2019. augusztus 26., hétfő

Írás és szolidaritás - diákmunkák

 

Magyar-Angol Tannyelvű Gimnázium és Kollégium - tanárok az írások sorrendjében: Bognárné Fejes Anikó, Tarnóczy Áron és Terray-Sógor Csilla

 

Tóth Lilla Katalin: Nem, nem, soha (I. díj)

Persze, az embereket érdekli, hogy egészséges és boldog vagy-e, de mind tudjuk, hogy nem ez a legfontosabb. Állás, képzettség, családi háttér, hobbik, személyiség, mind csak egy valami után jöhetnek. Az első dolog után, amit meg akarsz tudni egy idegenről, még ha csak egy másodpercre látod is. Az első dolog, amit kérdezel az újszülöttről. 

,,Fiú vagy lány?"

Valljuk be, elengedhetetlen tudnunk, mi van a másik lába között. Életkortól függetlenül. A 90 évesről és a 9 percesről. Mert ez rendkívül fontos. No nem mintha pedofilok lennénk. Csak egyszerűen létfontosságú ezt tudni. Miért? Hát nyilvánvaló, nem? Mert ez fontos. Rendkívül. Különben honnan ismernénk meg teljes személyiségét és élettörténetét? Kérdezzük meg tőle? Ismerjük meg? Az meg miféle hülyeség??? 

EGYES egy lány volt, aki fiatalon halt meg. De nem baj, a lányoknak úgyis csak addig van értékük, amíg fiatalok.

KETTES egy lány volt, aki csak szeretett volna szép lenni. Kihullott a haja. És a fogai. Kiszáradt a bőre. Éhen halt.

HÁRMAS egy lány volt. Az életét kitöltötte a smink, a divatos ruhák és frizurák. De hát lány volt, és nekik csak a külsejük számít. 

NÉGYES egy nő volt, aki nem akart férjet, ami paradoxon, mind tudjuk, mert a nők létezésének egyetlen értelme, hogy a férfiakat kiszolgálják, megházasodjanak és gyereket szüljenek.

ÖTÖS egy nő volt. Vagy egy guminő? Eh, mi a különbség?

HATOS vajon nő volt, vagy erős? A kettő együtt nem működik.

HETES nem volt férfi, mert a férfiaknak nincsenek érzéseik. Hetes ember sem volt nyilván, csak valami kis szánalmas korcs.

NYOLCASnak, mint minden fiúnak, nem voltak érzelmei. Csak a düh. Nem vágyott szeretetre, megértésre. Neki csak a pia kellett. Meg a drog. Meg a vágások a karján.

KILENCES egy lány volt, aki utálta a rózsaszínt, és gyilkolni tudott volna, mert ezzel akarták beborítani az életét.

TIZES egy fiú volt, akinek a kedvenc színe a rózsaszín volt. Évekig szekálták emiatt, és sikeresen megutáltatták vele. A színt és önmagát.

TIZENEGYES nőies volt. Lenézték. Szánalmasnak tartották.

TIZENKETTES egy fiú volt. Egyszer felpróbált egy szoknyát. Az apja meglátta, üvöltött vele, egy hónapra szobafogságra ítélte.

TIZENHÁRMAS egy lány volt, aki nem akart lefeküdni másokkal. Micsoda prűdség!

TIZENNÉGYES egy lány volt, aki szeretett volna lefeküdni másokkal. Micsoda ribanc!

TIZENÖTÖS egy fiú volt, aki nem akart lefeküdni másokkal. Biztos elmebeteg vagy valami ilyesmi.

TIZENHATOS egy lány volt. Ha dühös volt, sose vették komolyan. Biztos csak megjött neki.

TIZENHETES egy nő volt. Amikor bevitték a kórházba, az orvos nem vizsgálta meg, mert azt gondolta, túljátssza a fájdalmat. Miután a férje több órás könyörgésére megvizsgálták, az orvos nem tudta elhinni, hogy ilyen belső sérüléseket túl lehet élni.

TIZENNYOLCAS egy nő volt, aki azt hitte, a férfi kollégái is annyit keresnek, mint ő.

TIZENKILENCES egy lány volt, akit csak az informatika érdekelt. De egy lány nyilván nem ért a gépekhez (hagyd már, biztos azt se tudod, miről beszélsz, dehogy értesz te ehhez).

Tizenkilences olyan munkát választott, amit utál.

HUSZAS egy lány volt, aki szeretett volna fiúkkal barátkozni. Amíg azok nem akartak mind járni vele. És dühösek lettek, amikor elutasította őket. De miért lett volna muszáj járniuk? Nem lehettek volna csak barátok?

HUSZONEGYES egy fiú volt, aki szeretett volna lányokkal barátkozni. Egyik se engedte igazán közel magához. A fiúk úgyis csak dugni akarnak. 

HUSZONKETTES számolni kezdte, hány filmben vannak kidolgozott női szereplők. Annyi ellenpéldát talált, hogy feladta.

HUSZONHÁRMAS számolni kezdte, hány film megy át a Bechdel-teszten. Annyi bukott meg, hogy feladta.

HUSZONNÉGYES szeretett volna olyan fiktív női karaktereket látni, akiknek változatos arcuk és testalkatuk van. De előtte persze meg kellett tanulnia rajzolni.

HUSZONÖTÖS egy anya volt, aki szeretett időnként nem beleszakadni az anyaságba. Huszonötös nyilván szar anya.

