2019. augusztus 26., hétfő

Írás és szolidaritás - diákmunkák

 

Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium és Kollégium - tanár: Varga Péter

 

Németh Csenge: A tücsök és a hangya

Képzeltbeli riport Tücsök Tihamér hegedűművésszel

Az Erdő széli kávézóban ültem le beszélgetni egy szép őszi napon Tücsök Tihamér hegedűművész úrral, aki pár hete tért haza Párizsból. Fél évig tartózkodott a Conservatorie de Paris zeneművészeti főiskolán, ahol is a vonós tanszakon tanított, illetve az iskola szimfonikus zenekarának volt első hegedűse.

-Meséljen egy kicsit az életéről! Mikor és hol ismerkedett meg a zenével?

-Immár lassan 12 éve játszok hegedűn és 6 éve csellón, de a hegedű sokkal közelebb áll a szívemhez. Egészen kicsi koromban kezdtem el zeneiskolába járni. Itt összesen 6 évet töltöttem el. Kitűnő tanáromnak köszönhetően ez idő alatt mindent megtanultam, amire szükségem volt. Utána felvételiztem egy zeneművészeti főiskolára, ahol összesen még 6 évig tanultam, itt ismerkedtem meg a csellóval is. A főiskola elvégzése után ösztöndíjat kaptam. Az ösztöndíjjal tanulhattam volna a Salzburgi Zeneakadémián, ám sajnálatos módon baleset érte ball vállamat és jobb csuklómat, így vissza kellett utasítanom az ösztöndíjat. Teljes felépülésem után pedig hobbi zenészként éltem. Esténként különböző éttermekben illetve rendezvényeken játszottam, reggelente és délelőtt pedig mindig gyakoroltam.

-Mégis hogyan jutott el egy egyszerű zenész innen, az Ismeretlen faluból Párizsba?

Egy nap felkértek, hogy játsszak a Nagy városban, egy étteremben. Természetesen rögtön igent mondtam, mivel csak a zenéből tudtam megkeresni azt az összeget, ami a mindennapi  megélhetésemhez kellett. Ott, a koncertem végén egy francia úrral kezdtem el beszélgetni. Csodálta tehetségemet, s felkért, hogy utazzak vele Párizsba, hogy ott megmutassam a francia csigáknak, mégis mit jelent az, hogy ha valaki zenél. Természetesen igent mondtam, s már másnap reggel Párizsba utaztam.

-Ez elképesztő! Önre rámosolygott a szerencse aznap este! Milyen tapasztalatokkal gazdagodott a Párizsi útja során?

-Párizs a művészet és a divat városa, ezt mindenki jól tudja. Itt megbecsülik, ha az ember művészeti értékekkel rendelkezik, illetve szellemi munkával éri el azt, amit mások fizikaival. A francia csigák kezdetben nehezen nyíltak meg előttem, megcsinálták azt, amit kértem tőlük, s egy idő után már sokkal jobb viszonyt ápoltunk egymással. A vonós tanszakommal együtt több kisebb turnét is csináltunk az országon belül, többek között eljutottunk Marseille-be és Strasbourgba.

-Várjunk csak egy pillanatra! Zenei tanszéke volt?

-Igen. Mikor odaérkeztem meghallgatták, hogy mit tudok és másnap már taníthattam is. Sőt a többi hegedű tanár is tőlem kért segítséget. Megválasztottak a szimfonikus zenekar első hegedűsének, ami számomra egy hatalmas megtiszteltetés volt. Minden este teltház előtt játszhattam el a leghíresebb zeneszerzők hegedű versenyeit.

-Hogyan fogadták a hírt a családod, illetve barátaid, hogy Párizsba mentél tanulni és élni?

-Édesapám és édesanyám nagyon büszkék rám, s tudom, hogy a barátaim is. Mindig támogatták az ötleteimet, de…

-Mégis mit jelentsen ez a „de”, kedves művész úr?

-Tudja, kedves barátom, ahol éltem, az Erdőszéle utcában, volt egy kedves barátom, Hangya Hugó, aki a szomszédom volt. Tudni kell róla, hogy nagyon keményen dolgozik és küzd, hogy el tudja tartani a családját, és kikapcsolódásra semmi ideje sincsen. Minden nap láttam, ahogyan koszosan érkezik haza a munkájából. Mindig dolgozott, télen - nyáron járt a munkába, reggeltől estig. Én is szintén dolgoztam reggeltől estig, de mivel én gyakoroltam és koncertekre jártam, a munkám nem volt annyira „látványos”. Néha napján még az utcánkba is kiálltam gyakorolni, így szórakoztattam a járókelőket. A hangya mindig is megvetett és lenéző tekintettel meredt rám. Ő nem tartotta sokra a művészetet.  Aznap este, (amikor megtudtam, hogy Párizsba megyek) éppen hazafele menet összetalálkoztam kedves Hangya szomszédommal. S most is éppen önmagát fényezte, mint mindig. Én pedig szerényen beszélgettem vele, s megemlítettem Párizst.

