|
Vissza a fülesbagolyhoz - Egy róka (részlet)
Aztán tényleg el is vitték. Közönséges fehér mentőkocsi érkezett, szokatlanul nagy személyzettel. Magas, köpenyes inasok fogták körül hirtelen, aztán a többit nem lehetett látni, mert egyszerre fölébe hajoltak. Bár öltöztetésre nemigen volt idő, mindenét összeszedték. Amikor az autó elment, nem maradt semmi utána.
Később az utca és az önkiszolgáló közönsége is kicserélődött, de még zárás körül is sok szó esett a rókáról. Mindenki emlékezetében kutatott, s így sok minden kiderült.
Hogy például egyszer valaki négykézlábra ereszkedett és megugatta tulajdon gyermekeit, a többiről már nem is jó beszélni, mégis, ha olykor belepumpáltak valamit, az orvostudománynak sikerült bizonyos időszakokra az apát visszaadni gyermekeinek. Hogy másvalaki, egy étkezde régi vendége, szokásos szerdai vargabélese helyett az utolsó szerdáján a szerdai teknősbékáját kérte, aztán a panaszkönyvet, s afölött tehetetlenül sírva fakadt: volt egy bátyja, kivitte magához Amerikába. Hogy egy osztály legjobb tanulója egyszer, miután házi feladatát elvégezte, esernyővel kiugrott a hetedik emeletről; jobb is, hogy nem valamikor később történt ez vele. És így tovább. És hogy a legérthetetlenebb, hogy ezek a dolgok csak úgy egyik pillanatról a másikra jönnek, és végül is, ki honnan tudhatná, micsoda lakozik az agyában, hát nem igaz?
– De hogy éppen róka – mondta valaki enyhén rosszallóan. – Azt azért nem értem. Hogy én az ő helyében…? Hát nem is tudom.
Az biztos, az ilyesmit nem könnyű eldönteni. Az esemény tanúi, ha hirtelen kutatgatni is kezdtek önmagukban,
meggyőződéseiket titokban tartották.
Jóval ezután hallani lehetett, hogy a róka-ügy nem is ebben a városban történt, hanem más városokban. Mindenesetre egy központi önkiszolgáló üzlet előtt. Sokan, akik épp átutazóban voltak, saját szemükkel látták: amikor levetkőzött, szőrös volt, vörös, lompos és ravasz. Nem volt könnyű dolog megfogni, de a végén csak sikerült. Bárki megtekintheti, ott van benn az állatkertben, ketrecére ez van kiírva: „Róka.”
Sinistra körzet –
(13. Gábriel Dunka neve napja) – részlet
Amint az sejthető volt, Elvira Spiridon nem járt a legtisztább utakon. Aznap reggel társával megpróbált kiszökni az országból, de számára már a kezdet kezdetén balul ütött ki a dolog. Mustafa Mukkerman, a török kamionos, aki a Beszkidekből fagyasztott birkát szállított a Balkán déli csücskei felé, és a kampókon lógó húsok között, úgy mellékesen, néha mindenre elszánt embereket is kicsempészett, őt nem vette föl. Beszálláskor derült ki, a sofőr még régen megesküdött, nőt nem szállít; egyszer valami némber idegességében telepiszkolta neki az egész kocsit. Úgyhogy társa, Andrej, az útkaparó elment, ő, Elvira Spiridon ott maradt az úton, ráadásul anyaszült meztelenül.
Aznap kora hajnaltól esett az eső, a kamionra várakozó Andrej Bodor és Elvira Spiridon meztelenre vetkőzött, hiszen ázott ruhával nem ülhettek be a zúzmarás, fekete éjszakába, az maga a halál. A ruhát tehát egyazon, külön erre a célra magukkal hozott fóliatasakba gyömöszölték, azzal, hogy
majd útközben, a raktéren felöltöznek. Az asszony kis ideig huzakodott ugyan a sofőrrel, de mindhiába. Mire észbe kapott, a kamion Andrejjal és a becsomagolt ruhákkal máris tovagurult. El délnek, a Balkán felé, amerre éjjel és nappal a szabadság fényei villóznak. Elvira Spiridon ott maradt meztelenül a nagy szürke köd kellős közepén.
Egy darabig bőgött, aztán erőt vett magán, tépett egy örökzöld repkénylevelet, és a hasa alá biggyesztette. Biztos régi képeken láthatott ilyesmit. De hát a szél hamar lekapta a levelet onnan.
Elvira Spiridon fenyők, csupasz nyírek, kutyabengék között kóborolt fél délelőtt, mígnem a város felől, a köd mélyén föltűnt az üveges törpe furgonja, lökhárítóján a messzire világító sárga kormányzati rendszámmal.
2.
Gábriel Dunka szokatlan termete ellenére állami alkalmazott, iparosember volt. (&hellip)
– Türelmét fogom kérni – mondta neki halkan, elfogódott hangon –, mindjárt keresek magának egy-két megfelelő ruhadarabot.
