Rosszkor, rossz helyen

öccse, duzzogva, mint akitől elvették a kedvenc játékát, jelentette ki a minap egy családi ebédnél, hogy ma már nincs mi ellen lázadni

„Mi maradt mára meg nekünk végeknek? A végteten természetből kevés, a hozzávaló kurázsiból  a még kevesebb. A hóditás évszázadai lassan lezárulnak, s hányan járjuk a megmaradt erdőket, mezőket egyenes derékkal, a horizonra szegezett tekintettel, testünkkel és képzeletünkkel kapcsolva egybe a földi és égi univerzumot? Hányan, s hol keressük  a szabadság territóriumait, miket a  gondolatok határtalan terekként  járnának be keresztül-kasul, hogy lelkünket felemeljék a magasabb régiókba? Kikben maradt még vágy a társadalmon kívűl élni önként  - és dalolva -, vagy annak legalább határán, a korlátok szoritását magunkról lerázva? Kik kivánják még  a xxi század hajnalán a gyeplő nélküli száguldást az ismeretlenben, a kockázatmentes, biztonságos kényelem kalodáját feladva?
A civilizálódott emberiség számára a szabadságot jelentő végek utolsó terepe a lázadás lett. Itt nyilt lehetőség a bátorság, a lelkierő megmérettetésére, s sok egyéb olyan tulajdonság léte felől megbizonyosodni, mely a magántulajdon védelmére szerveződött társadalmak évszázadai alatt az egyéni személyiségégének eszköztárából  az állam hatalmi szerevek végrehajtó gépezetét lettek jogosultak működtetni.

A  nők számára a végeket, mely a költő szerint a civilizálódó (férfi) társadalmak  számára a szabadság terepét voltak hivatva szimbolizálni, mi is jelenti mára?
Ha vesszük, hogy a nőnek a szabadság egész mást jelentett mindig is, - ha más miatt nem, hát a testi-lelki felépitettség okán -, ezek a végek egészen máshol találhatók, mint a férfiaká. Persze, megteheti mamár egy nő, hogy dacol  a természet általi elrendeléssel, és nem szül gyermeket, hogy  onnantól kezdve, kiemelvén magát a női lét legnyomósabb érvrendszerének tartományából, férfi módjára  éljen. A férfilét végeinek utolsó állomása lázadás maradt. A női lété a lázadó gyermek nevelése. S hogy mi ellen lázithatunk? Nos, ki-ki izlése szerint. Lehet a biológiai korlátok elfogadásának kritikája a cél, az életidőtől a nemi szerepekre vonakozóan. A lázadó ember-program egyébként már a bibliában is irva vagyon tananyagkként, még ha az elrettentő példa hátulróljövős, de mint tudjuk a következő generációk számára mézesmadzag gyanánt ható technikájával is. Hogy messzebbre ne menjük, vegyük ádám, éva és a kígyó esetét, avagy az tilalmat, mint örökös mozgató elvet az elleene lázadásra.
Az eredeti állapot, az édeni idill csak istennek volt tetsző, míg az ő játszóterén az ő szabályai szerint játszottak a kölykök. Hamar kiderült, hogy hiába működnek olajozottan a dolgok, valami hiányzik azoknak, akikkel  elhitették,  hogy elsősorban a biztonságra vágynak. Nevezhetjük kalandvágynak is, vagy csak kiváncsiságnak, vagy akár  a puszta mehetnék is volt  az, ami azt mondatta az első tagadóval: nem kell! Hogy mi nem kellett az mindenki tudta, mint ahogy  azt  is, hogy nem tudja,  mi az, amire vágyik. Az egyetlen, ami  biztos volt, az az ismeretlen iránt ránk törő ellenállhatatlan vágy érzése. A lázadó nő eleve ellentmondás, amennyiben a lázadást megpróbálja  saját életcélként megélni. A lázadó nő a gyermekében ér célt.  A gyermek lázadása lehet csak a gyümölcs, ha lánya gyermek, az előbbiek értelmében az ő gyermekének lázadását tekintve, ha fiút van szerencsénk szülni, akkor valójában már célunkhoz is értünk. Persze lánygyermek is véghezviheti a tökéletes lázadást, amennyiben nem szülmaga is gyermeket. A lázadás mindent kockára tesz, és elsősorban a saját fizikai létet a cél érdekében. A cél, a fennálló  rendszert ( gondolati, társadalami, biológiai rendet) megváltoztatni. A lázadó ember radikalizmusa nem ismer mértéket, a helyzetnek megfelelően a kell a leghatékonyabbnak lenni.
