2019. május 26., vasárnap

Írás és szolidaritás - diákmunkák

Aszódi Evangélikus Petőfi Gimnázium és Kollégium - tanár: Zeman Csaba

 

Bálint Fruzsina: Különbnek tartani egymást önmagunknál

 

Nagy Lajos Favágó János című novellája a különböző társadalmi rétegek gondolkodásmódját vázolja fel. Nemcsak felületesen tesz említést gazdag-szegény viszonyáról, hanem rámutat a társadalmi egyenlőtlenségek okaira. Szerintem azért annyira egyedi ez a mű, mert a valóságot tárja elénk: amivel eddig nem törődtem, azt most egészen más szemmel látom. Nem szívesen foglalkozunk a nehezebb sorsú emberek helyzetével, hogy ne kelljen belegondolnunk, mi lenne, ha mi lennénk ilyen helyzetben. Emellett rávilágít arra is, hogy elnyomás és kizsákmányolás van a világban. Sok ember önző, és csak a saját életét hajszolja, mit sem törődve azzal, hogy közben másokét teheti tönkre. Kell, hogy lássák a tehetősebb emberek, sőt mindenki is, hogy a rászorulókon segíteni jó és szükséges. Az embert végtére is nem a pénz, ami meghatározza. Egy olyan világban élünk, ahol az emberek meg akarnak felelni a mindenkori rendszernek, de szerintem valójában a társadalmi rendszer nem más, mint az emberek egymás közötti viszonya. Bonyolult rendszer, de magunk alakítjuk, és néha túl kell lépnünk saját magunkon, és a más életét kell a magunké elé helyezni.

A novella ilyen szempontból rendkívül sokrétű. Egyszerre több erkölcsi kérdést is felvet.

Péter bácsi – a házigazda, jómódú boltos – legnagyobb gondja, hogy meglegyen az ebéd utáni szieszta, és hogy ne zavarják ebben a szúnyogok. Kapzsisága abban mutatkozik meg, hogy úgy gondolja, ha valaki szegény, nem jár neki több annál, ami adatott, viszont a gazdagokat még több illeti. Ahogy őt is. Ő az a személyiség, aki nem lát tovább a saját életénél. Könnyebb, ha nem veszi figyelembe Favágó János helyzetét, mert így nem kell vele foglalkoznia. Igazából nem arról van szó, hogy nem tudna ételt adni neki, csak nem akar, mert nem szokás. Ami nem megszokott, az nem illő. És pontosan ez az egyik kérdés, amit elénk tár a novella, hogy vajon ki lehet-e lépni a szokások hatalmából? A zártabb közösségben létrejövő szokások befolyásolják az emberek gondolkodásmódját. A közösségben élő egyének akaratát elnyomja a közakarat. Ezek a rögeszmék olyannyira beleivódnak a mindennapokba, hogy lehetetlen őket eltüntetni. De akkor mi lehet a megoldás erre a konfliktusra?

A cinizmust Péter bácsi felesége és lánya képviseli. Követik és alátámasztják Péter bácsi gondolkodásmódját. Nem is értik az elbeszélő, Nagy Lajos álláspontját, hogy miért kellene adni valami pluszt egy bérmunkásnak. Hiszen a napszámost csak a napszám illeti, se több, se kevesebb. Jolán, a házgazda lánya cinikusan felkacag, mikor hallja Nagy Lajos és az édesapja közötti párbeszédet a favágóról. Olyan, mintha már tudná, hogy rég le van győzve a szegényen segíteni vágyó elbeszélő akarata.

