Szépírók Társasága - Kántor Péter

Túl-világ — Ilyés Zalán (Sapientia EMTE, Kolozsvár. Vezető tanár Balogh Zsolt) videója a youtube-on

EGY HÁZ

És elképzeled, hogy az ott a házad.
Bemész a kertkapun, és hazamész.
Már várnak. Ledobod az ajtóban a zsákot.
De előbb még leszaladsz a Dunához,
megállsz a kis komptól nem messzire,
a füvel benőtt tisztáson, a parton.
Csillog a víz, szemetes a szegélye.
Kora tavaszi víz, még fésületlen,
A felszíne zavaros, pörsenéses,
Még nem nézik meg benne magukat a fák,
Még lombtalanok úgyis, csupaszok.
Van ott a tisztáson egy kő, leülsz rá.
A házad most a hátad mögül figyel.
Alig mersz moccanni. Egy kis fekete dakszli
Csámpázik el melletted. Ismerős? Nem?
És az a bajszos, kopaszodó férfi,
Aki sietve átvág a zöldön? Ő se?
Talán az a kisgyerek, ő talán,
Az anyja megy mögötte, mint az árnyék,
S feltartott két kezét kezébe fogja,
Hogy el ne essen. A gyerek nevet.
Terád nevet? Felismert volna? Vagy csak
Nevet örömében, hogy megy előre?
Ez egy család. Ott laknak bent a házban,
Ahová nem mentél be a kertkapun át,
Mert elpőbb látni akartad a partot, a vizet.
Most felállsz, visszanézel hirtelen a házra,
Mint aki tudni akarja, mi az igazság,
Ha fáj, akkor is. Nem, nem a te házad!
Menj tovább! Menj hazáig! Na, menj már!

Nyelvlecke kezdőknek

Végre itt vagy! 

Mit szeretnél? Egy fél darab süteményt,

 vagy háromnegyed zsemlét? 

Ó, ez az én fotóalbumom!  

Fáradt vagy? 

Látogasd meg a fogorvost!

 Itt lakik a közelben. 

Van ideje.  

Egy szoknyám sincs. 

Nesze egy körte.

 Tizenhat éves vagyok. 

Az én kofferem is nehéz.  

Hetven tojásunk van. 

Egyet kérek.

 Mi az anyád foglalkozása? 

De türelmetlen vagy!  

A nagybácsim a széken ül. 

Az unokahúgom szép kövér. 

A nagynénim eladó. 

A nagymamám már elment.

  Hogy jutok el a kereszteződésig?
Az első utca jobbra,
A második balra,
Mindig egyenesen.

Szemben van a folyó.
Egész nap esik az eső.
Melyik a kedvenc színed?
Ezen még gondolkoznom kell egy kicsit.

Beszélsz Magyarul?
Megteszem, ami tőlem teli. 

Vasárnap kapsz egy üveg tejet.

 Köszönöm, viszont kívánom.

 MEGTANULNI ÉLNI – III.

Most, hogy betöltöttem a hatvanat,

 nem késő-e már nekem megtanulni élni? 

Hisz mire megtanulnám ezt meg azt, é

pp ezt meg azt kellene lecserélni

 valami másra: hegymászóruhát 

búvárruhára. Egy biciklim, az van,

 és nem gond az se, ha a samponok helyett 

visszajön és habzik megint a szappan. 

Vagy például, ha nyílik az orgona, 

s az alkonyat megfesti az eget lazúrral,

 hogy kikocsizzon a kertvendéglőbe, tán

 újra konflisba ülhet egy hölgy egy úrral.

 Vagy azt már soha többé, soha már? 

Nem látni, mit rejt még a kertek alja. 

Az ember azt se tudja, mit akar, 

hét bőréről hét bőrét levakarja.

 Tükrében felvillan egy kontyos szamuráj,

 botot lóbál felé egy ismeretlen, 

közben egy híres vendégművész hegedül

 telt ház előtt az új koncertteremben.

 És közben jön és jön a tsunami,

 és vulkán tör ki, hamu száll magasba

, cseng a telefon, eltörik valami,

 s a pontozóbírák egytől tízig szavaznak. 

Nem késő-e már? Nem késő-e már

 újra átúszni a Dunát és partot érni?

 Hol az a Déli-sark, Scott kapitány?

 A Nagykörút hóborította préri. 

Egy motor dübörög és egy fék csikorog, 

öt óra van és a krokodil szája tátva.

 Rohanni kéne – árad a folyó, 

homokzsákokat dobálni a gátra. 

De ha újkori sámánokkal telik meg a tér,

 s kifordult szemmel próbálnak igézni,

 nem állok oda, nem kívánkozom

 kifordult szemmel megtanulni élni.

 Az embereket szeretni persze jó dolog, 

ha csak módjával is, de jó, de hogy kell

 szeretni őket? S ha mind elkódorog? 

Marad a láz, mint Van Goghnak az okker. 

Legjobb a kis dolgokkal kezdeni, 

nem mindig ostobán, vadul remélni 

napos oldalt meg árnyékos helyet –

 egy-két villanykörtét majd ki fogok cserélni

, mert kiégtek, s pótolni kell a fényt, 

hogy ne legyen félhomály a világban, 

s próbálom megőrizni a hidegvéremet, 

bár fogalmam sincs róla, hogy csináljam.

 Úgy, mint a szabadulóművész Houdini, 

aki a rávert láncot mint egy bizsut levette, 

aztán futás haza, a mama vár, 

de előtte még meghajolt nevetve. 

