|
Részletek az 1 FÉRFI című szövegből:
1.
Az első férfi apám. Édesapám. Szerencse, hogy nőnek születtem, így nem kellett soha vetélkednem vele, bár férfihoz méltó feladat lett volna, de nem. Nekem maradt az anyám. Volt dolgunk egymással elég, apám volt a luxus az életemben, lányomon kívül az egyetlen. (Nem gondoltam, hogy őt fogom dicsérni, de ő az Ómega és az Alfa, nemcsak a szexualitás, de a Minden-ség vonatkozásában is.) Anyámnak tízéves korára már nem volt sem apja, sem anyja, a teste növekedett csak, szellemét árván maradt lelke gúzsba kötötte. Így cseperedtünk apám mellett, anyám az idősebb lány örökös elégedetlenségével, én meg a nem kívánt „testvér” állandó rettegésével, s aztán a sorba zárkózott lányom is, mint a nukleáris családból kipottyant fióka. S középen ott állt a Férfi – anyámnak férje, nekem apám, lányomnak nagyapja – mint közös vágyunk titokzatos tárgya. De hát az élet miért lenne könnyű?!
2.
Visszatérve a többi férfiakra: „minden fiú marha, türüpp a suba-duba, ha kinő a szarva, türüpp a suba-duba...”
Hol is kezdhetném el? Az első szerelemre vagy nem emlékszem, vagy tényleg csak tizenkét éves koromra bonyolódtam bele. Természetesen testi szerelem volt, s egy tízéves fiú az inspirátora, egy nagyon vonzó kisfiú, mondom én most, de akkor furcsamód Igazi Férfinak láttam. Pontosan emlékszem rá, milyenek voltak együttlétünk pillanatai, amik egyébként az iskolafolyosón, a szünetekben, az egymás véletlenszerű, váratlan megérintéséből álltak, fiúnyelven tapizásból, legalábbis az akkori szleng így mondta. Kislánymelleken, bugyikban matató kezek vad fogócska közben, egymáshoz csapódáskor, a tarkóhajlaton a csapzott haj szaga, majdnem orgia, sok test, sok kéz, sok lány, sok fiú, pretinédzserkori szárnyalás! De bármennyire anyagelvűek voltunk is, annyi szenvedélyt kavart és annyi szenvedést okozott tobzódásunk, hogy biztosan szerelem lehetett, mi más? Plátói is, meg nem is, rengeteg fantáziálással (még nem volt szükséges kelléke az izgalomnak a perverzió) plusz gyakorlati ténykedéssel raboltuk időnket. Hogy mitől? Az addig gondtalan gyermekéletünktől. Rá kell ébrednem, hogy ekkor kezdődtek az igazi gondok. Nemcsak a fiúk miatt persze, de mindenképp a szexualitás vonzásában. Harminc évvel később a rádióból kellett megtudnom egy pszichológustól, hogy anyámmal való viszonyom okán életem libidóközpontú, sőt -függő lett, és hogy sokkal rosszabbul is járhattam volna, ha fiúnak születek. Sosem akartam fiú lenni!
3.
Visszatérve a férfiakra: mindösszesen két helyen említem meg őket eddigi életművemben. Az egyik sorban ezt írom: „A férfiak, mind hidegek, nem kell nekik a szerelem / csak dolgoznak, csak dolgoznak, csak néha-néha gondolkoznak.” Az igazsághoz tartozik, hogy mikor ezt énekeltem, még gyerekem se, kutyám se volt, talán még macskám se. A másik szöveget akkor írtam, mikor végtelen düh és féltékenység gyötört aktuális szerelmem miatt, akivel együtt éltem és énekeltem már egy ideje, s aki az első igazi testi-lelki szerelem volt – ha egyáltalán volt ilyen az én életemben. Dühöngtem, mert a rabja lettem, és féltékenységgel próbáltam életünket pokollá tenni, hogy kő kövön ne maradjon. Kinek kell egy romokban heverő otthon?! Nekem ugyan soha! „Óh, micsoda férfi, óh, óh, óh-óh-óh-óh / óh, öröm őt nézni!” – áradt a gyilkos irónia. Házasság, gyerek, válás. Ha erre a pontra vissza tudnék jutni a párhuzamos világok útvesztőiben, akkor szent fogadalmat tennék!