Nagy Lajos humánus karakterével az elején könnyen azonosulni lehet. A benne azonnal felébredő szociális öntudat miatt rokonszenvezünk vele, mivel azt látjuk, hogy ő az egyetlen, aki észreveszi a favágót, és igazságtalannak találja, hogy míg ők a tornácon habzsolták az ebédet, addig János bácsinak csak egy szelet kenyér jutott. Megszánja a favágót, és nem érti meg ezt az igazságtalanságot, de lehet, hogy csak nem akarja megérteni. Meg akarja szüntetni a kialakult helyzetet, de valójában nem próbál tenni érte. A közösség elnyomó gondolkodása rá is hatással van, mert nem mer tenni semmit, csak érzi, hogy tenni kellene – valakinek. Ha nem is neki, de – valakinek. Spiró György kortárs író kínosnak nevezi Nagy Lajos írását. Szerintem azért olyan jogos ez a kijelentés, mert a novella végén, miután az elbeszélő rádöbben a helyzet kilátástalanságára, felmenti magát a cselekedet szükségessége alól, sőt még az alól is, hogy épp őneki kellene segítenie a szegény emberen. Könnyebb kibújni a felelősség alól, mint vállalni azt. Ezt láthattuk akkor is, amikor felajánlotta, hogy fizet egy ebédet János bácsinak, de ez nem történt meg, mert az akarata nem tudott túllépni a közösség akaratán. Itt döbben rá a mai olvasó is, mennyire kíméletlenül igaz lehet a történet: talán ha velünk történne mindez, mi sem cselekednénk másképpen. Sokunk, mint Nagy Lajos, cselekedet hiányában csak kifogásokat keresne, hogy miért is nem tud segíteni a rászorulón. És ez az, amit észre kell vennünk, és le kell győznünk. Ki kell állnunk embertársaink ­– és a saját akaratunk mellett.

Ezért számomra a novella igazi főszereplője Margit, Nagy Lajos felesége. Ő az egyetlen, aki nem csak gondol a megoldásra, hanem cselekszi azt. Mint a novella végén kiderül, ő már az ebéd előtt odament János bácsihoz, és felajánlotta neki az ételt, amit persze visszautasított. Azonban mégis ez az a szívből jövő, önzetlen segítségnyújtás, amit cselekednünk kell embertársaink felé. Muszáj felismernünk, hogy környezetünkben ki a rászoruló, és közös felelősségünknek tartva segíteni a másikon.

De vajon Favágó János miért utasítja vissza a neki felajánlott ebédet? Szerintem kénytelen ezt tenni. „Nem illő” elfogadnia – de nem saját maga szerint, mások szerint nem az. János bácsi elnyomja saját akaratát, hogy alkalmazkodjon a közösséghez. Kíméletlen szituáció. Jelen lenni mint bérmunkás, látni, ahogy mindenki más, nem messze tőle jóllakik, míg neki a napi betevőért nap mint nap fáradságos munkával kell szolgálnia, és hallgatnia, amint róla beszélgetnek. Hallgatni, amint az ő nyomorúságos helyzetéről beszélnek, teljesen természetesen, mintha ő ott sem lenne, s mintha ennek kellene lennie a megszokottnak. Nem fogadja el az ebédet, mert szégyelli magát, és a büszkesége sem engedheti. Tudja és felfogja, hogy nincs hozzá joga. Megalázó lehet egy ilyen szituáció résztvevőjének lenni. Már az is megszégyenítő, hogy az egyetlen dolog, amiből tudják, hogy a címszereplő jelen van, az a fűrész bugása. Ha ez nem lenne, lehet, nem venné észre senki. Csendben, egy szót sem szólva dolgozik fáradhatatlanul, miközben létezésének egyetlen nyoma az udvaron gyülemlő farakás.

Azt gondolom, odafigyeléssel, önzetlenséggel és pozitív hozzáállással tudunk segíteni embertársainkon. Nem az számít, mennyire vagyunk tehetősek, ez nem pénz kérdése. Rengeteg a lehetőség. Most tudatosult bennem, mennyi segítségre, törődésre vágyó ember van: árvák, betegek, idősek, hajléktalanok, függők vagy testi fogyatékkal rendelkezők. Persze nem tudunk minden rászorulón segíteni, és nem lehet felszámolni a szegénységet, ez tény. Mégis, ha csak egy ember életét jobbá tudom tenni, már megérte cselekedni. Nem kell nagy tettekre gondolni. Ha például meglátogatunk egy olyan embert, akivel senki sem törődik, ha csak elbeszélgetünk vele, már többek vagyunk. Sokat kaphatunk tőle, és gondoljunk bele, hogy ez annak az embernek milyen sokat jelenthet. Én sem szeretnék elhagyatottá válni, ahogy senki sem. Ezért kell tennünk valamit az ilyen helyzetben lévő emberekért.