A lázadásnak nincs értelme, más mint a változtatás.  Változtatás akkor is, ha látszólag minden rendben van, mert a változtatásnak nem az új állapot rögzitése a célja, hanem a mozgásbahozással a régi állapot felszámolása. A mozgással megteremtjük a lehetőségét annak véletlen összeállásnak, melyben  a „ csodák” megképződhetnek. A lázadó ember lételeme az entrópia, a stabilizálódott rendszerek szétrendezése.
 Az Evita projekt

Gyerekjáték

„megtanulnak a dolgokra meredni”

Van egy fénykép anyámról: nyolc-kilenc évesen ácsorog, magas szárú, fűzős cipője fölött harmonikázó lukas harisnyában, foltozott, szánalmasan lötyögő nagykabátban, háta mögött egy nehezen értelmezhető kerekes kúttal, s tekintetébenben az ürességnek és közönynek azzal a fokával, ami végképp elviselhetetlenné teszi a látványt.
A jelenet 1940 körül játszódik, valahol Pest-szent Erzsébet külsőn, egy nyolc gyerekes proli család egyik sarjával a fókuszban, - anyám akkortájt vesztette el az édesapját.
Kislány koromban sokat nézegettük együtt ezt a képet, s én biztosan éreztem, bár anyám soha nem mondta, hogy szégyelli, előttünk is, ezt a múltat, a megalázottak titkos szégyenével. Talán legszívesebben elfelejtett volna mindent, ha nem érzi azt kegyeletsértésnek halottaival szemben, akikre úgy tekintett, mint a későbbiek jobbra fordulásáért áttételesen megszenvedőkre.
Anyámról a kis gyufaárus lány jutott eszembe, aki a kép tanúsága szerint nem csak a mesében létezett, vagy ha igen, akkor anyám gyerekkora is egy szomorú mese volt, egy véget soha nem érő boldogtalan történet kezdete.
Huszonegy-két évvel később, apám, miután felszárította az emlékezés könnyeit anyám arcáról, rendre kinyitotta Majakovszkij kötetét, hogy elszavalja a melegvizes fürdőszobáról szóló versikét. Apám is a kilátástalan szegénységből keveredett fel a negyvenes években egy isten háta mögötti faluból, a szintén mesebeli legkisebb fiúként, akinek, paraszti munkára nem való gyenge fizikumával a tanulás lett utolsó mentsvára. Papnak szánták, ám a történelem fintora okán NÉKOSZ-os, majd kommunista lett, de elsősorban mégis csak: tanár.  Pesten, a kilencedik kerületi Dzsumbuj szomszédságában az Illatos úti általános iskolát igazgatta, több mint húsz évig, gyerekkorából hozott empátiával egyengetve a párt állami vízióból kisatírozott szegények ivadékainak útját. Bízott a rendszerben, ami az ő sorsát jóra fordította gondviselés gyanánt, s szabadidejében csillagász szakkört vezetve zabolázta meg a jövő gyermekeit, saját készítésű távcsövekkel irányítva tekintetüket a földi lét kisszerűségétől az univerzum végtelen távlatai felé. 
