Fabó Kinga

Ahol a lélek megjelen

Alázatba fagyott gőg,
gőgbe meredt alázat
feszül neki nézésének,
szűkül rá mint pillantása,
ülnek, ki-ki hűs csöndjében
gubbaszt, húzódna vissza, -húzza,
míg pattan a rugója és a szíve

megdermed és az íve
– villamos kisülése –
új ívet ír köréje.
Tapogatja mintha saját hajlatát,
mintha azon hajolhatna át.
Hajolni annyira vágyó,
mégis hajthatatlan távoz:

íve eltűnik a szájon.
Lebeg belül lélek lakja,
szobor rajta az alakja.
Áttetsző és mégsem
lát beléje senki,
a fény, mit sugároz
pánt vissza -préseli.

A rá-súlyosult fényben,
rossz szögben, rossz törésben
rebben meg benne lélek.
Magán vezeti át kékes,
mélyen metsző és áttetsző
ívét fénye benne árad,
még nem sül ki máris ráfagy.

Zárt szájából előcsillant
lénye röppent rögtön vissza.
Ahogy kések
élén lebeg kékes
szikrázó fátyolködében,
áthajlása, áttűnése
közbenjében nyílódó – csukódó

szemhéjak hullanak reá,
nem olvadó, nagy, sötétlő leplek,
mint szög fénylik rájuk égő belső szeme.
Hol sok vizek zajlanak,
hol töretlen hajlanak,
gőgből préselt cseppkövek
görögnek feltöretlen rajtuk csöndje

szava lebbenő sodra
mintha finomszövedékű
rebbenésnyi apróléptű
zárt szájában suhan mintha
szövétneke fonadéka.
Rejti fénytörésében.
Megjelen ott a lélek.