HUSZONHATOS egy nő volt. Napi 8 óra munka, 1 óra utazás. Gondoskodás a gyerekről, takarítás, főzés, vasalás, mosogatás, mosás. (Anya miért vagy fáradt anya foglalkozz velem anya nézd mit rajzoltam anya segíts a háziban anya játsszál velem anya anya anyaaaaaaaaa!)

HUSZONHETES egy férfi volt, akinek mindig azt mondták, normális az, ha az apa egy kicsit távolságtartó. A gyerekei az anyjukat hívták mindig, ha baj volt, őhozzá bújtak oda, neki meséltek a napjukról. Őt szerették jobban. Sokkal jobban. De ez normális. HUSZONHETES néha a sírás szélén volt, és azt kívánta, bár ne lenne annyira normális.

HUSZONNYOLCAS egy férfi volt, aki nagyon szerette a gyerekeit. De tudta, hogy a bíróság elfogult, és a feleségének fogja ítélni őket.

HUSZONKILENCES teljes állásban volt apuka. Szerette a gyerekeit. Boldog volt. A környezete kinevette, gyengének hívta. Egy idő után ő is kezdte elhinni ezt.

HARMINCAS tudta, hogy nem szülhet gyereket. Egyszerűen nem bírná lelkileg. A családja megvetését. Az elforduló barátokat. Nem nevelheti fel, hiszen nincs állása, és hova vennék fel? És ha ő az összeomlás szélén neveli a kicsit, azt szegény sose heveri ki. Ha odaadná valakinek, az se lenne jobb. Örökre intézetben ragadna, vagy ki tudja, kik kezébe kerülne. Nem akart ilyen életet neki. HARMINCAS választott. Az orvos úgy nézett rá, mint egy undorító féregre.

HARMINCEGYES bezárkózott a fürdőszobába és sírt. Ő nem akarta elvetetni a gyereket, de kényszerítették rá.

HARMINCKETTES csak szeretett volna egy boldog párkapcsolatot. Kéz a kézben sétálni a parkban, étterembe menni, szerelmesen bámulni a másikra, a kapualjban önfeledten csókolózni. Randizni, összeházasodni, gyereket nevelni, együtt megöregedni. A kis dolgokat szerette az életben. A sors pont ezektől fosztotta meg. Azonos neműeknél ezt mind tilos.

HARMINCHÁRMAS szülei nagyon szerették őt. Azt hitték, jót tesznek, amikor beíratták ,,kigyógyításra". Harminchármas nem lett heteroszexuális. 

Harminchármas idegroncs lett.

HARMINCNÉGYES nem kellett senkinek. Azt gondolták róla, hogy kapzsi, hűtlen, zavarodott, önző és gonosz. Sosem lett volna szabad kimondania a ,,biszexuális" szót.

HARMINCÖTÖS egy lány volt, aki csak szeretett volna boldog lenni. Szerelmes lett egy fiúba. Amikor a fiú megtudta, hogy Harmincötös transznemű, megölte őt.

HARMINCHATOS egy fiú volt, aki sose tudta ezt, mert nem utálta a testét, sőt, tetszett neki.

HARMINCHETES interszexuális volt. Mindenki irtózott tőle. Ő is elkezdett irtózni magától.

HARMINCNYOLCAS egy lány volt, aki 12 éves volt, amikor felnőtt férfiak először néztek rá szexuális gondolatokkal.

HARMINCKILENCES egy nő volt, akit szexuálisan zaklattak. Ebben semmi érdekes nincs, minden harmadik nővel megesik.

NEGYVENESt, amikor feljelentést tett, kikérdezték, ivott-e, mit viselt, flörtölt-e a támadójával. Mert valljuk be, az ő hibája mindenképp, miért nem maradt otthon? Sose heverte ki.

NEGYVENEGYES egy nő volt, aki sorozatosan erőszakolt meg másokat.  Sose ítélték el.

NEGYVENKETTES egy fiú volt, akit megerőszakoltak. Sose mert szólni róla senkinek.

NEGYVENHÁRMAS egy férfi volt, aki csak szeretett volna kedves lenni. De mint tudjuk, egy férfi sosem kedves hátsó szándékok nélkül. Feljelentették pedofíliáért. Az összes barátja meggyűlölte.

NEGYVENNÉGYES egy nő volt, aki egy olyan országban élt, ahol nem vezethetett autót, nem tanulhatott, nem szavazhatott, nem mehetett ki egyedül az utcára. 12 évesen elvette egy középkorú férfi, aki egyszer megégette az arcát, mert ellenszegült neki. Negyvennégyes belehalt a negyedik szülésébe.

NEGYVENÖTÖSt az anyja ölte meg, mert szégyellte, hogy lányt szült.

NEGYVENHATOS nem akart nő lenni, se férfi lenni, nem értette, miért kell választania, egyáltalán miért fontos ez?

Nem volt egyedül senki, mindenki sok volt. Százan, ezren, millióan, ki tudja? Mindenki szenvedett, ki kicsit, ki nagyon, de hát ez az élet rendje, nem?

NEGYVENHETES nem akarta, hogy így legyen. Negyvenhetes nem értette, miért vagyunk a másik nemi szerveinek megszállottjai. Ennek nem szabadna befolyásolnia az életünket. A férfiak ilyenek, a nők olyanok. Kulturális beidegződés, semmi már. Belül, a lelkünkben nem különbözünk. Ne osszuk szét magunkat. Ne húzzunk értelmetlen határokat, szabályokat, elvárásokat, amik rengeteg embernek megnehezítik az életét. Ismerjük meg a másikat, és csak utána vonjunk le következtetéseket. Fejezzük be az emberek által kitalált ,,gender" valósnak képzelését. Ezt vallotta Negyvenhetes.