Apai és anyai ágon, a felnőtt kort megért tizenöt testvérből a hatvanas évekre csak szüleim emelkedtek biztonságos létfeltételek közé. Gyermekkorom uralkodó ideológiája szerint megszűnt az életben maradásért folyó küzdelem. Azt persze, csak anyámék tudták - az állandó túlórák és esti iskolai külön munkák, meg a hihetetlen spórolási mutatványok szorításában -, hogy mi volt az ára ennek a biztonságnak. 
Anyám legidősebb és legfiatalabb fiú testvérei ekkorra már halottak voltak, mint ahogy korai csecsemő halált haltak történetük kezdete előtt apám családjának első szülöttei is, a leány ikerpár. Nagybátyáim közül az egyik a Don kanyarban tűnt el, anyám öccse pedig 1961-ben, egy francia Riviéra feletti hajtűkanyarban szenvedett végzetes kimenetelű balesetet. A forradalom tizenhat éves suhancként vetette a pesti proletár létből álmai autópályájára, hogy testvérei emlékezetének időtlen tartományában érjen célba.
Mi voltunk a kommunista propaganda család modellje, anyámat 16-évesen, szövőgyári sztahanovistaként emelték ki a sok közül, apám nincstelen parasztcsalád sarjaként került a hálóba, hogy később pártfőiskolásokként találjanak ők ketten egymásra, mint afféle korszerű Rómeó és Júlia. Évek múltán, mikor kiutaltak munkás-paraszt származású, akkorra már értelmiségi szüleimnek egy tizenegyedik kerületi kétszoba-komfortos, lakótelepi lakást, a Fehérvári út másikoldalán még állt a hatalmas nyomornegyed, valószerűtlen hullámpalatetős bodega-város, olasz neorealista filmbe illő kavalkádjával elborzasztó emlékeket ébresztve anyámban.
Az a bizonyos kislánykori kép - ami a felszáradt könnyek után a szocializmust volt hivatva dicsérni a fény-árnyék-ellenpontozás technikájával -, egy kilakoltatás után nem sokkal készült. Anyai nagyanyám - akit soha nem ismerhettem meg, mint ahogy anyai nagyapámat sem -, ideig, óráig bírta csak a kilátástalan szenvedésfolyamot, amit gyermekei ellátásának felelőssége zúdított rá. Nagyapám halála után néhány évvel őt is a tuberkolózis vitte el, s anyám még haldoklása idején némileg jobb módú nevelőszülőkhöz került. Alig tízéves volt, mikor egy téli estén a szép kilátások ellenére, gyalogosan, egy szál pendelyben megpróbált hazaszökni, de mindhiába. Gyerekkorunk meséi közt sokat hallgattunk rettenetes történeteket éhezésről, utcára vetettségről, vonatok tetején utazásról, feketézésről, szőnyegbombázásról, - de a legborzasztóbb mégis az volt, amelyikben tízéves anyám nap-mint nap a templomban térdepelve a Mindenhatóhoz imádkozott, hogy hagyja meg neki az édesanyját. Igaz volt, vagy sem, ki tudja már, de állítólag Isten nem létéről anyám, nagyanyám halálakor bizonyosodott meg, - bár szerintem, ahogy Pajor Tamásnál a drog helyébe a Szentlélek, idővel úgy lépett anyám tudatába a veszteség okozta tátongó űrt megbosszulandó, a kommunizmus eszméje.
Szüleim testvéreinek egzisztenciális gondjait sajnálatosan nem oldotta meg a szovjet típusú ideológia. Anyám hozzátartozói csepeli, angyalföldi, pestlőrinci és erzsébeti szükséglakások lakóiként vészelték át az ötéves terveket, s rezignáltan várták, hogy rájuk köszöntsön a szabadság, testvériség, egyenlőség, ahogy Igazságos Kádárjános ígérte. Apám falujában - máig őrzött levelekben dokumentáltan -, járványként szedte áldozatait a beszolgáltatás. A pesti ág gyári munkásai is megismerték a szocializmus emberarcát, gyakori vitákba keveredve anyámékkal az egymásnak ellentmondó léttapasztalatok okán. Nagynénéim és nagybátyáim továbbra is nélkülöztek, az egyik család a hetvenes évek közepéig a Dagály utcai, előző rendszerből itt maradt cselédlakások komforttalan szoba-konyhájában élte az életét. A nyári szünetek egy részét öcsémmel Angyalföldön töltöttük, a pedagógus gyerek szemének vadregényes körülmények közt vegetáló 8-10 családot számláló klánszerűen zárt közösségben, ahol valóság volt a szegények egymás iránti szolidaritása. Mikor 1979-80-ban Demszky Gáborral és Müller Péter Ivánnal a szabolcsi cigánytelepeket jártuk, nem ért váratlanul a nyomorúság ténye és foka.