Visszatérve a férfiakra: Apa! Haldokló apám mellett térdelek, kezét kezembe fogva, könnyeimmel itatom kiszáradó szemét, tekintete az enyémmel többé soha nem találkozik, vagy ha igen, az már tényleg a végtelenben lesz, érzem, ahogy reszkető testemet tenyerébe veszi először, fiatalon, huszonhat évesen, én meg egyhetes vagyok, és megtalálom újra az elveszett paradicsomot, mikor magához ölel, apaállat, beborít teste melegével, szorít, hogy érezzem a világ erejét, és benne az övét, ami megvéd mindentől – mindörökké.
Részletek a Lassú, rázós, anyázós című szövegből, mely a Dzsungel a szívben című antológiának íródott a lányok és anyák kapcsolatáról.
1.
A szőnyegbombázásokat kísérő mindennapi élmények, majd a félelem, mely az oroszok bejövetelét kísérte, fotók híján is mindannyiunk felejthetetlen emlékeivé váltak. Anyám, ahogy kislányként nevelőapjával rója a pestszenterzsébeti utcát, nyakukban gázmaszkkal, az elsötétítések alatt. Önkéntes járőrözés. S aztán, ahogy a szomszéd házat lebombázták, az övék viszont épen marad. Micsoda képek vannak az én anyám fejében! A vonat tetején utazik nevelőanyjával vidékre, feketézni, s mikor megszólal a légvédelmi sziréna, a vonat megáll, s ők leugrálnak. S aztán anyám és a nevelőanyja a sok száz emberrel együtt gurul lefelé a töltésen. S aztán vissza a vonat tetejére a batyuval, az ágyneműkkel, amit zsírra, libára, tojásra, lisztre, élelemre cserélnek. Anyám, tízévesen. A kislány, akinek a zsigereibe beleivódott a vonattetőbe kapaszkodás száz és száz kilométeren át, s aztán a gurulás a töltésen. A kislány, fülében szirénavijjogás, szemében a lebombázott szomszéd ház képe, és újra meg újra a légvédelmi szirénák vijjogása, az én leendő anyám, aki tizenegynéhány évvel később úgy szorít magához, hogy majd megfulladok. Kínai mintás fénylő szaténpongyolájában szép, mint egy hollywoodi filmszínésznő, talán a frizurája miatt… Feliratozás kérdése az egész: „Elisabeth Krakowski a Vasfüggönyön túl forgatásának szünetében háromhetes lányával, Ágnessel”.
Anyám sokat mesélt a szőnyegbombázásokat megelőző repülőgépzúgásról. Mikor mesélte, mindig mutatta is, amit hallott, mindig felidézte, ahogy távolról elindul a súlyos zúgás, és egyre közeledik, megállíthatatlanul, és jön, egyre csak jön, egyre lejjebb, be a hetvenes évek lakótelepi idilljébe, egyenesen a konyhába, ahol, előtte vagy utána, alig 14 évesen életem első versét a családnak felolvasom. Anyám a bombázások felidézésekor az évtizedek múlásának dacára mindig ugyanazt a maszkot ölti magára, s miként ősapái és ősanyái a tűznél, ő is eljátssza a maga mitikus történetét a gyerekeinek, unokáinak. Nem egyszer, nem kétszer: százszor, ezerszer. Mindannyiunk okulására. Dvvvvvvvúúúúúú, tör fel a testéből, ahogy hangját elmélyítve ijesztő arcot vág, először távolról, aztán dvvvvvummmm, dvvvvvvvummmm, egyre közeledve egy hátborzongató hang, biztos, hogy nem az ő hangja. Aztán suttogja, aztán nyöszörgi és kiabálja, s már a fülét is befogja, ahogy egyre lejjebb ereszkednek a gépek, dzzzzzzzvvvvúúúúúúú, dzzzzzzvvvúúúú, és egyre csak süllyednek, rémisztően és megállíthatatlanul, kötelékekben szállva, és egyre csak jönnek és jönnek és jönnek. Futás, lefelé az óvóhelyre, riadtan kapaszkodunk egymásba, anyám gyereklábakkal szaporázza, s onnan hallgatjuk szívszorongva a félelmetesen tompa dvvvummmmpfuúúúkat és dfvvvvvvummmokat.