Bárcsak többen lennénk NEGYVENHETESek.

 

*

Pintér Kristóf: Német sör

Dögmeleg van. Lerohad rólam a ruha, de már csak tíz perc és indul a busz, plusz van nálam egy sör. Mondjuk már biztos nem hideg, és a légkondi is tuti felejtős. Elszívok egy cigit - arra minden busz előtt van idő. Lehet még a boltba is beugrok, veszek egy hidegebb sört a maradék aprómból. Rámarkolok a fülhallgatómra, kibogozom, aztán elkezdek a telefonom után kutatni. Közben odalép egy fiatal srác, már nyúlok is az öngyújtómért, de nem tüzet kér.

- Ne haragudjál meg, Budapestre kellene utaznom a családomhoz, és nincsen elég pénzem buszra, meg tudnál segíteni egy kis apróval?

Buktam a sört. Fasza. Na mindegy, a huszasok csörögve átkerülnek az én tenyeremből az övébe, mire csettegő hangokat ad a nyelvével.

- Ide figyelj, az igazság az, hogy nem buszra kell a pénz, hanem kajára.

Csöves. Kurva jó. Erre már nemet mondok, nincs több apróm. Egy kétezrest meg nyilván nem nyomok a kezébe. 

- Jól van, jól van, azért köszönöm...testvérem, egy cigivel meg tudsz kínálni esetleg?

Meglepő fordulat. Nem tudom melyik sablon szöveget mondjam. Már csak egy szálam van? De látszik, hogy sodortat szívok. Jó, végül is, van még egy csomó dohányom. Ha megvárja míg megtekerem, kaphat egyet. Napi jó cselekedet kettő.

- Köszönöm szépen emberem, örök hálám. Jó legyél!

Azzal elköszön és nézem, hogy amíg elszívom azt az egy cigit, ő összegyűjt további három egykisaprót, és két szál cigit.

Nekem is ezt kéne csinálni. „Jaj ne haragudj, van egykisapród meg egy szál cigid? Bocs tesó, nem ettem egész nap van egy szendvicsed?" Jó élet. Nincs meló, és a sok ember sok kicsiből eltart.

Paraziták.

Izzadok. Úgyis kell váltanom pénzt, kétezerből nem ad vissza a szemét buszsofőr. Veszek egy hideg sört, és megbontom. Holsten. Jó sör, német. Mondjuk a vége rossz, de minden dobozos sörnek az. Megjön a busz, alig húsz perc alatt beérünk. Kábé tíz perc sétára a leszállástól, a vasút és a buszpályaudvar között találkozunk Débével, egy régi ismerősömmel, aki most Franciaországban él. Hazajött egy kis időre. Kíváncsi vagyok, mi lett belőle.

***

Nem csalódtam. Débé igazi életművész. Azt meséli, egy hippikommunában él Lyontól északra, vagyis onnan jött ide, mert igazából nap mint nap úton vannak, utcazenélésből és a természet kincseiből élnek, bejárták már egész Franciaországot, és most éppen Belgium felé igyekeznek. Annyira király. Bátor volt, hogy itthagyta a szüleit, és ahogy látom nem bánta meg. Débé még csak 19 éves, és már többet látott a világból mint én valaha fogok. Pedig én már 21 múltam. Én már Amerikában is vehetnék sört. Erről eszembe jut, hogy megkínálom Débét sörrel. Ha már a neve is ebből jön; Deutsche Bier – ennyi tudást szerzett négy év némettanulás után.

- Kösz papa! Visszahívnálak, de csak euró van nálam.

Azzal előveszi a sok apró fémpénzt. Ránézésre egy euró negyven cent lehet. Az megközelítőleg 450 forint. Gondolom a többit a vonatra költötte el amivel visszajött Magyarországra. Megkérdezem, milyen volt az útja.

- Nagyon jó, egy raszta pár vett fel Lyonnál, akikkel tekertünk egy spanglit kábé 100 kilóméterenként. Ők fingom sincs hova tartottak, de elhoztak Bécsig. Onnan kamionnal jöttem, aztán vonattal. El is felejtettem milyen könnyű bliccelni itthon.

Nevet. Tényleg nagyon könnyű itthon bliccelni. Csak beülsz az egyik vécére, és csendben maradsz. Hatalmas arc ez a Débé. 

- Igazából már tegnap ideértem, dobtam egy szunyát a parkban, és ja, most itt vagyok.

Elmeséli, milyen emberekkel él, merre járt eddig, miket csinálnak. Eszméletlen. Estig beszélgetünk, már hallani ezekről az élményekről nagyon jó érzés, átélni őket a létezés egy másik szintje lehet. Veszünk még pár sört, meghívom Débét, elvégre neki alig van zsetonja, én meg egész jól állok. Veszek egy zacskó dohányt is, Débé vesz papírt meg szűrőt. Mikor megy a buszom, Débé még kér tőlem egy kis tartalékpénzt, meg egy szál cigit. Odaadom.

- Köszönöm szépen emberem, örök hálám. Jó legyél!

Azzal felszállok, és az induló busz ablakából végignézem, ahogy Débé kér valakitől még egy szál cigit, meg egykisaprót. Pedig én az előbb adtam neki.