A véletlenek folytán 17 éve Angyalföldön lakom én is, ahol végig nézhettem a házunkban élő öt gyerekes cigánycsalád sorsának hanyatlását egészen a tavaly, késő nyáron bekövetkezett végkifejletig.
Kezdetben, úgy tűnt, a jég hátán is megélnek a kicsikkel, a szülők szobafestő segédmunkákat végeztek, már amennyire lehetett róluk ezt-azt tudni. Később, ahogy telt-múlt az idő, a gyerekek növekedésével szaporodtak a gondok, s a létfenntartási kísérleteik sorra kudarcba fulladtak. A két lány közül a 10-12 éves-forma kisebbiket egyre gyakrabban találtam hajnali kettő, három, négy órai hazatértemkor a sötét lépcsőházban kucorogva, s ha hívtam, hogy jöjjön be hozzám, csak a fejét rázta, arcán azzal a kifejezéssel, ami a régi képről sugárzott anyám tekintetéből. Egyszer csak eltűnt, s nem láttam többé, aztán a nagyobbik lány férjhez ment, hogy egy éjszakán mégis visszatérjen, sírás, és gyereksírás kíséretében, s később a férje is utána költözött. A rendszerváltásra egy-két évvel meghalt a nagyapa, boldogtalan arccal jártak-keltek napokig a szülők, s talán ekkorra kuszálódtak össze végérvényesen a szálak. Szaporodtak a veszekedések, megjelentek lakókként a rokonságból hol kevesebben, hol többen, s mintha egy új asszony is tovább feszítette volna az amúgy is pattanásig feszült húrokat. Mikor egy  hajnalon  fülsértő csikorgásra ébredtem, a sokadik csip-csup  összekoccanás  után - a kamaszodó fiúk a kertben letépkedték a ványadt orgonákat, lerúgták a málló vakolat maradékát, letörték a cseresznyefa ágát, üvöltve rohangáltak fel, le a lépcsőházban, a bedöglött centrifugájuk miatt csuromvizes lepedőikből áradatot csapott a szél a frissen mosott ablakomra, beáztatták a fürdőszobámat -,  én arrogánsan,  hogy már az éjszakáim  nyugalmát is megzavarták,  pattantam ki az ágyból, véget vetni végre ennek a  herce-hurcának.  Az erkélyre botorkáltam, vaksin hunyorogva bele a derengésbe, ahol óvatosan, hogy zajt ne csapjanak, egyensúlyozott az apa és az anya egy mindenfélékkel megrakott kerekes alkotmányt. Spárgával kötözték a rozzant tárgyakat egymáshoz, kopott frizsidert, kiszuperált mosógépet, rozsdás biciklivázat, kibelezett tévét, kereketlen babakocsit, lemezdarabokat, nagyköteg papundeklit, kályhacsövet. Hátrahőköltem, próbáltam észrevétlen visszahátrálni a szobába, s a függöny mögül néztem, ahogy a kocsit, mint egy beteg gebét, kikötözik a törött ágú cseresznyefához. Megcsapott újra, mint hajdan anyám mellett, a megalázottak titkos szégyene. Egy-két hónapra rá, váratlanul elárasztották a kapualjat a bútoraik, a zacskókba, párnahuzatba gyömöszölt ruhák és miegymások, s az apa harsány hangon közölte, hogy most aztán majd tényleg nagy lesz a zaj, mert felújítják a lakást, de arra az időre ők elköltöznek a rokonokhoz, Nyíregyházára. Úgy tettem, ahogy várta, örültem, hogy ennyire jól megy, hogy végre telik a felújításra, aztán a gyerekek persze elkotyogták, amit mindenki tudott amúgy is - a lakók egymás közt sutyorogták, hogy mióta, és kik nem fizetik a lakbért. El kellett költözniük. Késő estig kerülgettük a cók-mókokat, már sötétedett, s az asszony restelkedve mondta a földön ülve, a félig álomba