|
Részletek a SEMMIBE NYÚLTAM című szövegből, mely az Éjszakai állatkert ─ antológia a női szexualitásról ─ számára íródott
A postás ─ Augusztus tizenötödikén
A postás napok óta nem hozta a Lityeraturnaja Gazetát, újság nélkül zörgetett be, lekapta a sapkáját, úgy lépte át a küszöböt, ártatlanul széttárta a kezét, nem az ő bűne, nem is érti, mi történik körülötte, jól ki van ez találva, kérem, mintha ugyanaz lenne a címzett és a feladó, a küldeményt az nem indítaná el, akinek meg kell kapnia, értsem meg, ő teszi a dolgát, és a kopott postástáskából előszedte a harisnyákat, mosolyogott bárgyún, ha nem ad el legalább néhány párt belőle, meneszti a hivatal, s én nem csodálkoztam, hogy levél helyett ilyesmivel házal, inkább szántam érte, meg aztán kislánykorom óta bolondulok a selymes holmikért, s ezt túl hamar, szinte azonnal megérezte rajtam, túlságosan érzékenynek tűnt ez a fiú, átvillant az agyamon, hátha nem is postás, de addigra odanyújtottam neki a lábam, olyan lassan és figyelmesen öltöztetett, valósággal rám szőtte a szálakat, vékony ujjai ízelt lábakként mozogtak, én meg csak hagytam, ilyen bénultan hintáznak a pókhálóban a legyek, mindig irigyeltem a legyeket, jó lenne beleszáradni a boldogságba, egészen a mai napig azt gondoltam, erre alkatilag alkalmas vagyok, délelőtt azonban szokásos időben bezörgetett a postás, s mintha sikerült volna felfednie a feladó és a címzett személyét, elhozta visszamenőleg az összes eddig elmaradt lapszámot, azt mondta, ne haragudjak rá, az ő bűne az egész keveredés, és végre olvashattam az elmaradt lapokat, szerettem volna olyan rossz lenni, mint az újságban a versek, felhúzni vadonatúj harisnyámat, keresni egy gazdagon megterített asztalt, beleugrani a közepébe, széttiporni rajta mindent, ahogyan a Százszorszépekben teszik a lányok, nagy kár, hogy az én életem nem találhatta ki Chytilová.
Pisztráng ─ Augusztus tizenkilencedikén
Ezt a sikamlós pisztrángot a halszemű lánytól vettem, aki nem messze tőlem a patak mellett lakik, a kedvese fogja ezeket a szép példányokat, amikor megvillannak gyöngyház pikkelyeik, csobban a farkuk, ügyesen meríti ki őket a sötét semmiből, legalábbis így képzeltem a mai napig, most hallom, hogy még ennél is könnyebb a dolga, mert vak ez a fiú, a halszemű lány elégedetten bólogatott, úgy mesélt a szerelméről, mintha a világtalannak kedvezne a fizika, először kedvére kitapinthatja, csak aztán verődnek vissza kezéről a hangok, az ujjai közben precíz mozdulattá válnak, aztán pisztránggá pikkelyesednek, ahányszor kiemeli a kezét a vak horgász a jéghideg vízből, annyiszor pisztrángot visz haza a kedvesének, aki ötliteres üvegekbe rakja uborka helyett a fogást, mert itt a hegyekben nem terem meg az uborka, ha mégis, hát görbe és szerencsétlen, nem olyan nemes és szabadságra vágyó, mint a pisztráng, érdekes, a magasban mennyire irigyen besárgulnak az alföld gyümölcsei, és engem az riaszt leginkább, hogy végül gombává öregszenek, töppedtek, pudvásak, nem pedig bölcsek, ahogyan tartják róluk, ezért kerestem kétségbeesetten a halszemű lányt, és hoztam boldogan haza pisztrángomat, most sem sütöttem meg, visszaengedtem a kertünk alatt csobogó patakba, ahol egyszer régen elveszítettem a szüzességemet, s azóta nem bírom a forró fürdőt, a behatárolt vizeket, a fürdőszobákat, talán ha emlékeznék arra, ki volt az első szeretőm, akkor halat sütnék vacsorára.
