|
OTTHON
az ember mormol szép varázsigét
hogy bátorítsa túlélő szivét
csak lenne mersze mind mi elveszett
elő
sorolni minden részletet
emlékezem majd én is ha tudok
hisz voltak házak voltak otthonok
kis szilvafák és merész jegenyék
oltalmas égbolt ismerős vidék
terasz fölé terpeszkedő platán
mozaik ég veranda ablakán
csatornaárkok sárga gázcsövek
szép női hullák megfagyott gyerek
lenyelt kiáltás kiszáradt torok
kis láng a jégen sírva szusztorog
a hóra hulló sok színes szilánk
utolsó tél felrobbanó szobánk
(a vers forrása: Falcsik Mari: A sorsvadász. Jelenkor, 2010)
1.
EZT ELVISZEM
engem itt ez a jól berendezett
dús és arányos óra érdekelt
az amikor az este obligát
kellékeiből szépen összeállt:
előbb szűnik az ember csapta nesz
aztán a madárhang is ritka lesz
s míg az ég benne megnézi magát
a víz felszíne kék üvegre vált
elsimul rajta mint a könnyű lakk
felhőkről visszahullt nyugati nap
fátyol, bodor füst − ami szerte volt
a szél mindent egy helyre összehord
s mikor e kelme összes rétegét
egymásra hajtja – megjön a sötét
és föltámadnak más újabb zajok
lármáznak harsány éji állatok
a híg sötétben szellő szöszmötöl
párás légáram simogat – gyötör
a szabadság nedves üde szaga
lehetne ez: utolsó éjszaka
kiült a vízre táncos lámpasor
mint csillagképek a felhők alól
s a főműsor mint egy hónapja volt
a nagy vajákos jön a telihold
ma még teljében: fénye szétszalad
a kerti fűben nyír és nyár alatt
ma még teljében holnap fogyni kezd
én meg pakolni kezdek – így megy ez:
újabb halál egy újabb kezdetig
nyír és nyár állnak lombjuk rezgetik
(a vers forrása: Sanzon nehéz időkben. Magvető, 2004)
2.
MÉLYBEN
riasztó ez a hely néha nem találod uram?
főképp fagyos decembervég alagútjaiban
hol a szemem elől napokra elveszítlek
s az ünnep csak összetákolt reszketeg díszlet
s a gondok közt úgy rezdül a sápadt kicsi öröm
mint törékeny fény a koccanó üveggömbökön
ha a fán megül az újévi súlyos ének
s a rokonok összehajolva hírt cserélnek
és a riadalmat tükröző ablaknak tolat trombiták
petárdák hangját tolva a ködvonat
(a vers forrása: Falcsik Mari: A sorsvadász. Jelenkor, 2010
3.
A TITOK
már úgy vagyok mint erdőben eltévedt kisgyerek:
ha félek, ösvényhez tapadva úgy megyek
cikkcakkban ahogy a siker ritka morzsái hulltak
vagy vakon nekivágok a test szimatolta útnak
tudván hogy el fogok tévedni újra
de azt is hogy az embert a kudarc csak még arrébb-előrébb rúgja
bár igaz cserébe talán aránytalanul gyorsan vénül –
tény hogy e két nyomon csak végigvergődök végül
s a titok amitől úgy felindultam még a kezdetén
hirtelen értelmetlen kipattan akkor: ez voltam én
(a vers forrása: Falcsik Mari: Változatok a szabadságra. Magvető, 2006)
Versek angolul
HOME
(Otthon - translated by the poetess herself)
how nice the words of spell she's murmuring
an incantation just for heartening
her scaredy heart to survive all she failed
to make a list with evr'y loss detailed
she'll once recall that all that's how she hopes
for there were houses there were even homes
the plum-nymphets the brave lombardy guard
protecting vault the well-known streets around
above the bench the sprawling sycamores
mosaic sky through glass tiles of the porch
yellow gas-pipes ditches for the drains
a frore child and the stiffs of nice females
a swallowed cry a drying thirsty throat
small flame on ice hissing as she floats
on the snow the coloured splintering
the last winter our room about to spring
I WILL TAKE THIS
(Ezt elviszem - translated by the poetess herself)
I found something here in this lavish sight
in this rich and eurythmic hour of the night
when the sunset’s putting all binding details
of obligatory picture that the evening paints :
first the human noises fading all away
then the birdy voices are becoming rare
and as the sky is facing the mirror
of the water―as blue as glass is its cover
shining brightly as smooth lacquer blows
on it : the pouring sunlight form the clouds―
frizzling curls of smoke and misty veils :
the wind’s gathering every hangings in one place
and when all these fabrics are layered in big rolls
darkness is arriving as the evening falls
and new voices rising from the flossy dark :
the caterwaul of night chat swishing and bark
as young breeze’s tinkering in the liquid black
I feel fondling air-flow as I’m looking back
to my freedom here in this fresh watery smell
this may surely be the last night pretty well…
the row of lamplights’ gleaming dancing on the waves
like a constellation looking its own face
and the biggest wizard as once in a month :
full moon is appearing on the skies’ bottoms
in its pride just now : its silver running down
under poplar and birch in the garden lawn
in its pride so far—but soon ready to wane
as I’m ready to pack—that’s the way again :
just another birth from another death
poplar and birch standing waving with the breath
IN DEPTH
(Mélyben - translated by the poetess herself)
how startling this place can be don’t you feel so My Lord?
mostly in the tunnels of the late December’s deep cold
where I can’t keep your track in the long days’ adrift
and Holiday is not more than a wobbly makeshift
and among our shading worries joy is just a flicker
tiny and pale and as light on chattering bulbs : fragile
when New Year’s heavy carols on the pine tree gather
and our people change their news putting heads together
and against the window wheeling petards’ and trumpets’ gears
the train of fog shunts into the reflection of our fears
THE SECRET
(A titok - translated by the poetess herself)
this is my way now as a lost child in a deep forest :
if I’m frightened I cling to the pathway into the depth
crisscrossing, as the morsels of fame were falling
or I just start off blindly where body sniffs for going
knowing that I will surely lose my way again
as I know that by the faults
we’re kicked on and on ahead the lane
though in return we get older so fast as it’s impertinent
but in fact, on these two traps I’ll be then pushing to the end
and the secret that so deeply moved me at the start
will suddenly and pointlessly bust out : this was my way at last
|