Én mindeddig fel sem fogtam, mit jelent igazán szegénynek lenni. Amikor nincs semmid és senkid, s a másik emberre van utalva az életben maradásod. Megrázó, mennyi hajléktalant és nincstelent látni, például Budapest utcáin sétálva. Milyen szégyenteljes érzés lehet, mikor sorba kell állnod ételért, miközben tudod, és mások is tudják, hogy ezek a legalapvetőbb emberi szükségleteid. De akkor miért nem adatik meg mindenkinek? Egyáltalán miért kerülhetnek az emberek ilyen helyzetbe? Sokáig gondolkoztam, mit éreznék, ha ilyen helyzetben lennék. Tényleg, nehéz még belegondolni is.

Félnék a kirekesztéstől, attól, hogy megszólnak az emberek az utcán. Pedig nem is ismernek. Igazságtalan, hogy úgy ítélnek el, hogy nem tudják, ki vagyok, honnan jöttem, hogyan kerültem ebbe a helyzetbe, nem ismerik a történetemet. Én olyan ember vagyok, akit mindennap éltetnek a jövőhöz fűzött céljai, ezért nem bírok belegondolni, milyen lehet elveszíteni ezeket, és felkelni minden reggel azzal a tudattal, hogy már nincs miért küzdeni. A rémisztő belenyugvás. Nehéz lehet ilyen körülmények között megtalálni az élet értelmét. Nem tudom, szabad-e ilyet mondani, de szerintem ezek az emberek az igazi hősök. Az igazán erősek, akik már megtapasztalták, és nap mint nap túlélik a gyengeséget. De nem kell egyedül szenvedniük, ahogy senkinek sem kellene. Ezért hangsúlyozom újra, hogy nekünk is észre kell venni ezeket a problémákat, és cselekednünk kell, mint ahogy a novellában Margit is tette, és ahogyan a krisztusi példa is sugallja: „Ha tehát van vigasztalás Krisztusban, ha van szeretetből fakadó figyelmeztetés, ha van közösség a Lélekben, ha van irgalom és könyörület, akkor tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy ugyanazt akarjátok: ugyanaz a szeretet legyen bennetek, egyet akarva ugyanarra törekedjetek. Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is. Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt.” (Fil 2,1-5)

 

Kovács Eliza Henrietta: Örömet szerezni egy rászoruló családnak

 

Rohanó világunkban gyakran nem vesszük észre, hogy vannak olyan emberek és családok, akik nélkülöznek. Sokan meg sem tudják közelíteni azt az életszínvonalat, amely a többség számára már-már természetes. Szeretném elmesélni, mi volt az az élethelyzet, amikor rádöbbentem, hogy a társadalmi egyenlőtlenség jelen van a mindennapjainkban, és a közvetlen környezetemben élő családokat is sújtja.