Három csók ─ Augusztus huszonötödikén
Ma meglátogatott Fegyir, megcsókolt háromszor, hosszan vizsgálgatott, hátha felfedezi bennem a szentet, a vérbeli poétát, aztán hamar lemondott rólam, azt mondta, soha nem lesz belőlem elismert költő, mert magamnak írok, pedig higgyem el, az senkit sem érdekel, és lelkesen felolvasta a futballválogatotthoz írt szonettkoszorúját, nem sejtette a szegény ördög, mennyire csapnivaló szurkoló vagyok kislánykorom óta, mert akkor legalább barátnőimmel még kimentem a pályára az utolsó hátvéd kedvéért, aki elbűvölt és én őt ugyanúgy megbabonáztam, kóvályogtam körbe-körbe a vonal mentén, csakhogy láthassam, kis focistám meg a vonalon belül tartotta rajtam a szemét a labda helyett, így vittem félre már akkor az egész mérkőzést, s amikor végül csúfosan kikaptak a mieink, a többiek engem akartak megverni, de szerencsére a hátvédet nemigen sikerült meggyőzniük arról, hogy én lennék a bukásuk okozója, szerelmem nem tágított mellőlem, vett nekem nyalókát a nyalókaárustól, vérpiros színűre festett égetett cukrot, egy irgalmatlanul nagy kakast, azt nyalogattam, a kis focistám meg az én nyakamat, ilyenkor mindig lúdbőrzött a hátam, nem tudtam volna megmondani, mi a jó nekem és mi a rossz, akkor keveredett össze bennem a világ, s azóta csak bonyolultabb lett, szétválaszthatatlanná vált a kéjes érzésben az érintés az égetett cukor pocsék ízétől, s amíg ki nem derítem az igazságot, nem írhatok másnak, addig kisegítenek az igazi költők, ezt suttogtam a Fegyir fülébe, és háromszor megcsókoltam, ahelyett hogy megdicsértem volna a szonettkoszorút.
Menyasszony ─ November hetedikén
A hegyekben éjszaka esni kezdett a hó, aztán pár óra alatt eltüntette az összes szutykot itt lenn a völgyben is, s ez újra felbátorított, talán nekem is sikerülhet, hát előkutattam a szekrény mélyéből besárgult menyasszonyi ruhám, miközben magamra cibáltam, a vállamon elszakadt vékony pántja, de amikor tisztán és lustán a pamlagra heveredtem, ez már nem látszott, érintetlennek tűntem, mint a fehér lepelbe burkolt szemetes tartály a sarkon, s te felém kaptál, feltépted leheletnyi szoknyám, mohón, ahogyan az élelem után kaparászó kutyák hasogatják a kukából előkotort véres csomagolópapírt, amelyen érzik a hús szaga, friss még a hentes súlyos ujjainak lenyomata, az a néhány dekányi csalás meg éppen befér a combom közé, s elbűvöl, ahányszor látod, fogva tartja a tekintetedet, le nem veheted róla a szemed, orrod erjedő szagával, szád zavaros levével telik meg, mintha én hoztalak volna erre a világra, nyivákolsz, nyöszörögsz, amikor elfogy a levegőd, mert ezen az egyetlen helyen, itt az én méhemben képzelheted el a tested magzatpózba tekeredve, hiszen anyádat soha nem láttad meztelenül, nem tanultál meg kiflivé hajlani benne, előtte egyenesen kell állnod, feszesen, nem gömbölyödhetsz össze, nem éred el a nagylábujjad, hogy szopogassad, és megvigasztald magad, mert ahogyan a többiek, te sem hiszed el anyádról, aki szégyenkezve titkolta el szemérmét előled, s mindig villanyoltás után vetkőzött, hogy szeretkezett apáddal valaha.
Anfiszka ─ December tizenhatodikán
Esténként teát főzünk valami boszorkányos keverékből, s amikor az aranybarna esszencia ott gőzölög az asztalon, Anfiszka fölé hajol, előbb óvatosan szaglássza, aztán tüdőre szívja az illatát, szemében megismétlődik az aranybarna, s Anfiszka gyerekesen körbeugrálja az asztalt, közben azt rikoltozza, lányok, kislányok, jöjjetek gyorsan, ennek itt igazi otthon-szaga van, de könnyű neki hazaképzelni magát, nem kell más hozzá, csak egy teáskanna, kanálnyi finom füstökön szárított feketelevél, a belesodort szenvedély, amit kiold a zubogó forró víz, de nekünk leginkább az számít, amit Anfiszka mormol, mert amint ránk ereszti a csája szellemét, elhisszük neki, hogy felkel a nap az átlátszó üvegedényben, beragyogja a nyirkos szanatóriumi szobát, ilyenkor gyorsan körbeüljük, melengetjük hideg ujjainkat vékonyka sugaraiban, míg szét nem tölti valaki közülünk a főzetet szedett-vedett csészékbe, ibrikekbe, csorba poharakba, s ahányan vagyunk, annyiféle bögréből szürcsölgetni nem kezdjük ugyanazt a selymes nedűt, amelybe szentségtörés lenne cukrot tenni, inkább harapunk kis darabka keserű csokoládéd, karamellt, arra eresztjük a forró kortyokat, nem bánjuk, ha süti, égeti a nyelvünk, nem bánjuk, ha elolvadnak szánkban a legféltettebb vágyak, addig nyeljük, amíg csepp sem marad belőlük, mintha attól félnénk, langyosan hozzá mernénk érni, amitől valóra válnának, s kiderülne, nem olyan csodálatosak, amilyennek álmodtuk, sőt nagyon is közönségesek, sőt hidegen senkit sem érdekelnek már, élettelenek, akár a vízzel teli teáskanna, amíg nem gyújtunk alá tüzet, hozzánk tartoznak és mégis gazdátlanok, akár egy csésze kihűlt tea az asztalon.