 

*

Bors Réka, Dobos Eszter, Kiss Fanni, Kocsis Edit, Kocsor Sára, Kundakker Regina, Mészáros Eszter, Paulik Sára, Szabados Viktória, Tóth Zita Aranka, Vankó Réka: Favágó János (Oklevél a legkreatívabb csapatmunkáért)

Bevezetés

Az ötletet Kardos Péter – Nyári Gábor Cigánylabirintus című könyve adta (http:/ HYPERLINK "http://ciganylabirintus.blog.hu/"ciganylabirin HYPERLINK "http://ciganylabirintus.blog.hu/"t HYPERLINK "http://ciganylabirintus.blog.hu/"us.blog.hu/ ), amelyben egy cigányfiú bőrébe bújva, a különböző élethelyzetekben választások elé állítva az olvasót különböző módon folytatódhat a történet.  Ez a keret lehetőséget adott arra, hogy a Nagy Lajos novellája alapján felmerülő kérdéseken végig tudjunk menni, végiggondolni a lehetőségeket, a szereplők gondolatait, a környezet reakcióit. Vonzó volt ebben a koncepcióban az is, hogy együtt tudunk dolgozni ’egy’ történeten, közösen tudjuk megírni a pályamunkánkat, mindenki a neki szimpatikus, őt megérintő utat kiemelve, végiggondolva.  Sok esetben otthoni, a diákok családi múltjából előbukkanó elbeszélések kerültek párbeszédbe az eredeti novellával. 

A módszerünk a következő volt: meghagytuk a novella (Nagy Lajos: Favágó János) kereteit, bevezetését, sőt, ha bizonyos ’úton’ haladunk végig, eljutunk az eredeti történethez.  Ezek után megbeszéltük a választásokat, majd mindenki elvállalta, hogy egy-egy úton végigkalauzolja az olvasót…      

 

FAVÁGÓ JÁNOS

A tornácon ebédeltünk. Árnyas zug ez a tornác, a ház két szárnyának szögletében. Az udvar felől drótszálakra felfuttatott szőlő dús levélzete védi a por és a nap heve ellen. Mellettünk, illetve mögöttünk, két ajtó nyílt, egy a lakásba, egy a boltba. A bolt afféle falusi vegyeskereskedés.

Tejfölös krumplilevessel kezdtük az ebédet. Kirántott sertésborda és máj következett utána, zsírban sült krumpliszeletekkel, rizzsel és uborkával, majd túrós és cseresznyés rétes, végül eper és feketekávé.

Ebéd után persze hogy evésről és ételekről beszélgettünk. Igen, az ember sertésbordát eszik, utána még képzeleg a töltött káposztáról s a paprikás csirkéről. És megvitatja, hogy a túrós rétes édesen jobb-e vagy sósan.

– Én már csak mindent sósan, ecetesen, paprikásan szeretek! – jelentette ki büszkén Péter bácsi, rokonunk és házigazdánk.

– Ó, a papa még a sárgadinnyét is megpaprikázza – árulta el Jolán.

– De meg ám! – vállalta büszkén Péter bácsi.

Azután hozzátette:

– De majd csak két hónap múlva, amikor már lesz. Most már nem ennék többet egy falatot se, még ha száz pengőt kínálnának is. Sok volt!

– Bizony, te is sokat ettél. Attól félek, fáj majd a fejed – aggodalmaskodott miattam a feleségem.

Azután hallgattunk. Péter bácsi ásított egy nagyot, részint almossága, részint a világgal való megelégedettsége miatt, a felesége tréfás ijedtséggel szólt rá, hogy „még bekapsz bennünket”, majd felállt Péter bácsi, és bement a házba, délutáni szundításra.

A háziasszony meg abban a percben szaladt a boltba, mert szólt a csengő, jelezte, hogy vevő érkezett. Julis, a kis szolgálólány, nagyjából már kihordta a megmaradt rengeteg ételt s az edényeket a nyári konyhába. Az utolsó szállítmánynál Jolán is segített neki. Feleségem pedig csatlakozott Jolánhoz, akivel már előbb kezdett valami bizalmas családi suskust.        

Egyedül maradtam. Az asztal mellett ülve, kényelmesen hátradőltem a fonott karosszékben. Tekintetem a kis szőlőlugas mellett most kiszállhatott az udvarra, s megláttam Favágó Jánost. Favágó János egész délelőtt az udvaron fűrészelt és vágta a fát. Most, hogy megláttam, csak most eszméltem rá, hogy már jó régóta csend van, nem búg a fűrész, és nem csattog a fejsze. Tőlem tízlépésnyire ült Favágó János egy farakáson. És evett. Ebédelt. Újságpapír hevert az ölében, abból szedett ki időnként valamit, azt a szájához emelte, s lassan majszolt. De mit?

Erről a Favágó Jánosról már az előző napon szó esett. Péter bácsi fölfogadta egy napra, egy pengő húszért. Egy pillanatra láttam csak akkor Favágó Jánost a boltban, ahol a megállapodás történt s ahonnan éppen távozott. Hatvan év körüli öreg ember ő, félszemű, mindjárt el is mondták róla, hogy egy nyugtalan ökör döfte ki a fél szemét a szarvával, vagy húsz év előtt. Napszámba jár dolgozni. Igen rendes, szorgalmas ember, egy nap alatt elintézi majd azt a kis fát az udvaron, a fáskamra mellett.

         – Nem valami sok ez a napszám, ez az egy pengő húsz – mondtam én az előző napon Péter bácsinak, holmi városi tájékozatlansággal.

