|
A fotográfia rövid története
“When my father died it was like a whole library had burned down.”
Laurie Anderson
Tccc, hhh. Mindig a legjobbkor. Na jó: egy kép az, hogy nesze, nézzél, ha már annyira nézni akarsz. Hogy örüljél, csibém. Jól van, ne pukkogjál. Kép az, hogy én elmentem a vásárba félpénzzel, kép az, hogy tutálibemálibe az erdőbe, bele a sötét sűrűjébe, csak egy kicsit kell elforgatni, vagy nagyon, mondjuk, száznyolcvan fokkal, esetleg fel kell nagyítani, rá kell zummolni, ki kell kroppolni, ezt neked kell tudni, és ha még így se látod, amit látni kell, akkor cseréljél szemüveget, kispofám.
Kép az, hogy UFO a kansasi préri fölött, láthatja, aki nem vak vagy direkte rosszindulatú, és ha ott van rajta, akkor mit akarsz még, le van vadászva, el van kapva, ki van belezve, jó, hogy nem toronyóra lánccal, hogy nem az kéne, ne kelljen már mindent a szádba rágni, mert úgy maradsz, édes lányom.
Kép az, hogy szörfösök a tengeren, várják a Nagy Hullámot, életük legnagyobb hullámát, azt, amelyik már messziről morajlik, noha még tükörsima a víz, azt, amelynek már a hangjáról is tudják, hogy igen, ez az, ez lesz az, most fognak találkozni avval, amiért valaha is vízre szálltak, és oldalt egy kis ladikban, egy nevetségesen törékeny kis motoros hajóban üldögél valaki, aki le akarja kapni, amikor a szörfös a Nagy Hullám elé áll és farkasszemet néz vele, mert aki a ladikban ül – mert mindig van, aki a ladikban ül -, arra gondol, hogy ő ugyan nem merne odaállni a Nagy Hullám elé, viszont nagyon szeretne – mert mindig van, aki nem mer, de nagyon szeretne –, és akkor inkább itt ül oldalt, a ladikban, és leveszi azt, amikor megmérkőznek egymással, a Hullám meg a szörfös, írta Schubert Franz, mert kell olyan is, aki leveszi, nem lehet, hogy mindenki csak csinálja, kép az, hogy nem mindenki csinálja, hanem van, aki nézi, és úgy csinálja, mert azért az is csinálás, alkalmasint oops, édesanyám, becsinálás, mert van, hogy akkora az a hullám, hogy aki a szörfön, de az is, aki a ladikban ül, arra gondolnak, gyakorlatilag egyazon pillanatban, hogy ez tévedés, súlyos tévedés, hogy nem kell mindent szemtől-szembe, elég, ha elmesélik, elég, ha elolvasod, elég, ha beleég az emlékezetedbe, de a kép mégis az, hogy nem tudsz nem odanézni, amikor jön, nem tudod elfordítani a fejed, hanem csak ordítani, mint egy eszelős, ahogy a torkodon kifér, és akkor, gyakorlatilag öntudatlanul kattintani, na ez a kép.