A csúcsig ─ Február tizenharmadikán
Hiába viszel fel engem újra és újra egészen a csúcsig, bármennyire is hihetetlen, a komor hegyekhez tartozom, ahonnan izgalmasabb távolodnom, szélsebesen siklanom gyilkos sítalpakon, de te, aki velem ellentétben a szikrázásba ájulsz bele, soha nem fogod megérteni, mitől borzongok, amikor távolodom a ragyogástól, amely téged fogva tart, s ahelyett, hogy rám néznél, bámulod elbűvölten, míg belévakulsz, s ez a néhány bávatag pillanat számomra éppen elegendő az elszakadásra, felgyorsulásomra, és már nem tudsz utolérni, repülés közben hamar lehagylak, vissza se nézek rád, bármennyire is szeretnéd, mert valami olyat kellene utánam kiáltanod, amitől ellenállhatatlan vágyat éreznék arra, hogy eljátsszam szabadulásomat ebben a fordított euridiké-történetben, amikor éppen a magasból suhanunk a sötét mélység felé, s te könyörgöd egyetlen pillantásomat, nem pedig a tiedet én, aki a völgyben lelassulok, komótosan siklom tovább egyedül, mert nem való nekem szerelem, tudom, ahogyan a költő írta nagyon régen, amikor éppen alábbhagyott benne az átkos szenvedély, s fáradtan lecsatolta sítalpait velünk együtt, te pedig udvariasan cipeled felszereléseinket, csakhogy rám hagyhasd könnyed idézeteimet, ahelyett, hogy dobnád a fenébe terhedet, magadat pedig vetnéd a szakadékba, forró testeddel melegítenéd fel a jeges hullámokat, és elöntenél, belefolynál a számba, többé ne szólhassak egy szót se a rettenettől, amikor …úgy szakad reánk a gyönyör, mint a tenger, de a valóságban ott állsz mellettem, egyik kezedben szorítod a sífelszereléseket, a másikkal a csúcsra mutatsz, és teljesen váratlanul ér, amikor bejelentem, hogy vége, elhagylak, csak nézel utánam tanácstalanul, bambán, semmit sem értesz, mert sohasem olvastál Puskint, angyalom.
Vonaton ─ Március negyedikén
Nem engedtem, hogy kikísérj a pályaudvarra, mert ódzkodom a búcsúzkodástól, lehangolnak az integető kezek, a lobogó kendők, szeretem elkötni az időt, valamivel feljebb a jelennél, nehogy elvérezzen ott, ahol kikezdték érzéseim, mások érzései, ezért kötök rá göböt, mint kendőjükre a szigorú asszonyok odahaza, ahová nagyokat rándulva elindul velem a hosszú szerelvény, amelynek homályos ablakából Szimferopolt akarom látni a maga bonyolultságában, s valami azt súgja, leegyszerűsítenék a peronon hajladozó parányi szerelmeim, ezek a falánk hidrák, kicsiny, de mégis telhetetlen tömlőtestük bekebelezné, láthatatlanná tenné a számomra oly fontos részleteket, könyörtelenül kisemmiznének, elvárnák, hogy lehúzzam az ablakot, kihajoljak, és szórjam, szórjam az időtöredékeket, akár a kabátzseb ráncaiból előkotort morzsákat, amelyek nyomán követhetnek életem végéig ezek az édesvízi szörnyek, milyen gyerekes, amikor azt hiszem, megvéd tőlük, ha sósperecet ropogtatok, zakatolnak a számban a kerekek, mintha ettől gyorsulna fel a vonat, s bár még látom a nagy pályaudvari órán a másodpercmutatót, abban nem lehetek biztos, ugrik-e, vagy évek óta áll ugyanebben a szögben mozdulatlanul az üveg alatt, szemem csarnokvizében, ezért kárhoztattam egyedüllétre, másodpercek nélkül telnek perceim, amíg meg nem hozzák végre az illatos grúz teát, hogy a pohártartó ezüstje összecsillanjon a vonatkísérő kopottra vasalt nadrágjának fényével, amelyről talán verset fogok írni, mert a rímek sokáig nem hagynak aludni, befészkelték magukat a büdös ágyneműbe, nem hagynak elkucorodni vackomon a cihából áradó romlott nyálak, papírra kell vetnem valakinek a nyomasztó álmát, különben itt kísért az idők végezetéig ezen a cúgos elátkozott vonaton.
|
