|
Lassú vagy, Betmöny!
(mesefilm)
Amikó derék suszterünk Mátyás palotájához ért, kérdé ott a főfőőr, hogy mi a helyzet, fater, hová-hová?
Amint meghallotta, hogy a látogató miben sántikál, mondá, oké, csak mindannak, amit kap, annak a fele őt illeti mög. Mit volt mit tennyi, szegíny embör belémönt. Belémönt abba is, ha mán elgyütt idáig, hogy a másik felit meg a másik őrnek adja. Mán azt se tudta pontosan, mit akar, csak hajtotta a nagy virtus. Há’ odabent megkönnyebbűtt, amint kiderűtt, mi van, s tüstént nekilátott megstöppölni a király fenekit. Ám mivel suszter vót, Mátyás vastaghusát is odafogta egyetlen kacska mozdulattal, mire az nagyot bömbintett – amúgy is rossz napja vót –, majd rögvest száz botot helezett kelátásba. Ekkor suszterünk észbe kapott, mondván, hogy a száz bot igazábul fele-fele módon a két őrt illeti mög. Mátyás ezön akkorát röhögött, hogy majdnem lépottyantak a renecánc csillárok, a két őrt jól megleckéztette, a suszternek mög bezzög annyi aranytallért adott, amennyi annak mindkét likas zoknijába beléfért.
Éltek vóna így bódogan tovább, ha lám nem az van, hogy az egyik derösre húzott őrnek nem a sógora a Betmöny! Ám időben fülibe jutott Mátyásnak, hogy gyün nagy dérrel-dúrral ellöne a Betmöny, há’ nagyon elgondókodott. Ekkó gyütt eszibe a Toldi Miklós. Nekije bezzeg nem kölletett kétszé mondanyi. Gyütt az nagy rössel, s úgy a Betmönyhöz vágta a zúgó malom kerekit, hogy a Betmöny után csak egy kunkori paca maradt a falon. Nosza, örvendett is Mátyás. Lassú vagy Betmöny! – tapsikolá, majd nyomban megajándékozá derék Miklósunkat a kerálság Babércsokrétás Lovagrendjivel, s az még a malomkerekit is megtarthatá, penig Mátyás szerötte vón azt látnyi a maga vitrinnyében. De aki úgy véli, itt vége a történetnek, erőst téved! Történt ugyanis még az, hogy a másik őrnek mög a Szpídörmony vót a sógora. Oszt gyütt ám ajis veszettül! Ám akkó mög Mátyásnak eszibe jutott ’Ollókezű Éduár, aki mög ott savanykolódott a szomszéd uccában. Nosza, hítta Éduárt, az mög szépen mind e’nyesszintötte a szálakat, amelikök a Szpídörmonyt a plafonhoz fogták, az mög úgy leesett a hátára, hogy tisztára kiszállt a levegű belüle. Mint mikó a részög piktor levágódik a létrárú. E’ is mönt a kedve a bosszútó.
Lénárd Sándor
(miniportré)
Élt valaha egy ember a dél-brazil őserdő szélén, aki Bach-zenét játszott a kolibriknek, latinra fordította a Micimackót, és gyógyította a fogyó indiánokat. Egy napon ez a férfiú úgy érezte, eljuthatna akár a világ végére is, ha már ott lakik, közel. Megsarkantyúzta lovát. Holmi pálmalevél-kunyhó felé vitt az útja, előtte egy vén sváb telepes szívta a füstöt. A lovas udvariasan megszólította, hogy hát gut'ntág, ez lenne a világ vége? Az öreg erre csupán szortyintott egyet:
– Nem. Ha épp oda kívánkozik, lovagoljon csak egy-két órát tovább!
Lénárd Sándor, akitől egyáltalán nem volt idegen a mikszáth-i hangvétel (képzeljük el ezt akár németül vagy latinul), rögtön érezte, hogy bizony ám: ezúttal "jó lakóniával" beválaszoltak neki. De nem haragudott meg, hovatovább újabb kreatív energiamozgást érzett bensőjében. Tüstént visszavágtatott Donna Irma nevű falujába – Blumenautól nem túl messze a kéklő hegygerinc alatt –, és rövid idő leforgásával megírta első regényét. Ez lett a címe: Völgy a világ végén.
