott a cipőm alatt.
Apám mindig is rajongott Schopenhauerért. Tízévesen, mikor a többi gyerek a Winnetout olvasta, én A világ mint akarat és képzet című vaskos könyvet kaptam karácsonyra. „A legtöbbet adom neked, ami csak adható – simogatta meg apám a buksim a karácsonyfa mellett –, a világtalányra adott megoldást.” Őszintén szólva sokkal jobban örültem volna egy Maradona-meznek.
4.
A lányt tíz éve ismertem meg, kisegített az apja büféjében, ahová akkoriban gyakran betértem ebédelni. Az erzsébetvárosi albérletem melletti házban működött ez az olajszagú, koszos ázsiai kifőzde. A lány úgy hívatta magát velem: Illatos Felhő. Gyömbérillatú volt és légies. Ahhoz képest, hogy kínainak született, meglepően nyúlánk leányzó volt: 189 centi magas. Vadszilva színűre festett bubifrizura, vágott mandulaszemek, apró, hegyes mellek, a nyakán puha kacsapihék. Úgy főzött, mintha wokkal a kezében jött volna a világra. Olyan kucsmagombás, garnélarákos üvegtésztát tudott készíteni, hogy Chan Yan-tak, az első háromcsillagos kínai sztárszakács is rábólintott volna. Rövid és heves kapcsolatunk végére kellemetlen incidens tett pontot. Éppen a déli menüt (pekingi leves, szerzetesek eledele, sült banán) majszoltam gyanútlanul egy koratavaszi késődélután a Zokogó Sárkányban, mikor Illatos Felhő édesapja – hívjuk Haragvó Zivatarnak – előbukkant a konyhaluk átláthatatlan gőzéből. Fekete nyelű húsvágó bárddal hadonászott az orrom előtt, ciccegő hangján azt üvöltötte, ha még egy éjszakát a lakásomon tölt a lánya, levágja mind a kettőt. Félrenyeltem a csípős káposztát, krákogtam, köhögtem. Csak később tudtam meg, mi volt az ábra. A tizenhét éves Illatos Felhő már jegyben járt. Haragvó Zivatar egy ukrán cipőnagykeresnek ígérte oda, e frigyhez a lánynak kicsit sem fűlött a foga. Mert ő engem szeretett. Persze az a körülmény, hogy Illatos Felhő kit szeret, senkit nem érdekelt, főleg a lány apját nem. Hogy őszinte legyek, még engem se. Hirtelen bizonyos dolgok sokkal fontosabbak lettek a szerelemnél. Végül Haragvó Zivatar megenyhült. A háta mögé rejtette a véres bárdot, elmosolyodott, és megkérdezte, ízlik-e a kaja. Vagyis, hogy értem-e? Hát értettem. A szerzetesek eledelét már be sem fejeztem, a sült banán is ottmaradt, és hanyatt-homlok menekültem a kifőzdéből. Még aznap új albérletet kerestem, Illatos Felhőt pedig soha többé nem láttam.
5.
Nem tudtam elfelejteni Kalüpszót. Miatta hagytam el a feleségem. Engem a szerelem dohos börtönébe zárt, ő pedig tovább hajózott a szigetről. Én azóta is ott rohadtam a tömlöcben. Mielőtt továbbállt volna, Kalüpszó lekapcsolta a cellámban a villanyt. Még a folyosón se hagyta égve. Azóta van olyan sötét, mint egy halott város általános iskolájának tornatermében éjjel.
6.
Megdöglöttem már egy nőért. A fél karomat odaadtam volna a legócskább, nyamvadt kis szerelemért is. Ki akartam verni a fejemből Lénát. Balgán azt hittem, ennek egyetlen módja van: kutyaharapást szőrével. Azt gondoltam, a régi, bukott, fekete szerelmet csakis az új, tiszta, fehér szerelem gyógyíthatja meg. Az Igazit vártam. Olyan feszült izgalommal, mintha a világ utolsó tévéjét szerelném.
7.
A rosszéletű angol bölcselő azt állítja, az ember kénytelen tudomásul venni a maga tehetetlenségét és gyengeségét, mert napi teendőink elmulasztása vagy elodázása azonnal bonyodalmakat okoz, és mert a töprengő és lelkiismeretes lélek az önvád súlya alatt csak még jobban érzi a bajok terhét. Ezek a gondolatok már igen zsenge ifjúkoromban eljutottak hozzám, Irina. Oly életkorban, mikor a lélek még képlékeny, s így módomban állt megfelelő döntést hozni. Úgy határoztam, nem szállok be a lét egyszerre óriási és kisszerű mókuskerekébe. Elég tehetetlen és gyönge vagyok így is. Miért tetézném a bajt még több önváddal, a bajok még nyomasztóbb terhével? Nem, erre nekem nincs szükségem, mondtam, és napi teendőimet el sem kezdtem. Így nem vádolhattam magamat sem mulasztással, sem odázással. Már kamaszként megtagadtam a tevékeny életet és a közösséggel való együttműködést. Később is arra törekedtem, hogy ha már a magam urává nem tudok válni, más se töltse be helyettem ezt a szerepet. Sose voltam képes a társadalom roppant testébe beleolvadni. Mások könnyedén, játszva teszik meg ezt a számukra kurta lépést, de én hányingerrel küzdök, ha csak eszembe jut a társadalmi kötelességek valamelyike. Okmányiroda, látom a falon a táblát, és összeszorul a gyomrom, majd mikor az előtte kígyózó sorra pillantok, a görcsöktől máris összeesem. Személyi igazolvány, mondja valaki, és már hallom a gumibotok suhogását. Szülői értekezlet, adóbevallás, népszavazás, közteherviselés, állampolgárság, készpénz-átutalási megbízás, nem is folytatom tovább, mert leáll a szívverésem, habzik a szám, felfal a rák. De az összes közül a lakógyűlést gyűlölöm a legjobban. A közös képviselőkről mindig az a japán mondás jut eszembe: ha a gyengeelméjűség és a szorgalom frigyre lép, a borzalom medvelepkéje porozza a menyasszonyi csokrot.
|