Korábban nem vettem észre a különbségeket, pedig édesapám mindig jó példával járt előttem: egy helyi rászoruló családnak havonta segített adományokkal, de ha szükség volt rá, számláik kifizetésével is. Büszkeséggel töltött el, hogy állandó munkája mellett a baptista gyülekezetben önként vállal feladatokat, de ekkor még nem tudtam, mi is ennek a jelentősége, mert nem éltem bele magam a rászorulók helyzetébe. Egy nyári napon otthon, családi beszélgetés közben említésre került ennek a családnak a helyzete. Ekkor tudtam meg, hogy egy anya valóban nehéz körülmények között egyedül neveli öt gyermekét, és a történetük engem is megérintett. Ugyanebben a hónapban szervezőként vehettem részt a gyülekezet angoltáborában. A helyi baptista közösség ingyenes részvételt biztosított azon rászoruló családok gyermekeinek, akiket a gyülekezetünk felkarolt. A hét folyamán kis csoportokba osztottuk a gyerekeket, és az egyik csoporttal én foglalkozhattam. Már az első nap figyelmes lettem egy nagyon aktív és lelkes kisfiúra. Az egyik szünetben odafutott hozzám és átölelt. Nagyon megérintett, mekkora szeretet lakozik ebben a kisgyerekben. Leültünk beszélgetni, megkérdeztem, vannak-e ismerősei itt, a táborban. Azt válaszolta, még három testvére is jelen van, csak más csoportokban. Aztán kissé elszomorodott, és azt mondta: „Képzeld, nekünk meghalt az apukánk.” Nem találtam szavakat, csak azt éreztem, hogy magamhoz kell szorítanom. Elmesélte, hogy az édesanyja egyedül neveli őket. Ekkor állt össze a kép előttem, hogy ez ugyanaz a család, amelyikről pár nappal ezelőtt otthon beszélgettünk. Azon a héten szerettem volna mindent megadni neki, hiszen megértettem, milyen nehéz helyzetben van. Tudtam, hogy minden segítséget megérdemel. Sokszor említésre került még a hét folyamán az apa elvesztése. Én igyekeztem segíteni neki, jó tanácsokkal ellátni, mert éreztem, hogy szüksége van rá. A tábor utolsó foglalkozásán a gyerekek bemutathatták, mit tanultak az ott töltött egy hét alatt. Erre az alkalomra a szülőket is meghívtuk. Eljött az ő édesanyja is, akivel személyesen tudtam beszélgetni, és elmondhattam neki, milyen nagyszerű gyermekei vannak.    

Az életem kisebb fordulópontjának tekintem ezt a találkozást, mely sokat változtatott a hozzáállásomon. Ekkor értettem meg igazán, milyen fontos az a karitatív munka, amit az édesapám végez, és azt is, hogy az én segítségemre is szüksége lehet minden rászorulónak. Elhatároztam, hogy még odaadóbban veszek részt a gyülekezetünk munkájában, a soron következő táborok szervezésében is. Ez után a helyzet után már világosan láttam, hogy Isten vigasztalást és reményt tud adni a gyermekek szívébe, olyat, amit senki és semmi más nem adhat, ám ehhez a mi segítő munkánkra, odafigyelésünkre és szeretetünkre is szükség van. Szeretném, ha te is belátnád, kedves olvasó, hogy megéri segíteni akár egyetlen rászorulón is. Én megtapasztaltam, mert egy-két kedves mondattal és szeretettel egy csodálatos hetet tudtam ajándékozni a rászorulóknak, és ez, remélem, maradandó emlék marad mindenki számára, sőt számomra is.

 

Pecze Tea: Nem kérek a segítségedből

 

December közepe van, most járnak a legfagyosabb idők. Remegek… A hideg, mint valami szörnyű kór árad szét a testemben, lassan fertőzi meg az egészet a bőrömtől egészen be a csontjaimig. Nem is csoda, hiszen egy vékony tavaszi kabát van rajtam, a cipőmből kikandikál a meztelen lábujjam, a zoknimon meg több a lyuk, mint egy ementálin sajton.

Itt ülök a Keleti aluljárójában, és próbálok minél kényelmesebben elhelyezkedni, hiába tudom, hogy néhány óra múlva úgyis elzavar valaki, ahogy egy órával ezelőtt a Blaháról, vagy tegnap az Oktogonról. Sehol se látnak szívesen, pedig próbálok láthatatlan lenni, de egyszerűen el vagyok könyvelve csövesnek, aki biztos zargatni akarja az embereket.