Anyám annyi év után is a fejét a nyaka közé húzva, remegve hunyorog felfelé, vagy szemét még szorosabbra zárja, ahogy kitartóan utánozza a bombák robbanását. Soha meg nem unva. Elképesztő. Túlélünk, emléket gyártunk. Képeket, filmeket, hangjátékokat. Tragédiákat és komédiákat. Aztán előadjuk az egészet a gyerekeinknek, unokáinknak. Budapest, 1944, by Night. Állítólag az angolok mindig ugyanabban az időben jöttek. Lehetett számítani rájuk.
2.
A nélkülözők hosszan kígyózó sorát kislányanyám szorongó szívvel állta végig, de mire őrá került a sor, már csak mosópor maradt. Neki csak az jutott, de azt is hazavitte, szénporral sötétre mázolt arccal, elcsúfítva. Micsoda képtelen ötlet, de biztos volt mögötte tapasztalat: néha bejött, hogy a szénporos arcú nők, lányok, kislányok nem kellettek az oroszoknak. Az első benyomás a feketeség, mint a csúnyaság maszkja. Tényleg rondák voltak, meséli anyám, a korommal bemázolva, rongyokba csavart testükkel nem mutatva az érzéki formákat. Kislányanyám rettegést doboló gyerekszívével a rongyok alatt.
Tizenegy év múlva babakocsiban tologatott engem, aztán az öcsémet a forradalom után újra fényezett városban, a népliget virágágyasai mentén, boldogan, mint aki megnyert valami csatát. A háború, a lerombolt város, az 56-os forradalom és a többi túlontúl korai veszteség képeivel a fejében szoptatott, dajkált, főzött, mosott, takarított. Ölelgetett és dolgozott. Képek, akkorák, mint egy túlméretezett bélyeg, cakkos szegéllyel, a kor ízlése szerint. Fekete-fehérek.
Kislányanyám szülei elvesztéséig vagány külvárosi kölyök volt. Alkalomadtán a pest-szenterzsébeti utcájukban végigzötyögő 31-es járaton tujázott a bátyáival – egyikük apjuk halála után nem sokkal eltűnt örökre a Don kanyarban –, máskor meg a villamos ütközőjébe kapaszkodva bicajozott, a sínek közt húzatva magát. Polgáriba járt, és iskola után hazasietett, hogy a háztartásban tegye, amit tennie kellett, tíz, tizenegy, tizenkét évesen. Egyszer, már a háború alatt, a nevelőszülők házától sok-sok utcányira haldokló anyjához loholt látogatóba, harisnya nélkül, papucsban, téli hidegben. Édesanyja felöltöztette, és úgy küldte vissza a nevelőanyához. Ez a történet nemcsak a télről szólt meg a hóban, fagyban átfázott, kétségbeesetten reménykedő kislányról, hanem az édesanyáról, akinek rögtön szemet szúrt gyermeke mezítelensége, szemben a másik asszonnyal, aki végül felnevelte. Aki végül úgy él az emlékezetemben, mint a nagyanyám. Nahát, a Kaukázus krétakör meséje időspirál, és igaz, úgy ahogy van…
Úgy tapadok hát a még meglevő történetekre és képekre, úgy hallgatom és bámulom őket kitartóan, akár hajdan a titkos feladattal megbízottak, akik semmi másra nem hagyatkozhatnak küldetésük során, csak a memóriájukba égetett dolgokra. Anyám megkapta, amit a sorstól kaphatott: engem, a jövőjét, az őt ért csapásokért cserébe. Én semmit nem kértem, és ehhez képest elég jól indultam.
Mit érezhettem az anyámat oly látványosan boldogító ölelés során? Találgathatnék, az immár több évtizedes kapcsolatunkat visszamenőleg felgöngyölítve. A fényérzékeny rezdülést a szív akkor nem mutatta, csak később a fotópapír. Némi ellenállás vagy önállósodási szándék mintha mutatkozna. Mintha a törékeny, pár hónapos testen súlyosan ingó fej – billegő kis szatellit az anyabolygó vonzásában – a másik arctól egy pillanatra s néhány milliméternyire diadalittasan eltávolodna.
|