szenderült kisfiúkról nézve fel rám, hogy késik a teherautó. Egyik cigit a másik után szívták, csikkekkel borítva be a mindig mocskos lépcsőházat. Elbúcsúztunk, bízva valami jóra fordulásban, aztán éjszaka hallottam, hogy megjött a teherautó végre. Hajnalban ébredtem, talán a szokatlan csöndre, Dömével lesiettem egy túl korai sétára, s a lépcsőház fel söpörve, tisztábban, s üresebb kongott a kelleténél, csak a bánatos kupacba gyűrt kapualji lábtörlő gubbasztott árulkodón a sarokba rúgva.
Ennek a környéknek lelke van, mondta egyszer egy hajdan volt szerelmem. Mostanra már néhány lélekkel megcsappant ez a lélek, mindenesetre én itt maradtam, s tizenhét év múltán elöntött valami genetikus eredetű szorongás, aztán hirtelen meghalt a kutyám is, felszereltettem hát egy biztonsági zárat, s így lett az én házamból az én váram. A lakhatáshoz való jogról elmélkedtem, hogy van-e ilyen, s ha van, mit jelenthet, - alanyi jogon, úgy tűnik, nem igen jár, sőt, minél több az alany, annál nagyobbnak látszik az esély a hajléktalanságra. „Íme az áhított kapitalizmus árnyoldala” - bólogatott apám, s anyám, akiben feléledt a szunnyadó elemi ösztön, nyaggatni kezdett, hogy befizettem-e a lakbért, meg a többi számlát, mert ez már, innentől kezdve nem gyerekjáték. Mintha szegény, tízéves kora óta egy pillanatig is azt hihette volna, hogy az lesz, az Élet.

1 férfi

Életem története vándorlások története (...) Utam keresztülfutott számos férfi testen, miket elém vetett jó-, és balsorsom, akadálynak, vagy, hogy fasorként szegélyezzék az ösvényt, melyen jártam. Olykor szabad territóriumként, máskor lakottan bukkantam rájuk, mint  nomád vándor a szükséges életterekre, de az állandó letelepedés örökös távolodásom folytán fel sem merülhetett. Míg tartott a friss legelõk, források és az idõjárás újdonságának varázsa, addig maradtam, s nem tovább. Ha hívogatón felkerekedett a szél, ismeretlen áramlatokat sodorva, elindultam. A merre sosem volt igazán kérdés. Meddig jutottam? Mi taszított egyik ölelõ karból a másikba? Magam elõl hol reméltem menedéket találni? Nem mintha úgy érezném, végén járok az Útnak, - bár a kezdeten túl semmi biztosat nem tudhatunk hollétünk koordinátáiról(...) Néha számolgatom a férfiakat, de nem jutok dûlõre, mert furcsa mód vannak, kik elrejtõznek emlékeim elõl, mások meg rajtaütésszerûen felbukkannak.(...) Latolgatom, mennyire voltak különbözõk a férfiak, s rendre arra jutok, hogy egyetlen jelenség  számlálhatatlan attribútuma volt mindenik. Kéz, láb, haj, farok, mellkas, hát, nyak, fej, szemek, körmök, ujjak, szagok, mozdulatok, hangok,  - hol ez, hol amaz volt kiemelkedõ, érzékenységét, vagy méretét tekintve, de önmagában egyik sem mérvadó. Animátoruk, az ismerõs, vagy  vonzón vadidegen lélek az, ami engem megragadott. Sok férfival volt dolgom, s állítom, hogy az impotencia a múló szenvedély szeszélye. Vagy csak szerencsés vagyok? (...)A szexualitás, nem hiszem, hogy a Férfit jobban motiválná, mint a Nõt.(...) Azt gondolom, hogy a férfiak szemlélõdõbbek nálunk, hasonlatosan  a legelészõ állathoz, s mintha inkább várakozó álláspontra helyezkednének a dolgok megítélését illetõen (...)