-És mit szólt hozzá Hangya Úr?

-Még mindig magam előtt látom az arcát. Olyan hitetlen tekintettel nézett rám. Nem akart a fülének hinni, hogy én Párizsba utazok. Véleménye szerint én semmit nem csinálok egész nap, csak szórakoztatom a népet, s az életem sokkal könnyebb és rózsaszínűbb, mint az övé. Mert ő minden nap megy és dolgozik, s megtesz mindent a családjáért, hogy boldog életük legyen.

-Mit gondol ön, kedves Tücsök Úr?

-Én egy művész vagyok, aki szellemi munkát végez, s ennek a szakmának is ugyanúgy megvannak a nehézségei, mint egy másik szakmának.  Ha valaki azt hiszi, hogy egy Vivaldi hegedűverseny eljátszása egyszerű és kevésbé fárasztó, akkor az az ember hatalmasat téved. Mi, zenészek akár egy egész napot el tudunk tölteni csak gyakorlással. Volt olyan napin, amikor két húrom is elszakadt, mert annyira sokat gyakoroltam. Nincs mindig állandó munkája egy magamfajta művésznek, sokszor bizonytalan a jövő.

-Mik a tervei a közeljövőben?

-Párizs után visszatérek szülőfalumba, ahol befejezem legelső művemet. Meglátogatom Hangya barátomat, majd szeptembertől ismét visszautazok tanítani Párizsba. Aztán ki tudja, hová sodornak az élet hullámai.

Köszön szépen az interjút Tücsök Tihamér hegedűművésznek. Érdekes és tanulságos történetet hallottam, s ezentúl másképp fogok tekinteni egy olyan emberre, aki szellemi munkával éri el azt a célt, illetve álmot, amit mások olykor kemény és gyötrelmes munkával. 

 

Tóth Márk: Favágó János flow

Van mikor nincsen mit enni,

és jön a kérdés: mit kéne tenni?

Fejjel a falnak sose menni,

szavak helyett tettek és ennyi!

Mert mikor nincsen egy luppod se,

Rájössz, a pénzed tett börtönbe.

Ha magam alatt vágom is a fát nektek,

a tuskók közül én is kitörhetek.

Vágod már te is, hogy hiszek magamba,

adomány nem kell, csak a kemény munka.

Nem kerülhető el, én már tudom,

hogy tenni kell, a szavakat már unom.

Mert, ha csóró vagy, nem segít senki,

végigmész az utcán megszánnak és ennyi.

1 pengő 20, ez a bér, mit kapok,

de pluszba annyit se: Jó napot.

Nem is kell, megeszem a kenyerem,

Keresztem vállamra veszem, csak megyek, át a hegyen,

mert nem tudom,  az éginek mi a terve,

én hiszek benne, ha ördöggel is állok szembe,

mert az akadályt nem könnyű legyőzni,

„no pain no gain” ezt kell betűzni.

Kár, mert a sorsunk, hogy nincsen fény,

a forint börtönében nem csillog az ég.

A könnyünk most a földhöz ér,

ezért nem érdekel, hogy ki mit beszél.

De tudod mit! Inkább vagyok nulla cashbe,

minthogy a pénzhegyembe fulladjak bele.

Mert van, hogy neked is felkopik az állad,

azt mondják a pénz öröm, de nekem csak bánat.

 

Refr: 2X

Ha kell én 100 fokon égek a tűzön,

az igazi szegénység gátjait leküzdöm,

a legmagasabb célt tűztem magam elé,

a pénz helyett a szeretet lesz az enyém.

 

 

Volt mikor fáztam télen,

de mezítláb jártam a téren.

Néztem a kirakatot éhesen,

sajnos, sok rosszra emlékezem.

Van már cipőm, kis házikó felettem,

Ez itt Favágó János, egy az egyben.

S hogy kenyéren kívül másra is telik?

A gazdagok megkérdezni se merik.

Láttam már olyat, aki mindent elvesztett.

De talpra állt, ember! mert sose fékezett.

Písz neked testvér az égbe fel,

de én nem csúszok térden, nem a pénzed kell!

Mert nem kell az, ami máson virít.

Még ha a pénzed sok ajtót is kinyit.

Mert én már láttam igazi szegényeket,

akik mindent, és még többet is veszítettek.

És láttam mellette kamu-gazdagot,

aki egyetlen szóra mindent megkapott.

Ez a sorsunk az égen és a földön,

ha kell, én a büntetésemet letöltöm.

Mert én mindig kimondom, amit gondolok,

nem halkan, nem a háttérben sunnyogok!

Akadnak még kedves emberek a Földön,

az adományukból nem a söröket döntöm.

Mert ebben az országban nincs más út:

kemény meló és nyered a háborút.

Gyere és nézd meg, hogy élek!

Csak favágás, ennyi, de sohasem félek.

Mert a gyávaság nem vezet sehova,

ha visszaköszön az utca pora.