Félig kettőbe tépett egy barna papírzsákot, amit addig a padlón szőnyegnek tartott, kibontotta, és a nőt betakarta vele. Elvira Spiridon réseiből, zugaiból még mindig esővíz szivárgott, szétfutott alatta a homokon.
3.
Gábriel Dunka szemmel láthatóan hamar belefáradt a játékba. Jean Tomoioaga ezredes észre is vette, máshol jár az esze, és elnézően figyelmeztette tévedéseire. Így is
aznap este a törpe minden játszmát elveszített.
– Semmi értelme a játéknak – tette szóvá a dolgot Jean Tomoioaga ezredes. – Csak tönkreverlek. Mondd, mi bajod?
– Remélem, őszintén érdeklődsz, s akkor én sem hallgatok. Azért is kereslek most, késő este. Tudod, jelenteni kellene valamit.
– Bennfentes vagy, magad is megteheted&hellip
– Most azonnal Sinistrára kellene utazni a hírrel, márpedig én a furgont napszállta után nem használhatom. A dolog sürgős: határátlépési ügy.
– Jó, majd gondolkozom.
– Nem majd, hanem most. Az illető nagyon rosszban sántikálhatott, még ruha sincs rajta. Nálam található a műhelyben. Tegyél valamit, hogy azonnal vigyék onnan.
4.
Dobrinban Elvira Spiridont legutoljára Géza Kökény látta. De sok öröme neki sem tellett benne. Mintha még mindig attól tartana, a szomszédok figyelik, az asszony négykézláb, csodálatos hasát a földnek fordítva baktatott elő a törpe műhelyéből, a szobor mellett várakozó terepjáró felé.
Vissza a fülesbagolyhoz - A kivégzés - részlet
– Nem – mondta a Katona. – Anélkül.
Az Őrmester egy pillanatig csodálkozva nézett rá, pimasz csodálkozással, és újra a szemére akarta helyezni a fekete kendőt. A Katona, amennyire tudta, elcsavarta a nyakát.
– Nem – ellenkezett csendesen –, látni akarom.
– Mi a fenét akar látni? Majd később.
A Katonának elég nehezére esett a mozgás, csak a nyaka forgott szabadon. Az Őrmester lassan, szinte saját magán csodálkozva, leengedte a kezét.
A Százados távolabb, a szürkére vakolt fal mellett állt, háttal feléjük, egy közlegény takarította a csizmáját.
Az Őrmester odakiáltott neki:
– Nem engedi, hogy bekössem a szemét.
A Százados nem fordult meg, csak felemelte egy kicsit a fejét, úgy válaszolt, a fal felé kiabálva:
– Hogyhogy nem engedi?
– Azt mondja, látni akarja.
– Maga mit tárgyal vele? Szabadságon van? Az Őrmester ismét a Katona szemére helyezte a kendőt, és amikor elmozdult, öklével az arcába ütött.
– Nem hallottad? – mondta oktatóan. –Nem vagyok szabadságon.
A Katona egy kicsit elszédült.
– Arról volt szó – kezdte, és miután kinyitotta a szemét, odaköpött a kövekre –, arról volt szó, hogy főbe lőnek, de arról nem, hogy előtte megvernek. Óriási különbség.
A Százados közelebb jött.
– Mi a panasza? – kérdezte, ahogy odaért.
– Látni akarom, hogyan lőnek belém – mondta a Katona. – Ennyi.
– Még vannak ötletei. Azt nem akarja látni, hogyan temetik el? Mi lesz velünk – fordult az Őrmester felé –, ezek mind kíváncsibbak lesznek.
(…)
– Hagyja békén. Hagyja, ha így akarja. Mindössze pár lépés volt még. A Katona látta a körben álló katonákat, talpán érezte a kövek hajnali hidegségét. Nem gondolt semmire.
(…)
– A pokolba! – kiáltotta a Katona maga elé, a köveknek.
– Őrmester! – kiáltotta a Százados. Hagyja az utolsó perceit nyugodtan. Bírja ki már maga is azt a pár percet.
Hátulról közelebb jöttek a katonák, és a Katonát a fal felé kísérték. Egy darab fal volt, nem pedig valaminek a fala, egészen szürke és üres. A Katona úgy állt oda, hogy teste majdnem hozzáért, arccal a felsorakozó katonák felé. A Százados a katonák mögé állt, s az előrenyújtott csövek irányában látta az embert, akit ilyen furcsán, nyíltan, saját szeme láttára le kellett ölni. Elővette a kivégzési parancsot, és felolvasta.
A Katona előrenézett – az alacsony fal mögött világos volt az ég –, nem lehetett látni, hová. Hallotta a kattanást. A csövekben hunyorgató szemeket látott. Látta a Századost is. Felemelte a kezét vállmagasságig, mert így képzelte el, és látni akarta, tudja-e. Ebben a csendben úgy tűnt, a kövek között halk csurranással, magukban a felhők képével, megmozdultak a vizek. Fehéren világított az ég, majdnem tejfehéren, s egyszerre jéghidegen, majdnem hangtalanul becsorgott a fülein, és nem tudta, meddig tartott.
|