(töredékek egy xx. századi kurtizán elmélkedéseibõl)

Nemrég, egy éjszaka odajött hozzám egy srác és azt kérdezte tõlem, mit akarok? Néztem csak rá negyven éven túlról ( új kapu?), ő meg - még bőven innen - odavetette: a Nőnek kell akarnia. Kiborított, mert rájöttem, hogy soha nem akartam. Legfeljebb kétségbeesetten kapálóztam valami ellen, de semmit nem tettem azért, hogy bármi legyen. Vándorlásaim története tehát kudarcaim sorozata is lehetne.
Az első férfi apám. Édesapám. Szerencse, hogy nõőnek születtem, így nem kellett soha vetélkednem vele, bár férfihoz méltó feladat lett volna, de nem. Nekem maradt az anyám, volt vele dolgom elég, apám volt a luxus az életemben, lányomon kívül az egyetlen. (Nem gondoltam, hogy Õt fogom dicsérni, de Õ az Ómega és az Alfa, nem csak a szexualitás, de a Minden-ség  vonatkozásában is.) Anyámnak tízéves korára már nem volt se apja, se anyja, a teste növekedett csak, szellemét árván maradt lelke gúzsba kötötte. Így cseperedtünk apám mellett, anyám az idõsebb lány örökös elégedetlenségével, én meg a nem kívánt "testvér" állandó rettegésével, s aztán a sorba zárkózott lányom is, mint a nukleáris családból kipottyant fióka. S középen ott állt a Férfi, - anyámnak  férje, nekem apám, lányomnak nagyapja, - mint közös vágyunk titokzatos tárgya. De hát az élet miért lenne könnyû ?!
Visszatérve a többi férfiakra: "minden fiú marha, türüpp a suba-duba, ha kinõ a szarva, türüpp a suba-duba... "
Ezt  szántam eredetileg mottónak, csak nem voltam ilyen kedvemben, mikor történetem megírásához fogtam. Hol is kezdhetném el? Az elsõ szerelemre vagy nem emlékszem, vagy tényleg csak tizenkétéves koromra bonyolódtam bele. Természetesen testi szerelem volt, s egy tízéves fiú az  inspirátora, egy nagyon vonzó kisfiú, mondom én most, de akkor furcsamód  Igazi Férfinak láttam. Pontosan emlékszem rá, milyenek voltak együtt létünk pillanatai, amik egyébként az iskolafolyosón, a szünetekben, az egymás véletlenszerû, váratlan megérintésébõl álltak, fiú nyelven tapizásból, legalább is az akkori szleng így mondta. Kislány melleken, bugyikban matató kezek vad fogócska közben, egymáshoz csapódáskor, a tarkóhajlaton a csapzott haj szaga, majdnem orgia, sok test, sok kéz, sok lány, sok fiú, pre tinédzserkori szárnyalás! De  bármennyire is anyagelvûek voltunk, annyi szenvedélyt kavart és annyi szenvedést okozott tobzódásunk, hogy biztosan szerelem lehetett, mi más? Plátói is, meg nem is, rengeteg fantáziálással,  (még nem volt szükséges kelléke az izgalomnak a perverzió!),  plusz gyakorlati ténykedéssel raboltuk idõnket. Hogy mitõl? Az addig gondtalan gyermekéletünktõl. Rá kell ébrednem, hogy ekkor kezdõdtek az igazi gondok. Nem csak a fiúk miatt, persze, de mindenképp a szexualitás vonatkozásában.