         – Nem-e? – pattant föl Péter bácsi. – Hiszen a Z. gróf egy napi jövedelme több, az szentbizonyos, de hát itt nálunk, így nyár elején, ez a napszám. Majd aratáskor több lesz.

Nem vitatkoztam Péter bácsival, mert ő jómódú gazda, azonfelül boltos is, az ő gondolkodása úgy alakult ki, hogy a napszám mindig sok, legalábbis elégséges, mert azt ő fizeti. A bor ára viszont alacsony, mert a bort ő termeli és adja el. A petróleum ára pedig részint magas, részint alacsony, mert az az ára, amit ő fizet érte a pesti kereskedőnek, az magas, az az ára pedig, amelyért ő adja el a falusi vevőnek, nagyon is alacsony. Ez egészen logikus és kákán csomót keresne, aki itt valami hibát akarna fölfedezni.

         No, de mit ebédel Favágó János itt, tőlem tízlépésnyire akkor, amikor mi, tőle ugyancsak tízlépésnyire csaknem betegre ettük magunkat csupa jóval, és hagytunk annyit a tálon, hogy estére sem birkózunk meg vele, s talán még veszendőbe is megy valami a finom ételekből.

            Mivel sehogy sem tudtam kilesni, hogy mit eszik Favágó János, fölálltam, és kisétáltam a tornácról. Úgy tettem, mintha csak áthaladnék az udvaron, s mennék a konyhába, megnézni, mit csinálnak ott a nők. Nem láttam azonban mást, csak a papirost. Megkérdeztem hát:

– Mit eszik, János bácsi?

– Könyérkét.

– Csak kenyeret?

– Igen. Elég a’.

Jó. Neki elég. Legalábbis azt mondja, hogy elég. De nekem nem elég! Érzés ez és nem gondolat. Nekem nem elég, hogy ő, Favágó János, csak kenyeret eszik ebédre. Semmi esetre sem elég, és ez nyugtalanító érzés. Talán azt is mondhatnám, hogy lelkiismeret-furdalás ez az érzés, a nagy ebéd miatt. Különös ez a János bácsi így és itt.

Nem elég azonban a különösségeket észrevenni, nem elég rajtuk álmélkodni, miattuk sanyarogni – eközben visszafordultam, és már ismét a tornácon ültem –, hanem tenni is kell valamit! Micsoda ember az, aki meglátja a helytelent, megrökönyödik rajta, azután megy tovább; magára hagyva embert és jelenséget, még csak meg sem próbálva, hogy beleavatkozzék a világ sorába?

Nem hagyom magam! Sorra lehántom magamról mindazt, ami ernyeszt. Ezzel a Favágó Jánossal valamit tenni kell. Azaz, ne kerteljünk, nem valamit kell vele tenni, hanem enni kell neki adni.

Nos, hogyan?

Mi már megebédeltünk, amit megettünk, azt megettük, a többit kivitték a kedves hölgyek a konyhába. Kimenjek-e a konyhába, ragadjam-e meg a húsostálat, s vigyem oda Favágó Jánosnak? Ezt... nem tehetem. Nem rendelkezem itt az ennivalókkal, nem én vagyok a házigazda.

Felajánlja-e mégis az ebédet? Ha igen lapozzon a 1. lehetőséghez(11.oldal) ha nem, folytassa az olvasást!

Szóljak talán valamelyik nőnek? A feleségemnek hiába szólok, neki nincs itt... mije is nincs? Nincs rendelkezési joga. (Szép szó.) A háziasszony benn van a boltban, vevőket szolgál ki, most nem zavarhatom. Jolán... talán neki kellene szólni.

Éppen jött Jolán. Vidáman dúdolt – könnyű volt neki, mert ő evett a legkevesebbet –, jött, hogy az abroszt is leszedje. Beszélni kezdtem hozzá, ujjammal Favágó János felé bökve, hangomat halkra fogva:

– Látom, hogy ez a János bácsi is eszik és...

Jolán eleresztette az abroszt. Állt, nézett rám, és mosolygott. Már tudta, hogy mi sül ki a bevezetésből. Folytattam:

            – Odamentem hozzá, megkérdeztem, hogy mit eszik. „Könyérkét” – felelte ő.

            – Na és?

Ennyit mondott Jolán, nem többet, és a szemembe nevetett. Nevetésében volt valami fölényes gúny, nyíltan kifejezte töprengésemről való véleményét. Az abroszt egy erélyes mozdulattal lerántotta az asztalról, és már libegett is el a konyha felé.

Azonban éppen arról van szó, hogy nem szabad meghátrálni. Ezeknek az egyszerű és úgynevezett józan embereknek az akaratával szemben ne érvényesüljön az enyém? Hát kik és mik ezek? Diktátorok? Vagy bölcsek? Ők az erő és értelem letéteményesei? Akik azt sem tudják, hogy hol van a Tana-tó? Holott én pontosan tudom. Négy ember, akik a megszokottság lomha árjával vitetik magukat a semmi felé, s szavaik és mozdulataik nem mások, mint az őket ért benyomások egyszerű reakciói. Négy ember, problémák nélkül…. illetve nem is négy, csak három, mert a feleségemet ebben a Favágó János ügyben magamhoz számítom. Három falusi ember, egy férfi, aki jómódú gazda és boltos, és két nő, mármint a gazda felesége és leánya. Ennyi az egész. És ott van, ott ül Favágó János, én pedig, ha a fejem tetejére állok is, nem tudok változtatni a törvényen, hogy neki csupasz könyérkét kell ebédelnie ott és akkor, ahol és amikor mi betegre ettük

magunkat finom ételekkel.