A KIRÁLY ALBUMból:
A Tisza dolga
– A Tisza dolga, hogy beletorkolljék a Dunába – mondta volt rég megboldogult nagyanyám, aki ott valahol fekszik a sörgyárnál távolabbi temetőben a szintén megboldogult nagyapám mellett, és már csak álmomban üzen néha valamit, hogy a rejtelmes üzenetet én valahányszor megpróbáljam megfejteni pesti, Király utcai ébrenlétemben, de bevallom, nem mindig sikerül. Valahogy ugyanígy állok a nagyapa-álmokkal is, bár mintha azok – valamilyen oknál fogva – kevésbé kódoltak lennének. Valahogy érthetőbbek, egyenesebbek. És mégis kusza, érthetetlen ez az egész. Bár tudom, mi történik: ők hívnak, de én nem járok arra. Ha eső esik, ha süt a nap... Soha? (Nem tudom. Később mégis járok arra.)
Nagyanyám, akinek egy aranypók mászott ki a szájából, amikor meghalt, ott nyugszik valamerre. Nagyanyám, csúfnevén: Bögre Ilona. Szólít halkan, kissé rekedten (mint egy medenacsi Eleanora, azaz: Billie Holiday, a család négere). Egyszer azért majd viszek virágot a sírjára... Talán piros pipacsot. Az ugyan rendkívül gyorsan elfonnyad, akárcsak a gyermekláncfű, de igazából az illik az ő lebbenő, hollófekete, utóbb deres hajába. Pipacsot a töltés előtti búzaföldekről. Vagy éppen búzavirágot. (Tudom-e még egyáltalában hogy néz ki? Tudom. A Városligetben a múltkor felismertem egy vakondtúrást. Például. Pontosan olyan volt, mint azok az agyagos vakondtúrások a töltés oldalában. Vakondtúrás Bögre Ilának. A vénasszonyok nyarában...)
Szobrász nagybátyám egyszer rég gipsz flamingókat állított ki a Pogácsán, Becse központi terén az ártézi kútnál. Sokáig ott sorakoztak azok a gipszmadarak a padokon üldögélő szerelmespárok társaságában, azután eltűntek. Egyszer sem sikerült megkérdeznem, hová lettek. De valahogy nyomuk veszett, úgy, ahogy elfogyadoztak rég a Holtág nagy gázlómadarai is, amelyek egykor még arrafelé kelepeltek, krúgattak, börrögtek és krökögtek a fekete vízben, s a diófa tetejéről is látni lehetett őket, méghozzá szabad szemmel. Ahogy verekedtek, tollukat tépvén; ahogy szerelmeskedtek, tollukat tépvén; és ahogy fészküket rendezgették, tollukat tépvén. Mindent. S télen, amikor metszőn hideg szél süvített végig a síkságon, hogy összeborzolja a nádbugákat, s "megfütyörésztesse" a partra kihúzott ladikokat, a halak egy része belefagyott az áttetsző jégbe. (Jég-fotográfia.)
Mostanában ilyen vagyok én: mint egy fagyott hal.
Mint egy téli táj, amelyik nem mozdul.
"Megfagyott fing a gatyában."
Repedt dió.
Hegedű, amelynek a nyaka köré tekeredett a saját elpattant húrja.
(Ej, de szeretem magam így...)
A negyvenedik nyár
A negyvenedik nyár a Király utcában érte utol. S hogy hol van az megírva, hogy ennek így kellett történnie, néha eltöpreng rajta, de általában nem jut semmire, sehová e kérdéssel.
Kérdésével együtt marad a Királyban.
Szóval itt ez a pokoli nyár, június, rekkenő hőség, mintha augusztusi kánikula lenne. A kocsik szinte beleragadnak a tésztává olvadt, csaknem cuppogó, marasztaló mézre, légyfogó lépre, vagy arabosan-törökösen: ragacsos rahat lokumra emlékeztető aszfaltba. Mindenki iszonyatosan izzad, mert plusz ki tudja, hány fok mérhető, mégis özönlik a tömeg valahonnan valahová, még ebben a rekkenő hőségben is. Mennek az emberek: ki erre, ki arra, ki meg amarra. Többségük siet, mintha valami nagyon fontos dolga lenne valahol, amit csak ő tud elintézni, senki más ezen a földkerekségen. S ha netalán mégis másvalaki intézné azt a bizonyos dolgot, akkor nagy baj lenne, mert akkor jómaga kiszorulna az ügy alakulásából, alakításából, már pediglen manapság ez megengedhetetlen.