De ha mégis elveszíteném (a hidegvéremet),

 meg a humorérzékem maradékát, 

hálnak az utcán, koldus kéreget, 

visszhangzanak a múltból rossz emlékű nóták,

 s ami szégyen volt, nem szégyen megint –

 marad-e még esélyem megtanulni élni?

 Volt-e valaha is, fikarcnyi is? – 

ezt ráérünk utólag megbeszélni. 

Ami a nagy szavakat illeti, 

azoktól túl sokat sosem reméltem, 

mégse mindegy, hogy milyen istenek

 részesítenek milyen nevelésben.

 Ne kelljen játszanom mekegő barikát,

 se medvét, akinek az orrába fűztek 

valamilyen fényes rézkarikát – 

nem, nem táncolok úgy, ahogy fütyülnek! 

Az ember keljfeljancsi: elesik – feláll,

 és megy tovább a szegény ürge.

 Megyek tovább, amíg meg nem tanulok élni,

amíg fel nem lőnek a világűrbe.

NYÚL

Tegyük fel, létezik
tökéletesen hibátlan
és tökéletesen hibás.
És köztük átfut egy nyúl.
A füle súrolja a tökéletesen hibátlant,
az árnyéka súrolja a tökéletesen hibást.
A vadász valahová középre céloz,
bele a tökéletlen szívbe.

TÚL-VILÁG

Elutazom. Behunyom a szemem.

Azt gondolom, narancssárga esernyő
alatt egy szamárháton heverek,
s két kézzel rázok egy drótszitát,
amiből só pereg.

Azt gondolom, ez már a túl-világ.
S hogy nem ilyennek képzeltem magamban.
Nem ilyen szamárhátat.
Nem ilyen drótszitát.

A TEREMTÉSRŐL

Kerítést mázoltunk a hetedik napon,
és fütyörésztünk a hatodikon,
az ötödik napon az Úr letört,
beletápláltunk amink csak volt, mindent,
negyednapra az éhségtől vakon,
harmadnapra fenn ültünk a bakon,
a második nap csattogott a fejsze,
nőttek a házak és a temetők,
ábrákat rajzoltunk a szűz havon,
kezdtük elölről az első napon.

EZ KÉSZ

Ha majd kifeszítik a szociális
védőhálót, azok a szociális
szempontból nézve szegény légtornászok,
akik sajna el-elvétik az ugrást,
ugrándozást, ha leesnek is persze,
már majd csak a védőhálóig esnek,
s ott a védőhálóban várja őket
a forró tea, meleg szociális
védőkar, védőmosoly, védőoltás.
Úgyhogy ez rendben is lesz, ez kész.

A NÁZÁRETI EMBER

Úgy vezetett, mint egy vak.

 Nem nézett se jobbra, se balra. 

Csak nyomta a gázt a názáreti ember.

 Mint aki előre látja a jövőt.

 Uram Atyám! 

Meg akart váltani mindenkit. 

Ez volt a fixa ideája, a megváltás.

 Próbálom definiálni, mi lehet az.

 Egy szem krumpli. 

Kinyújtott kéz. 

Ráadás nyári este, 

Betelt pohár. 

Betelt neki a pohár. 

Mi pedig itt vagyunk általa megváltva,

 a születése utáni 2000. év végén

 (már amennyiben jól lett kitöltve 

a szül. év rubrika, 

ami fölöttébb kétséges). 

Néhanap gondolunk rá,

 amikor piszkáljuk az orrunkat,

 vagy a körmünket vágjuk

 és mellészalad az olló, 

vagy nézzük tévén, hogy ölik egymást 

atyjafiai és a filiszteusok.

 (Egyébként Deliláról

 már kezdetben is látszott,

 nem az a fajta perszóna, aki 

valaha is belefáradna, 

de Sámson haja is mindig újranő, 

mint a szappanoperákban a szerelmi szál.) 

Bizony, gondoljuk, és tovább 

kergetjük magunkat a pályán. 

Egy gellert kapott labda száll felém,

 amibe, jobb híján, én is belebaszok,

 amitől persze még inkább gellert kap.

 Azt mondják, valahol van egy kapu is, 

és ő áll a kapuban,

 abban a furcsa pózban.

Hat limerick

1.
Volt egy úr, úgy hívták: Derék Pál.

 Hajtott, mint egy versenykerékpár. 

Okos volt, vagy dőre? 

Itt nyugszik. A kőre

 rávésték: Derék Pál – elég már!

2.
Volt egy nő, úgy hívták: Ivett. 

Összetört kilencven szivet, 

s hozzá még hat diót. 

Mindenből ami jót 

lehetett, magának kivett.

3.
Volt egy nő, úgy hívták: Mi lesz már?

 Volt harisnyája vagy kilenc pár. 

Abból nyolc elszakadt, egy szürke megmaradt. 

Egy szürke harisnya minek már?

4.
Volt egy ügy hajdanán Szatymazon. 

Perre ment két szép ló-amazon. 

Szólt a jog nevében a bíró keményen:

 Osztozni kell, két szép lófazon.

5.
Volt egyszer egy Ernő vagy Gábor. 

Nem volt az sem kőből, sem fából.

 Ha egy jó nőt látott, mindig felkiáltott: 

Elég már a politikából!

6.
Volt egyszer egy ember, a Tibor. 

Felvett egy kalapot brahiból.

 Az élet oly zagyva, nem tudja, hol hagyja,

 csak hogy letenné valamikor.