Szélcsend állhatott be a boltban, mert a háziasszony kijött, és leült az asztalhoz a padra. Ismét csak nekikezdtem:

– Látom, hogy ez a János bácsi csak kenyeret ebédel.

– Azt.

– Hát... ez nem igazság.

A háziasszony kedvesen nevetett, s csupán csak magyarázattal akart szolgálni:

– Nincs neki más ebédje.

Jóakaratú mosollyal nézett rám, hogy tökéletes-e, kielégítő-e a magyarázat.

– Mi meg itt annyit ettünk, hogy . . .

Az asszony közbevágott, még mindig magyarázólag, mintha tévedést akarna eloszlatni:

– Ebéd nem jár neki. Csak a napszám, készpénzben.

– Valamit azért adhattunk volna neki.

– Á, minek? Máskor is dolgozott már nálunk, ismerem, mindig csak kenyeret ebédel.

– Elég baj.

         – Baj? Nem baj, majd főz neki valamit este a felesége.

         – Tudom. Elhiszem. Mégis kellett volna neki adni egy tányér levest meg egy darab húst.

         – Nem szokás. Ha egyszer úgy szól a megállapodás, hogy koszt nem jár.

– No és valami nagy baj lenne abból, ha a szokásokat megszegnénk?

Ebben a pillanatban lépett ki a házból Péter bácsi. Vörösen, feldúlt arccal:

– A fene azt a sok legyet ! Itt a meleg, már kezdenek sokasodni. Aztán csípős is van köztük.

Jolán állt meg a tornácon.

– Eriggy, lányom, akaszd be egy kendővel az ablakot. És hagyd nyitva az ajtót, hadd jöjjön ki a napra az a sok féreg.

Jolán bement a házba.

– Lajosnak nem tetszik, hogy nem adtunk az öregnek ebédet –árulta el a háziasszony.

Péter bácsi igen értelmesen nézett a szemembe, és ő is, mint tudatlant, föl akart világosítani:

– Ebéd nem jár neki. Nincs benne a napszámban.

– Tudom, tudom. De nem erről van szó, hogy jár-e vagy sem.

A hangomban valami ingerültség lehetett, mert Péter bácsi harciasabbá vált:

– Egy pengő húszat kap! Ha akar, elmehet ide a vendégfogadóba és ebédelhet érte.

Jolán elvégezte a feladatát benn a szobában, megjelent a tornácon, nyitva hagyva maga után az ajtókat. Hallotta az apja szavait, felkacagott, s diadalmason nézett rám. Hogy hát az úgy van, János bácsi elmehet, és megebédelhet a napszámjáért. Mit tudok én most már mondani?

            – E-ej, kedvem lenne egy ebédet fizetni János bácsinak

– Megteheted – hagyta rám Péter bácsi, de rosszalló hangon.

Hamarosan meg is toldotta:

            – Bár ez csak olyan legénykedés.

            – Legénykedés?

– Az hát. Tudom, hogy úgysem fizetsz neki ebédet. Nem is a pénz miatt, hanem, mert nincs értelme. Az egész falu még ma beszélne róla, és téged mindenki kinevetne.

         – Bolondnak tartanának ! – zúdította a háziasszony.

            – Meg úgysem fogadná el a János bácsi – tetőzte be Jolán.

– Miért nem fogadná el? – csodálkoztam.

         – Nem ám! – erősítette meg Péter bácsi a Jolán gyanúját. – Van annak magához való esze. Mindjárt tudná, hogy csak valami komédia, valami cirkusz az egész.

Szelídebben szóltam Péter bácsihoz:

         – Mi lenne, ha bátyám most, ahelyett, hogy csűrjük-csavarjuk a dolgot, kiadatna Favágó Jánosnak a konyhából egy tányér levest és egy darab húst?

             – Mi lenne? Semmi se lenne. Nem süllyedne el a falu. Én sem mennék miatta tönkre. Mégse teszem meg.

– Miért nem?

– Mert nem való. Mondhatnám, nem illik.

         – Tyűha! Nem illik?

         – Nem. Alkalmazkodni kell a szokásokhoz. A közfelfogáshoz. Meg kell adni az egy pengő húszat, mert annyi a napszám. Kevesebbet adni nem igazságos. De többet adni, ebéddel, miegymással megtoldani a napszámot, nem való. Rontanánk vele a munkást, ezt megértheted! Én csak megadhatnám a többet is, hál’ istennek, de a másik gazda már esetleg nem adhatja meg.

         – Ejnye, de pontosan ki van hát ez cirkalmazva.

         – Ki bizony.