Időnként valaki elájul ebben a fergeteges igyekezetben, a többiek pedig fásult bosszúsággal vegyes riadalommal állják körül, mint holmi mementót, találgatják, hogy vajon a szíve-e, vagy egyebe mondott csütörtököt, s csak ingatják a fejüket, meg legyezik a homlokukat, amíg az összeroggyant, összeroppant illetőt el nem viszi a mentő, aztán rohannak vagy caplatnak tovább az összeesett embertárs halványuló emlékével.
Legutóbb egy középkorú férfiú csuklott össze a 10 ezer – ajaj! – méteres merülés örömeit kínáló Király utcai búvárbolt és a Szenteltvíz Búváriskola ott parkoló furgonjával rézsút szemben, a Topkapi kebabos üzlete előtt. Nyomban kisebb csődület támadt körülötte. Páran lehajoltak hozzá, matattak. Egy nő sürgősen nagy pohár sima vizet kért a kitekintő kebabostól, majd amikor megkapta, a felét gyorsan lehajtotta, a másik felét pedig az ájult illető arcába löttyintette. Közben valaki a lehajlók közül – mint rögbilabdát, a lába között – villámgyorsan pénztárcát továbbított valakinek hátrébb.
Az emberek egy része soha többé nem sodródik vissza a Király utcába, másik része viszont igen. Ez utóbbiak kezdik megjegyezni maguknak a Királyt, hacsak nem törzslakosok, akik ugyanezt már rég megtették. Az utcát, amely hosszához és forgalmához képest eléggé keskeny, és szemvillanás alatt olyan dugókat tud teremteni, hogy a jelenség reménytelen trombózisra emlékeztet.
Trombózis a Király utcában.
Aztán valahogy mégiscsak kidugul az ér, s folyik a közlekedés tovább, hogy majd estére enyhüljön a forgalom, főleg későre, amikor már a trolik sem járnak, csak egy-két taxi suhan végig rajta (suhan – a kiaszfaltozott szakaszán!), és csupán pár éjszakai járókelő igyekszik még valamerre, ők tudják, hová, kerülgetve a részegek húgypocsétáit, a törött üveget meg a szeszélyesen szerteszórt kutyagumit, plattyantott ürüléket, szétdurrant tejeszacskót és egyebeket, szóval mindazt a szemetet, amelyet úgy hagynak maguk után az emberek errefelé is, mint egy nagy mérkőzés után, amelynek nincs győztese. Reggelre néha eltűnik a dzsuva, de többnyire nem. Reggelre, amikor ismét megnyílnak a zsilipek, s a troli tovább zörgeti drótjait, a habókos parkolóőr pedig, akinek egyetlen dolga a büntetés, újult erővel indítja (fél)cédulás, Don Quijote-i hadjáratát a kétoldalt veszteglő autók és nem fizető gazdáik ellen a jórészt hasznavehetetlen, félig kidőlt parkolóórák vonalában.
Ördög a falon
Érdekes, bármikor ajtót nyitott, özv. Kolozsvári Pálné az ördöggel találhatta magát szembe. (Szemben az ördöggel.) Nem, nem azt akarom mondani, hogy néha a Sátán látogatott el hozzá, hanem azt – mert csak élesedik a megfigyelőképességem, ha nem tompul! –, hogy emitt, az ablakunk alatt nekünk – egy régi építész szeszélyének köszönhetően – holmi gipsz ördögfejek sorakoznak a falon. Özv. Kolozsvári Pálné ezeket az ijesztő ördögpofákat nézhette a nagy barna ajtó ablakának felső részén át, életének búcsúzó pillanatában is. Így hát: KIHEZ SZÓLHATOTT UTOLSÓ IMAFOSZLÁNYA?
Meg hát a söprű a sarokban... No, mindegy. A söprűvel takarított valaki. Összesöprögette serényen egy élet utolsó morzsáit, majd elment. Gondosan bezárta maga mögött a megjavított ajtót, de a szoba elfüggönyözött ablakait nyitva hagyta változatlanul.