Kép az, hogy fölülről látszik egy táj (közben fejben, halkan duruzsol egy Csillagok háborúja-féle soundtrack), amely lehet többféle: lehet kétszáz forintos kérdés, olyan, hogy a szemed sarkából, csak úgy elmenőben, periferiálisan látod, és már tudod, nem is tudod, hanem a pórusaidon keresztül érzed, hogy mi az, mert annyira ismerős, hogy az agyból már lecsorgott az érzékekhez, már szinte nem is nézni kell, hanem elég szagolni, hallani, tapintani, nagy, kerek, kék-zöld golyóbis egy kéküres semmiben, érdekes kép, olyan, mint amikor kiszól a szerző, hogy uhh, de nehéz a regényírók dolga, vagy a festő belepingálja magát a képbe, érted, mire gondolok; de van olyan is, hogy fölülről látszik egy táj, de nem ezt akarjuk nézni, hanem egy másikat, ez csak úgy közbejött jövet-menet, útban a másik táj felé, amit igazából keresünk, de nem baj, akkor is csinálunk erről is néhány képet, nem mintha érdekelne, hogy mi van rajta, csak éppen, ha már erre jártunk, kattintgassunk néhányat mielőtt, néhány kilométerrel odább, végre ejakulálhatnánk bombaként robbanó édes terhünket, aztán később persze elkezdik ezeket a képeket is nézegetni, forgatni jobbra-balra, ráközelítenek, hunyorítanak, zummolnak, kroppolnak, aztán egyszer csak az orrunk alá dörgölik, hogy mi van, nem láttatok még barakkot, és akkor ugye vagy az van, hogy látni ugyan láttunk már, de fölülről tök másképp néz ki, vagy az van, hogy látni láttuk, de nem ezt kellett látni, ezért aztán mégse láttuk, szóval már-már azt lehetene mondani, hogy egy kép, az vagy az, amit látunk és tudunk, vagy az, amit látunk, de nem tudunk, vagy az, amit nem látunk és nem tudunk, csak van, de ami van, az jó, ha tudod, előbb-utóbb felbukkan és a lelkünkre szárad, mint a galambguanó.
Kép az, hogy Patty Hearst áll egy bankban, gépfegyverrel a kezében, és látszik rajta, ahogy egyszer csak elárvul, ahogy hirtelen nem tudja, hogy került ide, és ki ez a vállas, borostás ember, aki láthatóan őt fedezi, kép az, hogy a rosszul álcázott rémületen túl hirtelen kiül az arcára valami elhagyott, elfelejtett gyerekmagány, amitől annak, aki nézi, világossá válik, hogy mit is keres ő ebben a bankban gépfegyverrel a kezében, egy idegen férfi társaságában, csak ő, a Patty nem tudja, és azt sem tudja, hogy mi tudjuk, nem tudja, hogy elárulja őt a kép, mert a kép az olyan, hogy elárul, beléd vágja a konyhakést, mikor nyúlsz a hagymáért; kép az, hogy Aldo Moro ül, kezében egy táblával, rajta kézzel írt felirat, mely tudatja velünk, hogy hány napja is van fogságban, és ahogy ott gubbaszt, mint akit elraboltak, kiül az arcára egy gondolat, nem is gondolat, talán csak egy érzés, vagy egy érzés árnyéka, mely hirtelen meglegyinti, mint egy elsuhanó denevérszárny, hogy talán nem kellett volna, nem kellett volna reggel olyan keményen beszólni Eleonórának, csak mert megint nem volt rendesen kivasalva az inge, igaz, hogy ennyi év házasság után egy asszony talán már megtanulhatná, mit hogyan, elvégre hová jutna a világ, ha mindenki ilyen flegmán végezné a dolgát, és közben persze a kép mintha éppen azt állítaná, hogy az, hogy hová jut a világ, talán mégsincsen egyenes korrelációban avval, hogy ki hogyan végzi a dolgát, elvégre ő is itt ül, és akkor ez vajon azért van-e, mert ő, személy szerint, nem úgy végezte a dolgát, ahogy kellett volna, hogy tehát akkor ez a kép bizonyíték volna-e erre, vagy netán éppen az ártatlanságát bizonyítja, vagy nem bizonyítja sem egyiket, sem másikat, hanem csak azt, hogy ekkor még élt, gyűrött ingben, borotválatlanul, egy kézzel írott táblával a kezében.
Kép az, hogy a Warhol lekap a Polaroidjával, és akkor vagy az van, hogy híres vagy, vagy az van, hogy nem vagy híres, de mégis híres vagy, mert a Warhol, aki híres, lekapott a Polaroidjával, a kép az tudja ezt is, azt is; kép az, hogy fehér, nyári férfiing eldobja magát egy selymes domboldalon, az, hogy kislány szalad a kamera felé egy poros vidéki úton, az, hogy egy fiú feltartott két karja azért már kezd elgémberedni, ám a domboldal, a kislány, a fiú nevét nem, de a fotósét azt talán tudod, és ha így van, akkor ez vajon mit mond arról, hogy mi a kép, erre varrjál gombot, csibém, ha már annyira forszírozod ezt az egészet, ahelyett hogy lemennél vajért.