         Tehetetlennek éreztem magam. Tehetetlenségemben kínos nyugtalanság, szinte szorongás fogott el. Legyőznek! Nincs igazuk, és mégis ők győznek. Ők hárman, egyszerű, önző emberek. Hárman vannak mindössze. Ámbár... csakugyan hárman vannak-e? Szokásokról, kikötésekről, közvéleményről beszélnek. Érzem és félem segítő csapataikat a háttérben. Itt mindjárt, a kerítésen túl, a szomszéd, aki nem szól, csak hallgat, és – legföljebb mosolyog. Sőt ahogy ők mondják, somolyog. A másik szomszéd, a harmadik, a gazdagok és a szegények, háromezer lélek, elhelyezve a faluban, az országban, benne a világban, mind, mind, a      milliók és milliók, a jelen, a múlt és a kétes jövő! Belém fojtják a szót, a gondolatot, az érzést, szörnyűség! Övék a terep. Taktikájuk van, mert az első percben szétfutottak, aztán egyenként bújtak elő megint, mintegy a rejtekeikből. Övék a biztosság, mert egész világot éreznek maguk mögött. Számukra készülnek az írások és a szavak és a közmondások, „addig nyújtózkodjál, ameddig a takaród ér", „aki a keveset nem becsüli, a sokat nem érdemli", valamint „ha foltos is a ruha, az nem szégyen, csak rongyos ne legyen". Uram istenem, mibe kezdtem? Hogy is bírom én ezt erővel! … De nem, nem és nem, lehetetlen, nem hagyom magam! Ki az, aki énvelem tart? Segííítséég! kiáltani akartam a konyha felé a feleségemnek. Margit! Halló, Margit! Légy szíves, és jöjj ide. Gyorsan. Kérlek, menj vissza a konyhába, és adj rögtön ennivalót Favágó Jánosnak. Rögtön és irgalom nélkül. Kíméletet nem ismerve.

         Ezt az egészet, már hogy ezt tegyem, illetve kiáltsam, egy pillanat alatt gondoltam át, de amint szólni akartam, valami elképzelés, valami pöfeteg szörny, a tespedt reménytelenség átfogta a torkomat, és szólni nem tudtam. Összeszedtem magam, hogy mégis…

         Ebben a pillanatban megállt az asztalnál a feleségem. Bele akartam vonni a vitába. De Jolán megelőzött. Nevetve – megint nevetve! – mondta:

– Mit szólsz hozzá, Margit néni, az urad kétségbe van esve – így mondta a gonosz! – hogy nem adtunk ebédet a favágónak.

A feleségem nyugodtan legyintett:

– Pedig kár. Én megkínáltam.

– És?

– Nem fogadta el.

– Hogyan? Mikor?

– Még mielőtt ebédhez ültünk.

– Csakugyan?

– Igen, odamentem hozzá, vittem egy tányér levest neki. Azt mondta, köszöni, nem kér.

– Így mondta?

– Így.

– És te?...

– Légy nyugodt, hogy többször kínáltam. Erőltettem. De nem volt hajlandó elfogadni. Kérdeztem, hogy miért nem kell neki. Erre nem válaszolt, csak azt ismételgette, igen udvariasan, hogy nem kér.

– No, ugye, mondtam! – diadalmaskodott Péter bácsi.

– Igaza is van! – helyeselt Jolán. – Nincs hozzászokva. Nem akar ebédelni, majd eszik főtt ételt este.

Vagy úgy. Hát így állunk. Kínálták az öreget, erőltették, de neki nem kellett ebéd. Majdnem hogy azt mondtam: Hála istennek!

Mert a probléma elől, illetve az elém állított egyetlen eset elől veretlenül, minden megalázó feltétel nélkül elvonulhattam.

És most fölharsant a fűrész recsegő búgása. Fölálltam és eltávoztam az asztaltól. Az udvaron áthaladva, megint láttam Favágó Jánost, amint gépies mozgással, egykedvűen, de fáradhatatlanul, végtelen kitartással dolgozott tovább.

 

1. lehetőség:

Bár a társaság minden tagja kifejezte, hogy nem tart igényt a maradék ételre. Talán ebben az esetben nem tekinthető tiszteletlenségnek, ha felajánlom egy olyan embernek, akinek nyilván valóan sokkal kevesebb jutott. Visszamentem tehát az étkezőbe, a porcelán étkészletet egy kredencben tárolták, az ajtó mellett. Kiválasztottam egy nagyobbacska tálat és teletöltöttem a még éppen meleg krumplilevessel. Ismét átvágtam az udvaron és megálltam az öregember előtt. Felnézett rám, egy pillanatra zavarba jöttem és elbizonytalanodtam, favágó János kérdőn nézett rám. Jelzésképpen felemeltem a teli tányért és kinyögtem:

-Megkínálhatom?

 

Válasszon karaktert: Ha az írót választja olvassa tovább, ha Jánost lapozzon a 3. lehetőséghez (17.oldal)!

 

Író: Elfogadja-e János az ebédet? Ha igen, folytassa az olvasást, ha nem lapozzon az 2. lehetőséghez (14.oldal)!

 

    Kérdésemet csend kísérte. Favágó János a farakáson ülve nézett fel rám és tágra nyílt szemekkel pislogott. A tenyerem izzadt és hirtelen illetlennek találtam a kérdésemet. Eddig azt hittem, hogy amit teszek az helyes, de most Favágó Jánosra pillantva megzavarodtam. A fejemben újra ismétlődött az előző jelenet. Helyesen tettem fel a kérdést? Nem érezze magát ő ettől kevesebbnek? Egyáltalán szabad volt megkérdeznem őt? János bácsi tovább ette a kenyerét, mintha mi sem történt volna és én egészen zavarba jöttem. Talán nem hallotta?

- János bácsi kérem - ekkor újra rám pillant és erősen szorongatja kenyerét. -, csatlakozzon hozzám az asztalnál. – hajlongok meg előtte a legnagyobb tisztelettel. Ő felkel a farakásról és leporolja magát, majd újra lehajol és összecsomagolja kenyerét.

- Köszönöm, de elég ez. – válaszolja egyszerűen majd újra munkához lát. Válasza meglep, de továbbra sem tágítok. Rengeteg étel maradt meg az ebédről, szinte annyi hogy az egész falu étkezhetne belőle. Vajon miért nem fogadja hát el? Meredten nézem, ahogyan Favágó János dolgozik tovább.