Már megint hátat akartam fordítani, amikor arra leszek figyelmes, hogy egy feltűnően domború homlokú törpe terepszín piszkos nadrágban ólálkodik odaát, a kiürült lakás előtt. Amikor úgy vélhette, hogy nem néz oda senki, macskaügyességgel betornázta magát a nyitott jobb elsőn. Nem sok idő telt el, ugyanott kiugrott – özv. Kolozsvári Pálné vasalójával a kezében. Most is látom magam előtt, ahogy ez a törpe ember – hirtelen támadt vasalási kényszerében – vívódik magában, de illó pillanatig, majd reflexszerűen, ám nagyon is okosan: eltűnik a rövidebb sarok homályában. Nyoma vész. A vasaló villásdugója, mint egy madzagon rángatott egér, úgy pattog, pattogott el utána. Valaki ordított, de az valószínűleg a legalsó szinten vegetáló Attila szomszéd lehetett mértéktelenül elharapózott delíriumában, és megnyilvánulásának semmi köze se volt a felette halkan zajló eseményhez. Attila bődülését követően – mintegy vezényszóra – az ősi foglalkozást űző legfelső emeleten felharsant a Lagzi Lajcsi.
Most is hallom. És látom Kolozsvári Pálnét, ahogy ott hever a bilije mellett a konyha kövezetén, miután a szomszéd asszonyok sopánkodására rátörtem az ajtót.
Király-tükröcskék
A krónika feljegyezte, hogy a múlt század végén egy Ravelli nevezetű obskurus anarchista, ki tudja, milyen indokból (talán átkozottul rossz tanuló volt), némi üggyel-bajjal ugyan, de végül is sikeresen: valamiféle rakétaszerű röppentyűt durrantott ki signor Pietro Pozzo békés lombardiai tanügyi tanácsos nem kevésbé híres-békés házára. Ravelli a Pozzo-házzal szembeni fogadó ablakából követte el a maga hülyeségét, miközben három ujja leégett, azonban galád tettét még a bitófa árnyékában, ujjai hiányában sem bánta meg. Megjegyzem, nem ez volt a "cinikus anarchista" egyetlen vétke. Nem is a legsúlyosabb, mert a dolog tulajdonképpen szerencsésen végződött, emberéletben nem esett kár. A Ravelli-féle maszek rakéta – a későbbi pedáns rekonstruálás szerint – iszonyatos csörömpöléssel vágódott be Pozzo úr házának ablakán, egyenest a hálószobájába, ahol – kifürkészhetetlen okból – éles kanyart vett, kirepült a konyhába, elhúzott a sertepertélő süket nagymami feje felett, ki a nyitott ajtón át a hátsó udvarra, cikcakkos pályáján lesodorta a trágyarakás tetején pöffeszkedő lombard kakast, s dolgavégezetlenül becsapódott az adott rakás közelében a ganajnál is fertelmesebb bűzt árasztó savanyúkáposztás hordóba. Ott, pár puttyanás után, megnyugodott. Most van ennek körülbelül száz éve – fordul meg a fejemben, miközben itt, valahol az évezred végén, a legutóbbi Király utcai robbantás után maradt műalkotást szemlélem. Ugyanis a szétfröccsentett luxusautó üvegdarabkái – amolyan mementóként – valósággal belesültek az aszfaltba, holmi "művészi akció" utáni mozaikot alkotva. És lehet, hogy csak nekem jelenik meg, de ha megállok felette, az új iskola egyik alapítójának, Ravellinek a képe mosolyog vissza rám minden egyes tükröcskéből. Egy szegény ördögé: Ravellié. Kötél került a nyakára. S ezek az új diákok egyáltalában emlékeznek-e ex mesterükre? Arra, amikor a professziónak még volt valami nem ilyen pénzközpontúan profi, hanem valami lelkes, idealisztikusan amatőr, régi rosszdiák bája. Emlékeznek-e?
A művész halála
Sokféle jó-rossz ember él a Király utca 87-es számú házban is itt: Pesten. Sokféle, miképp sokfelé. Amilyen a világ kicsiben. Nők és férfiak: alacsonyak és magasak; világosak és sötétek; soványak és kövérek; sápadtak és pozsgásak; prostik és szentek; nyugdíjasok meg gengszterek; meg nagyon ricsajos gyerekek. Élnek rendesen. Élnek élénken. Mindannyiunk gyermekei. A sötét, szűk kis udvarban bicikliznek, rolleroznak, üveggolyóznak és fociznak – főleg sikítoznak, illetve bömbölnek, illetve teszik mindezt egyszerre. Élnek erősen: kora reggeltől, legfőképp nyáron. A körfolyosókon itt-ott még lepedők csattognak, és pokrócok szellőznek, s Rudi kutya is naponta többször lesprintel az emeletről a maga kis egészségügyi sétájára. Ahogy a sokkal apróbb Dzsoni kutya is. Ők ketten valamiért nincsenek jóban, ahogy a Bagira macska sincs jóban velük, azonban ezzel együtt megy az élet. Galambostul. Azzal együtt is, ki kivel nincs éppen "pertuban" a lakók közül. Mert épp netán valaki botrányosan áztat valakit felülről, vagy ilyesmi. Meg különben is.