Harminc évvel késõbb, a rádióból kellett megtudnom egy  pszichológustól, hogy anyámmal való viszonyom okán életem libidóközpontú, sõt, -függõ lett és hogy sokkal rosszabbul is járhattam volna, ha fiúnak születek. Sosem akartam fiú lenni!
Jaj, annyira hosszú és komplikált az egész, és bár rágódtam rajta eleget, a végsõ konklúzióig  még el nem juthattam! Mi, hol, miért ágazott el, hogy így  kisodródtam ? Míg mások rendesen keringeni látszanak mindenségük középpontja körül, én mintha érintõmentén szélsebesen távolodnék, bele a végtelen Khaos-ba. Az én Világegyetemem rendezõelve az entrópia. Benne a férfiak kicsinyke, de annál erõteljesebb gravitációjú égitestekként bukkannak fel, váratlanul, mint valami fekete lyukak, miknek (kiknek) létezésérõl csak a végzetes  vonzerõ tesz tanúbizonyságot. A  zuhanás, - bár nem életjelenség, de mégis - irreverzibilis folyamat, úgy, hogy útban a megsemmisülés felé megtanultam a szükséges rossz jó oldalát látni. És bármennyire is az ellenkezõjét sugallná  a hang, amit megütök, soha nem éreztem nyeregben magam, sõt megkockáztatom, csak nagy ritkán éreztem egyáltalán magam. Nem én vagyok, aki valamit akar!
Visszatérve a férfiakra: mindösszesen két helyen említem meg õket eddigi életmûvemben. Az egyik sorban ezt írom: "A férfiak, mind hidegek, nem kell nekik a szerelem/ csak dolgoznak, csak dolgoznak, csak néha-néha gondolkoznak" Az igazsághoz tartozik, hogy mikor ezt énekeltem, még gyerekem se, kutyám se volt, talán még macskám se. A másik szöveget akkor írtam, mikor végtelen düh és féltékenység gyötört aktuális szerelmem miatt, akivel együtt éltem és énekeltem már egy ideje, s aki az elsõ igazi testi-lelki szerelem volt - ha egyáltalán volt ilyen az én életemben. Dühöngtem, mert a rabja lettem, és féltékenységgel próbáltam életünket pokollá tenni, hogy kõ kövön ne maradjon. Kinek kell egy  romokban heverõ otthon?! Nekem ugyan soha! "Óh, micsoda férfi, óh, óh, óh-óh-óh-óh/ óh, öröm Õt nézni!" Áradt a gyilkos irónia. Házasság, gyerek, válás. Ha erre a pontra vissza tudnék jutni a párhuzamos világok útvesztõiben, akkor szent fogadalmat tennék! Ezen a ponton még hatszor kaptam esélyt az életadásra, a veszteségeket bepótolandó. A végsõ elszámoláskor mégis 13 abortusz, kontra 1 gyerek mutatkozik. Siralmas egyenleg.
Visszatérve a férfiakra: hol voltak akkor õk?! Magányosan kullogok a betûk után, olvasom az életem, fél szemen a delite-billentyûn tartava.
Visszatérve a férfiakra: sosem voltak vidám csattanói közös ügyeinknek. Játszottunk ellenben falhoz csapkodóst tányérokkal, sõt egy súlyos jénai tállal is. Ezt ma már kimondani is unikum. Jénai tál! És késekkel, persze, - igazi fegyverekkel csak azért nem, mert azok nem voltak nekünk. Gondolom én. Voltak viszont lemészárolt kaktuszok és japánrózsák, az önpusztítás szimbólumaként, ripityára tört kedves bútorok, autó elé ugrálások zuhogó esõben. Síró kisgyerek, mint szemtanú! Szeretkezések úton -útfélen, motorozás hajnalban, keresztül-kasul ország -városon. Kurvaanyázások a saját anyámmal, gyerek kórházak mandulamûtét és fülgyulladás idején. Sok-sok sírás, s egy méhen kívüli terhesség. 