Másfelől viszont kép az, hogy képzeld el, nyakig ülsz egy kád vízben, 10 éves vagy, előtted a vízen egy játék lebeg, egy propelleres hidroplán, amire ha ráfújsz, forognak a kis propellerei, és akkor képes vagy és tíz évesen fogod magad, és önkioldóval csinálsz magadról egy képet, az elsőt, amit később több ezer követ, és akkor jön valaki, aki száz, de mondd, hogy ötszáz évvel később nézi ezt a kádban ülő kisfiút, téged, tudja a neved, tudja, hogy később még milyen képeket csináltál, és mert kedveli ezeket a képeket, azt is tudja, vagy tudni véli, hogy milyen volt az életed, és itt persze megtorpansz egy pillanatra, mint egy kistermetű hegyi ló, ha hirtelen kígyót érzékel a trópusi fennsíkon, mert azért ezen (is) úgyszólván el lehet gondolkodni, hogy vajon, ha valaki ismeri az összes képedet, elmondhatja-e, hogy akár csak kummányit is veszi, hogy kicsoda vagy, lehet-e azt mondani, hogy az életed ott virít a képeiden, vagy csak azt lehet mondani, hogy snitt, mára ennyi, és köszi szépen.
Kép az, hogy valaki egy egész könyvet ír a képekről, de valójában az anyjáról, egy anyjáról készült képről ír, amelyet még kislánykorában készítettek, ez a kép azonban a könyvben nem látható, mert az olvasó úgysem azt látná a képen, amit ő, a fiú, az anyja fia, erről szól a könyv. Ez is a kép.
Kép az, hogy ember van a Holdon, és akkor egy csomó mindent meg kell csinálni, amire azt mondták, hogy majd akkor, ha ember lesz a Holdon. Nagyon kell vigyázni, hogy miket beszél az ember.
Kép az, hogy állítólag a kínai Nagy Fal az egyetlen emberi építmény, ami az űrből szabad szemmel is látszik, de állítólag ez sem igaz.
Kép az, hogy Cortez találkozik Montezumával, de mivel erről nem készült kép, mindenkinek van róla egy a fejében.
Kép az, hogy a gonosz boszorkát belökik a kemencébe, erről viszont egy másik kemence jut eszedbe.
Kép az, hogy itt van a kutya elásva.
Kép az, hogy öreg vagyok, és hagyjál békén. Kérdezd meg anyádat.
Aztán telt-múlt az idő. (Ez is egy kép.)
Hogy tehát akkor mi is a kép. Ez lett hirtelen megint fontos. Plus ça change, plus c’est la même chose, mondaná Voltaire. Esetleg Camus. A kép, mostanra világos, az élet császára. Múltja, jelene, jövője, története és emlékezete, egyszóval mindene van. Egy képnek, kell-e mondani, saját emlékezete van, amely hol keresztezi a nézőét, hol nem, gyakran csak elmennek, elrobognak egymás mellett, integetünk az ablakból, hogy hé, hová mész, de hiába, már elment. Egy kép, bármely kép, néz minket és kissé sajnálkozik, hogy ilyen bambán, kiszolgáltatottan állunk vele szemben - semmi kétség, nem vagyunk méltó ellenfél, jobbat érdemelne. Egy kép tudja például azt, hogy bemondható-e a negyvenszáz ultimó, amit otthon annyiszor hallunk, s amit, akár valami titkos társaság jelmondatát, úgy hajtogatunk, tetszett a svungja, a ritmusa, jó volt mondogatni utcán, boltban, csókolom, anyukám küldött, kérek egy negyvenszáz ultimót, és vigyorogni hozzá, mint a vadalma, a kép tudja, hogy a szemüveges bemondta-e, hogy bemondható volt-e, netán valaki renonszot kiáltott, csak a kép tudja, hogy ültek-e tovább ilyen nyugodtan, békésen, netán nekiálltak veszekedni, vitázni, nehogy már zsürit hívjak, Misikém, ne idegeljél, a kép tudja, hogy volt-e ilyen, hogy