A nyolcvanhetes harmadik emeletén lakik a cimbalmos ember, aki a Pilvaxban játszik. Ősz hajú, nagyon szépen öltözködik. Arisztokratikus fejtartással, kifogástalan öltözetben jár dolgozni, s olyan már tapasztaltabb, idősebb férfiú benyomását kelti, aki nem szívesen vegyül a színes, alpári tömeggel. Ő általában reggel gyakorol, délelőtt, a tücsök meg este, éjszaka muzsikál aktívan (hajnali ekszerszájz nélkül), amikor ugyan másutt, de a cimbalmos ember is zenél. Ki itt, ki ott, de muzsikál élőben. A tücsök pontosan a cimbalmos lakása előtt, amerre valamikor Obermayer szomszéd egyik meglépett, lomha kígyója is feltornázta magát a másodikról, de gyorsan felfedezték, mert akkor még nem burjánzott ott az a lonc. Lonc? Valami szép futónövény mindenképp; kis lugast alkot a korlátról az ajtó fölé kapaszkodva, ahogy az elébe kifeszített madzag az ő életirányát meghatározta. Senki se tudja, pontosan mikor, de ezekben az időkben valahogy: ebbe a cimbalmos felesége által teremtett zöld dzsungelbe vette be magát egy másik világnak, nevezetesen a sötét bogárszem világnak eme apró, fekete hegedűse, aki mintha a cimbalmos ember feleségének játszott volna szívhez szóló szerenádot minden éjszaka, amíg a cimbalmos ember meg másutt. Csak játszott, tényleg, mert aztán az egyik éjjel megszűnt az andalító tücsökzene abban a kis pagonyban rézsút följebb. Mi történt, senki sem tudja. A másodikon a "kígyós" Obermayer szomszéddal szemben lakó író szomorúan fordult a feleségéhez.
– Hallod, nem szól már!
Az asszony bólintott, de aligha jutott el agyáig férjének panasza. Éppen olvasott – valamit. Ezért az író meg visszaült firkálni – valamit. Volt egy rendelése, épp egy étteremtől. Hát muzsikált, szóban. Nyúlaszpikról például, meg különféle íz-kompozíciókról, némi apróért. Alkalmazott irodalom. Aztán szelelt még az idő, tűnt és illant. Hiába evés-ivás, a tücsök nem bazsavelt hozzá többé. Azaz nagyon szomorú pózban jelent meg kis idő múlva az író lányának évek óta elhanyagolt pianínóján. Hanyatt feküdt a végkimerültek félreérthetetlen pózában. Sötét fecskezakóban, hangszere sehol. Összetörve tán a háta alatt. Lába még rúgott egyet-egyet, mintha tánc járná át, majd végképp lemeredt. Először is megrémült tőle az író, aztán átvillant az agyán, netán még megmenthetné a művészt, de konkrétan semmi nem jutott eszébe. Végül is rápöcögtette egy illatos papír zsebkendőre, hogy kényelmesebben heverjen, feltette neki Albinoni elhíresült adagióját, majd magára hagyta. És nem látta többé.
– Az a döglött csótány? – kérdezte az író feleségének sugárzástól beteg keze miatt felfogadott takarítónő. – Ja? Azt lehúztam a klozeton. Kellett volna valamit…?