A terrorista  magzat esete. Addig bujkált Pusztító Énem elõl, kis kezében
a kioldózsinórt szorongatva, míg majdnem sikerült mindkettõnket kijátszania a létezésbõl. Végül õ ment, én maradtam. Az egész slussz poénjaként Killer-babe összekötõje, Dr Sziller a hasfalamon kívül felejtett egy elvarratlan eret, de résen volt egy másik férfi is, a kamikazé gyermek nemzõje, s észrevette a baklövést, keresztülhúzva ezzel a Teremtõ számítását. Újra vágtak, újra varrtak, s még mielõtt meghaltam volna, belebotlottam õrzõangyalomba. Metaformális alkudozásba kezdtünk, a  tét a létem volt, s máig sem tudom mivel lágyítottam meg  duál testben virtualizálódott Cenzorom szívét. Volt ott minden, mi  szem - szájnak ingere: lebegés a függõleges végtelenbe futó légifolyosón, bújócska toll pihe-lelkemmel lasztizó kidobófiúkkal, kiknél jobban öltözött hím-ringyókat nem láttam sem elõtte, sem utána. Hál' Istennek. Mert a két strici nõgyûlölõ volt, ezt állítom. És mégis! Én írom õket itt, s õk, kitudja, voltak-e egyáltalán? Rajtam kívül?
Visszatérve a férfiakra: angyalt mondtam, (bár  ördögöt festettem!) és errõl eszembe jut újra az angyalcsinálás tébolya.  Az egyik magzat önként távozott, erénye volt a spontaneitás. A maradék tizenkétszer mind férfikézbe kerültem. A 12 dühös ember lehetett volna nõ is, de mégis: az irtó hadjárat zsoldosai férfiak voltak. Egyetlen angyalt azért elmesélek, mert õ is férfi lett volna, - róla kiderült -, bár akarta a halál! Valami nehézkedési erõ folytán, (tudatalatti vágy a gyermek után?) túl késõ lett az abortuszhoz. Kifutottunk az idõbõl. S jött a kanosszajárás, orvostól-orvosig. Õk persze rettegték a törvényt, engem megvetettek, úgy nyitottak ajtót elõttem, hogy inkább csuktak. Rühes kurvaként házaltam a csöppet sem kelendõ árucikkel: kilátástalan jövõmmel. Végül akadt egy rezzenéstelen tekintetû Mengele, ki olykor bérgyilkot vállalt, máskor ugyan annyiért szülést, ugyanott. A mocskos kórteremben, viháncoló méhrákosok közt, egy ablak melletti ágyon két nap, két éjjel harcoltam a Sötét Erõk oldalán, mígnem ott vonaglott a néma kisfiú. 1 kisfiú.
-Hová viszik....
-Kidobják! Ne sírj, már nem él!
Egy zacskóba tették, de én nem láttam, csak hallottam a zizegést, körülálltak a nõk, mint Zsuzsannát a vének.
-Kisfiú volt!- sutyorogtak, és a nõvér lapátra tette, sietve eltüntették a nyomokat, csak én maradtam itt emlékül.
Visszatérve a férfiakra:.... Apa! Haldokló apám mellett térdelek, kezét kezembe fogva, könnyeimmel itatom kiszáradó szemét, tekintete az enyémmel többé soha nem találkozik, vagy ha igen, az már tényleg a végtelenben lesz, érzem, ahogy reszketõ testemet tenyerébe veszi elõször, fiatalon, huszonhat évesen, én meg egy hetes vagyok és megtalálom újra az elveszett paradicsomot, mikor magához ölel, apaállat, beborít teste melegével, szorít, hogy érezzem a világ erejét, és benne az övét, ami megvéd mindentõl-mindörökké.