Angyalok helyett démonokat látok,

a pokolba születtem, de mennybe vágyok!

 

Refr:2X

 

Piskóti Patrik: Favágó János

                Nagy Lajos életrajzából tudjuk, hogy nehéz körülmények között töltötte gyermekkorát. Törvénytelen gyermekként szegénységben nevelkedett, ezért jól ismeri a szegények életét, és érzéseit. Még őt jó esze hozzásegítette a tanuláshoz, és a kiemelkedéshez, nem felejtette el, hogy milyen a sorsa azoknak, akik kevés pénzből élnek. Írásaiba gyakran beleszövi saját véleményét, gondolatait. Ebből a novellából is kiviláglik szociális érzékenysége.

Egy leírással kezdődik a novella, bemutat az író egy módos házat, ahová ebédre hívták feleségével. Részletesen beszámol az ebéd fogásairól is, ami bőséges és ízletes. Az író ebéd után egyedül marad az asztalnál. Megelégedettség tölti el mind a jóllakottság okán, mind a jómódú vendéglátókkal történő beszélgetés után. Ebben a kényelmes helyzetben veszi észre Favágó Jánost, aki éppen az ebédjét fogyasztja egy farakáson ülve. Az írót felcsigázza, hogy mit ehet az újságpapírból? Amikor kiderül, hogy csupasz kenyeret ebédel a kemény munka közben, rettenetesen megdöbben. Ő maga lelkiismeret furdalásnak nevezi ezt az érzést. Azt érzi, hogy ez ellen tennie kell valamit. Nem lehet, hogy ők a többfogásos ebéd után éppen sziesztáznak, a kemény munkát végző béres pedig kenyeret ebédel. Nem mehet el szó nélkül e helytelenség mellett, szinte hergeli magát a cselekvésre. Úgy gondolja, hogy Favágó Jánosnak enni kell adnia. Ennek módját egy belső monológban keresi. Sorra veszi a lehetőségeket, amikor megjelenik a vendéglátó leánya: Jolán. Jolán „kineveti” az író töprengéseit, és újra magára hagyja.

Újabb belső monológban győzködi magát az író, hogy nem szabad meghátrálni. Megjelenik a háziasszony, aki megpróbálja megmagyarázni ezt a helyzetet. Eközben a helyszínre ér a házigazda is, ekkor egy hosszabb párbeszéd alakul ki. Ebben az írót megpróbálják meggyőzni arról, hogy nem lenne helyes, ha ebédet adnának a béresnek. Igazából, nem is értik miről beszél. Az író felvetéseire felsorakoztatják az ellenérveket. Ebben a párbeszédben láthatjuk a szakadékot a társadalmi rétegek között. A házigazdák érvei az illem, a szokás, a közfelfogás, amin képtelenség változtatni. A jómódú házigazda nem rosszindulatból, irigységből, vagy kemény szívének okán nem ad ebédet a béresnek, hanem csak azért, mert „nem való”. Ezek után az író tehetetlennek érzi magát. „Nincs igazuk, és mégis ők győznek.” Ám ekkor a feleségébe - mint mentőövbe- kapaszkodik az író, tudván hogy ő vele azonos álláspontot képvisel.

Az utolsó párbeszédben kiderül, hogy így is van. Felesége még a közös ebéd előtt megkínálta a favágót, de bárhogy erőltette, az nem fogadta el. Többszöri kínálásra, erőltetésre sem volt hajlandó elfogadni. Őt is visszatartotta a „szokás”. A szokás, mint egy ördögi kör, a bérest is fogva tartja. Nem tud belőle kitörni ő sem.

Így az író megmenekült a probléma elől, ám a kérdés nem ennyire egyszerű, hiszen a probléma nem oldódott meg. Igazi megoldás látszólag nincs is, hisz a nemzedékeken átívelő beidegződés nem engedi azt, ami egyébként természetes lehetne.

Spiró György kellemetlen, kínos novellának nevezi ezt a művet, mert minden társadalmi rétegben olyan szokások vannak, amik túlmutatnak a pillanatnyi állapoton. Ezek miatt a kézenfekvő és igazságos dolgok is meghiúsulnak. „Mert nem úgy szokták csinálni.”

Nem csak a társadalmi igazságtalanságról szól a mű, hanem erről a tehetetlenségről is. Spiró szerint azok az igazi problémák, amelyeket nem lehet megoldani, és ezt a konfliktust nem lehet megszüntetni. A mentalitást, a gondolkodásmódot nem lehet megváltoztatni.

Sokat gondolkodtam arról, igaza van-e? Valóban nehéz szembeszegülni a beidegződött szokásokkal. Ám ha nem tartjuk azt helyesnek, mindenképpen meg kell próbálni változtatni rajta. Ha csak egy kicsit is sikerül „lazítani” a merev beidegződésen, hosszú távon érhetünk el eredményt.

Igaz azonban, hogy ezt mindenki csak szűkebb körében teheti meg, de véleményem szerint nem szabad feladni.

 

English