Jövevények
Néha-néha érkeznek onnan, egészen Lentről, délről, teljesen megfélemlített, üszökszagú, nihilizmustól terhelt emberek, akiknek nincs fény a szemükben, a szájukban sem maradt fog, s akik életükben többé nem akarnak "pompás tűzijátékot" látni. Csupán egy vagy két szatyor van a kezükben, és azokba a szatyrokba is főleg csak a kicsontozott iszonyatot lehetett becsomagolni útravalóul, vagy a tartósított kétségbeesést, netalán pár gramm sót a róluk szóló újságpapírokba, semmi egyebet. Tehát érkeznek ilyen emberek, néha csak távolról ember formájú figurák, akiknek legfőbb érvényesülési eszközük – a háborúról való hadovázáson túl – a néma csend vagy a harsány, szertehangzó, agyament ordítás. És ha alkalomadtán értelmes szóra lehet bírni őket, némelyikük néha megemlít egy Boris nevezetű kapitányt, akinek nevét már számtalan fába és sziklába belevésték Lent a rajongói, s aki valamikor, állítólag, farkasoknak táncolt (balkáni farkasoknak, amelyeknek – szintén állítólag – kettővel több szemfoguk van, mint a közönséges csikasznak), aztán másutt lányoknak és asszonyoknak, aztán talán magának a Barna Ördögnek is, és ettől a szenvedélyétől a mai napig nem szabadult meg. Néha a foglyul ejtett nőknek lejt – flitteres ágyékkötő helyett – durva egyenruhában, de könnyű olasz cipőkben, mintha maga lenne a táncos lábú Sátán, a parketta Ördöge, utána pedig rájuk ereszti részeg, nekihevült, szertelen, ráadásul óvszertelen katonáit.
A másik változat szerint Boris kapitány vonaglik ugyan a foglyul ejtett nők előtt, akik közül némelyik akár az édesanyja is lehetne; főleg holdfényes éjszakákon valami furcsa győzedelmes táncot jár, akárha légnyomásos, fejlövéses, helyenként obszcén, hibbant vitustáncot, utána azonban ezeket a nőket mégis megkíméli, nem engedi rájuk részeg, nekihevült, szertelen, ráadásul óvszertelen katonáit, ellenben a férfiakra, akik mind árulóknak számítanak, a halálok halála vár. Hegyitangó. Hegyitangó-tagló, mert a nehéz ólmot spórolni kell. Utána – megcsonkítván őket – fejüket a Nagy Hegy egyik, maradék testüket pedig a másik oldalában kaparják el a Kapitányukhoz hű katonák. Így aztán a holtak nem kísérthetnek, nem zavarhatják Boris kapitány álmát, akinek füttyszavára állítólag még a legvérszomjasabb és legmézéhesebb medvék is táncra perdülnek.
A harmadik változat szerint Boris kapitány valójában nem is létezik: csak maga a megnevezhetetlen, bélpoklos, rangfokozat nélküli, arctalan és pofátlan, a nemzetközi vonatoknál pontosabban érkező halál.
Én, Szindbád
(a meztelen folyóból)
Amikor ifjú voltam, jártam messzi tengereken, jártam távoli szigeteken, ahol csak a szél, szárnyán meg a madár. Mindig arra, amerre a nap kél, aztán meg arra, amerre nyugszik, mert örökké izgatott, e világnak melyik pontja az, ahol egyszer szembe találkozhatnék saját magammal. Úsztam, mint aki képtelen a szelet kifogni vitorláiból, s lebuktam a tenger mélyére, mert érdekelt, ott meddig hatol a fény, és felmásztam nyaktörő szirtek csúcsára, mert az is érdekelt, vajon milyen magas a sötétség? És amikor megpillantottam alant horgonyzó hajóm, máris rohantam lefelé, hogy újabb parancsot adjak az indulásra. Örök utamon a Jóreménység foka felé, meg azon is túlra, ahol köztudottan a leghitehagyottabb teremtmények élnek. Állatokra emlékeztető férfiak, akik falloszukat a hátukon himbálják, lábbal sakkoznak és dohánylevélbe sodorják a pálinkát, illetve angyalszárnyú nők, akik szőrös tojást tojnak, minden szerdán visszafelé horgolnak, s amikor hímjeik nem látják őket, titokban összeérintik köldöküket. Gyermekeik, midőn a hamuból kikelnek, háromszor akkorák, mint ők, vidáman énekelnek, boldogan tornáznak, és ha apjuk a közelükbe kerül, tüstént felfalják a szerencsétlent. Legalábbis jól megszívják a menekülő vérét, amitől maguk is boldogtalanok lesznek: kicsik, mogorvák, akik lábbal sakkoznak, illetve olyanok, akik angyalszárnyat növesztenek, s ha nem metszik meg tollaikat időben az ollókezű vének, bizony elrepülnek. És akkor vagy lehet hallani felőlük valamit, vagy nem. Azt mondják, míves költemények szólnak róla, amennyiben egy ilyen női egyed szőrös tojást tojik a messziben, azt ugyan kín nélkül teszi meg, azonban abból a tojásból kígyószerű angolna kel ki, amelyik elébb a nyakára tekeredve megfojtja, aztán elindul vissza. Ezeket azonban otthon megölik, megszárítják, talpat faragnak nekik, és belőlük lesz a gyalog a sakktáblán, az élet meg folyik tovább, miként a tavak is folynak arrafelé. Csak az idő nem, mert az ott kockás, és hatalmas falként magasodik. Csupán a péntek délben két fejjel kikelt fiúk tudnak rést vágni majd rajta felnőtt korukban, s ezekből lesznek a varázslók, különféle doktorok, mindazok a kiváltságos polgárok, akik vasárnap a kórusban énekelhetnek. Danolhatnak a hazáról, csak éppen az meg hol?