ne mondjam, a kép azt is tudja – sötét gyanú –, hogy nem csak a fénykép kedvéért ülnek-e ilyen békésen és kártyázgatnak, a háttérben valaki mintha levelet írna, drágáim, jól vagyok, a vasútvonalon dolgozunk valahol – mondjuk – Ukrajnában, vagy a legalább olyan távoli Vácott, nem messze a front, de aggodalomra semmi ok, enni kapunk, az idő is még kellemes, koraőszi, a háttérben mintha helyi srácok fociznának, a kép tudja, hogy igazat beszél-e a levélíró, noha nem kétséges, a szemüveges nyírott, tőle később is megszokott, precíz választékkal fésült haja mintha épp ezt támasztaná alá, kösz, minden rendben, talán nemrég volt otthon, talán csak az imént hívták be, másodjára, harmadjára, talán még meleg a motyójában az otthon sült hús, a rétes, mi több, a kép azt is tudja, hogy ki volt az, aki egyáltalán fényképezőgépet gondolt vinni magával, oda, talán egy jó Leicát, a szemüveges kedvencét – csak nem éppen ő, a lelkes amatőrfotós lett volna ez a valaki -, mint egy kedélyes kirándulásra, megörökíteni e múlónak gondolt pillanatokat, nem tudhatta, de a kép bizonyosan, hogy e pillanatok nem lesznek múlóak, hogy noha eljár majd felettük az idő, elmúlni nem fognak sohasem, hogy olyanok lesznek, mint egy rosszul beforrt seb, amelyik a legkisebb erőltetésre felszakad, ki volt az, csak a kép tudja, aki kamerát vitt magával erre az útra, s akinek megengedték, hogy fotózzon, vagy lehet, nem is közülük való volt a fényképész, tán valamelyik parancsnok vagy keretlegény fotózgatott, hogy igazolhassák, náluk simán mennek a dolgok, tessék kérem megtekinteni, verik a blattot a muszosok, lehet akár haza is küldeni belőle, emberek, de az is lehet, hogy csak a maga kedvére kattintgatott, és a szemüvegessel időnként megtárgyaltak egy-egy fénymérést vagy nehezebb beállítást, ha már egyszer így összehozta őket, ha szabad így mondani, a közös érdeklődés, és ezt a békés csendéletet, ezt a németalföldi zsánerképet nézve végre megérteni véljük, hogy valóban csak hétköznapok vannak, s hogy a történelem, bármi is legyen az, később íródik, és ki tudja, hogy ennek a képnek a kópiája nem ott lapul-e annak a másik családnak a fotóalbumában, „édesapa fotói katonakorából, 1941-44”, s ki tudja, az a család mit tud kiolvasni az egymás mellé helyezett képek történetfüzéréből, időnként fellapozzák, nézegetik, vajon ki lehet ez a tweed nadrágos, szemüveges fiatalember, és itt, végre, én, legalább náluk többet tudok, tudom, milyen ennek a vastag tweednek a tapintása, tudom a színét, és azt is, hogy bricsesz, évtizedekkel később viszem a többivel együtt a Vöröskereszthez, állapota kifogástalan, a szemüvegesé azonban ekkor már szabad szemmel nem felmérhető, mi több, a karóra márkája is tudható, ha jól sejtem, a régi Omega, amelyik most a szekrényben, egy doboz mélyén lapul, nála már nem telik az idő, a kép helyszínét pedig tőle, a szemüvegestől tudom, meg azt is, hogy mit keresett ott, de itt aztán snitt, ne tovább, a tudás netovábbja, így a kép fölénye velünk szemben olyan nyilvánvaló, hogy elővenni is csak azért érdemes, hogy újra és újra szembesüljünk avval, hogy semmit, de tényleg semmit nem tudunk.
Csak a kép tud mindent.
Negyvenszáz ultimó.
Nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
|