Nem hibáztatom őket, ha a helyükben lennék, én is elküldeném magam. Borzasztó, ahogy kinézek, borzasztó lehet a szag, amit magamból árasztok. Borzasztó vagyok…

Persze vannak emberek, akik segíteni akarnak. Ruhát, ételt, pénzt ajánlanak fel. Semmit sem fogadok el, pedig szükségem lenne rájuk. Szégyellem, hogy itt tartok, ahol. Kínosnak érzek elfogadni bármit is, megalázónak tartom az emberek szánalmát. Fogalmuk sincs róla, hogy mit érzek. Legszívesebben a föld alá süllyednék ilyenkor. Azt hiszik, hogy segítenek nekem, de igazából minden egyes felajánlással löknek egyet rajtam a szakadék felé.

Hallottam sok emberről, aki beleesett, sőt olyanokról is, akiknek mindig sikerült megtartani a tisztes távolságot a szakadékkal. Viszont, olyanokról még sosem hallottam, akik, miután beleestek, ki tudtak volna mászni. Úgy érzem, hogy a szakadék napról napra közelebb van hozzám, és lassan már csak egy hajszál választ el attól, hogy a mélybe zuhanjak, és örökre elnyeljen a sötétség. Nem tudom, hogy mi vár rám a zuhanás után, mert ahány ember, annyi lehetőség. Van, aki a holtpont után alkohollal próbálja elnyomni az esés okozta fájdalmakat. Van, aki kötözködéssel enyhíti a bánatát, és szembeszáll a rendőrökkel, a közterületesekkel. És van olyan, aki nem éli túl a zuhanást. Egy férfi, akivel gyakran találkoztam a Kossuthon, a Dunába vetette magát, mert nem bírta elfogadni a sorsát.

Én nem akarok ide jutni. Szeretném túlélni a napokat, és talpra állni. Újra saját lakásban lakni, mindennap fürdeni, és naponta háromszor enni. Szeretném újra látni a lányomat. Szeretnék újra teljes értékű ember lenni. A baj csak az, hogy ez egy olyan álom, amely az is marad. Önerőből nem tudom visszahozni a régi életem, újat nem tudok teremteni. Segítséget viszont nem fogadok el, mert az kínos. Ez egy ördögi kör, amelyből nem fogok tudni kiszállni. A saját ostobaságom és a büszkeségem akadályoz meg a jobb élet útjára lépésben.

Mindig a büszkeségem volt az, ami akadályozott. Ez volt, ami miatt nem tudtam beindítani a vállalkozásom, mert nem akartam elfogadni a feleségem szülei által felajánlott támogatást. Amikor leépítés volt a munkahelyemen, és tizenkét év után repültem a „biztos” pozíciómból, a nagybátyám ajánlott fel munkát a cégénél. Azt sem fogadtam el. Mikor megromlott a házasságunk, a feleségem hiába könyörgött, hogy menjünk el egy terapeutához, felháborodva kértem ki magamnak. Amikor a válásom után a házról vitatkoztunk, nem egyeztem bele az eladásba, hiszen azt a házat a két kezemmel építettem. Így nem a ház ment, hanem én mentem…

Miközben ezeken merengek, egy férfi lép hozzám, és egy igazán csábító szendvicset nyújt felém, szánakozó pillantással. Egyszerűen nem tudom, mi üt belém, de kiütöm a kezéből az ételt, és torkom szakadtából ráordítok: „Nem kérek a segítségedből!” Meglepődve hátraszökken, sietős léptekkel távozik. Nézem, ahogy magába nyeli a metróaluljáró forgataga. A bőr majd’ leég a képemről, és érzem, ahogy a sós könnyek utakat törnek maguknak az arcomra ragadt mocsokban. Hátam a falnak vetem, és szép lassan lecsúszok a padlóra. Magamra húzom a hálózsákom, és próbálok elaludni, miközben korgó gyomorral azon merengek, hogy érdemes volt-e büszkének lenni…

 

 

English