Do-desz-ká-den
(út a pokolba)
A világ mint orbitális kupleráj: azaz szemétdomb. Egyetemes nyomornegyed, testi-lelki csődtömeg. Civilizáció? Totál krach, fusermunka, mocskos zsákutca. Technológiai fejlődés? Nem, út a Pokolba. Pokol. Hell. Tudjuk róla, hogy oda jutnak a „szemetek”. De maga a Pokol – mint tömeges intézmény: vajon maga is mennyi valós szemetet termel? Aztán meg, hogy az oda jutottak legendája tovább éljen, máris hány fa dőlt ki? Hány kerek erdőt zabált föl például a világirodalomnak nevezett, hódszerű szörny? És hová füstölnek a Pokol kemencéi? Dupla könyökcső-megoldással, úgy tűnik, ide vissza. Dante egyébként amatőr, nem is tehet róla, ő is csak egy a sok közül. És maga a Föld? Roppant kétes hely. A múló idő előtt itt még a Megváltónak is – rossz mozdulattal – fejet kellett hajtania. Végzetes biccentés. Nyakában ott nyüzsög, zsinatol mindenféle alsóbbrendű lény. Ők is, mert ki-ki a maga keresztjével a kereszten a maga keresztjét – igyekszik leszúrni. Megállunk a keresztútnál? Aligha. Nyomulunk az utolsó híd felé. Híd (mint híd). Nemes ötletből fakad. Át lehet menni rajta, az egyik partról a másikra, meg vissza. Vihetünk is magunkkal valamit, s visszahozni ugyanazt okvetlenül nem is kell. Főleg, ha vissza már nincs is út. Hídja válogatja, milyen könnyen, illetve nehezen: készül el, épül fel. És mi kell hozzá, hogy rakás hulladékká váljon a perc töredékében? Egy darab rakéta. Oké, esetleg kettő, és a folyó máris új adag szeméttel küzdhet. A puszta végeredmény (minden nemes/ostoba ideától és ideológiától villanásnyi idő alatt mentesülve): rakás füstölgő, hasznavehetetlen roncs. The Bridge Over… Kedves barátom, nyújtom a kezem. Gyere, hopsz! Itt, az úton – a szennyvíz fölött, a boldogság felé. Jer, haver, jer, jer! A rádiumtól ragyogó Holdfény folyón át.
Paganini és a márkiné
(akciófilm)
Mesélik, hogy franciaországi vendégszereplése során a varázslatos maestro – il miglior fabro – Rouenbe is eljutott, ahol olyan nagy hévvel játszott az első sorban ülő, angyalszép, röpködő szempillájú márkinénak a roueni fajanszok megtekintése után, hogy az eszeveszett súrlódástól kigyulladt a hegedűje. Előbb vékony füstcsík jelent meg, aztán lángra lobbant az illatos gyanta, majd a különleges fa.
– Porca madonna!!!
Nicollo Paganini káromkodva hajította el hangszerét, és a vonó fáklyájával vezényelten tovább a néma csendet.
– Ah! – szisszent föl a márkiné, miközben hanyatt dőlt székében.
Kisvártatva vékony, aranysárga nedvcsík jelent meg a szék alatt. A pántlika egy darabig tétovázott, hogy merre induljon, aztán a lángoló hegedű felé vette az irányt. Ott forrtak eggyé: sisteregve. Így találkozott tűz és víz motívuma a felejthetetlen Maestro művészetének szövegkörnyezetében.
– Sátán műve! – mormogta döbbenten páholyában a roueni érsek. Valami furcsa csiklandást azonban ő is érzett a köldöke alatt.
|