- Hoztam egy kis levest, János bácsi. – nyújtom felé a tálat. Ő zavartan figyeli, mintha még soha sem látott volna ilyesmit. János remegő kezekkel elveszi a tálat, amit pislogás nélkül figyel tovább. A leves kicsöppen, majd újra felnéz rám. Visszaül a farakásra és ölébe helyezi a tálat.

- Üljön le, no. – hív maga mellé a kedves öregember és én helyet foglalok mellette. Hirtelen oldalra fordul és én kíváncsian figyelem minden apró mozdulatát. Idegesnek tűnik, de mégis érezni rajta egy kis örömöt. Boldogan nyújtja át nekem az előbb becsomagolt kenyér darabkáját, amit még hagyott.

– Tess’. – nyújtja át nekem az összes vagyonát és meglepődöttségemben nem tudom, mit szóljak. Kiveszem János bácsi kezéből a kenyeret és ő boldogan a tál leves felé fordul, amit ez előbb adtam át neki. – No, akkor egészség. - mondja, mielőtt belekezd.

- Jó étvágyat. – válaszolom egy bólintással és elkezdem kicsomagolni a kenyeret. János bácsi kedvessége meghat engem és ekkor újra az illetlen érzés kavarog a fejemben. Túl sokáig gondolkodtam, hogy adjak-e neki bármit is és ő minden további nélkül nekem adja azt az egy szelet kenyerét, amije volt. Önzőnek éreztem magam. János bácsi önzetlensége pedig, teljes mértékben zavarba hozott.

- No, ön nem eszik? – fordul felém a kenyérre mutatva. Ekkor akaratlanul is vágok egy darabot a kenyérből és megeszem. – Látja kend milyen jó a’. Tudja régön nem jutott mindenki könyérhez. Nem mintha azóta, annyi minden változott vóna. – megrázza a fejét és újra beleszürcsöl a levesbe.

Ekkor tűnnek fel az apró hegek a kezén a sok éves munka miatt. A veríték és a kosz, ami ma rátapadt, szinte feketére színezte ráncos kezeit. A keze remegett és a leves ki-kifröccsent a kanálból. Fáradtnak tűnik és meggyötörtnek. A levest olyan odaadással, olyan boldogsággal kanalazza, mintha már hetek óta nem evett volna meleg ételt. A tál egyszerre csak kiürül és Favágó János elégedetten dől hátra a farakáson.

- Köszönöm. – válaszolja, átnyújtva nekem a tálat majd felkel és újra a fejszéhez nyúl.

- Mást nem kér János bácsi? – kérdem feltápászkodva.

- Nem kérem. Munka van. – mondja és minden további nélküli újra neki lát a fa aprításának. A tálat és a kenyeret szorongatva figyelem őt. Fütyörészni kezd, és ekkor jövök rá, hogy helyesen cselekedtem végül. Tudtam, hogy nem szabad annyiban hagynom.

- Drágám, indulunk a délutáni sétára. – szól nekem feleségem, a ház árnyékából majd elköszönök János bácsitól és hagyom, hogy tovább csinálja munkáját.

2. Lehetőség

Bátorság,menni fog, gondoltam magamban. Szaporázni kezdtem lépteimet ahogy  János bácsi közelébe értem ,és mellemet megfeszítve ,bátran megszólítottam:

-          János bácsi kérem,jöjjön és ebédeljen velem,van itten minden jó „ mi szem szájnak ingere” .

Rám emelte két szomorú, kék  szemét ,és egy halvány mosoly kíséretében egyből szabadkozni kezdett:

-          Azt bizony nem lehet kegyes uram - kezdte magabiztos hangon,de aztán elcsuklott pár pillanat múlva.

Megdöbbentem,hiszen nem erre a válaszra vártam,és talán ő is észrevette ezt rajtam mivel hangja most újra erősségről árulkodott.

-          Köszönöm szépen,de mostanra már olyan jól laktam mint a duda,egy falat sem több  menne le a torkomon. - jelentett ki elégedett mosollyal az arcán.

Hazudott. Lerítt róla és szeme ideges rángatózásaiból a hazugság,amivel önmagát is próbálta becsapni. Ismertem én az ilyenfajta „kemény diókat” , az anyám is ugyanilyen volt.  Hirtelen elkalandoztak a gondolataim ,hogy  esetleg ismerték egymást még ifjúkorukban,hiszen egy községben nőttek fel,és akkoriban mindenki ismerte a másikat. Hajdanán  nagy szegénység uralkodott a falvakban,és az emberek nagyon megtörtek az idő múlásával,de ezt valahogy próbálták palástolni főleg a fiatalabbak előtt. János bácsiék családja sem volt jómódú,de valaki mindig próbált nekik segíteni,mert vajszívű egy család volt az övék. Azonban sosem éltek semmilyen lehetőséggel,mindet elhárították egy erőltetett mosoly kíséretében. Sose értettem ezeket az embereket. Segíteni próbál valaki nekik , ők pedig taszítják el maguktól ,mert azt hiszik szánalomból tesszük vagy félnek ,hogy kérnénk cserébe valamit. Ez nem így van… így hát újra megpróbáltam:

-          Nahát János bácsi,hiszen ez a rétes a falu csodája,mindenki megnyalja utána mind a tíz ujját,magának is kijár ebből a fenséges eleségből így dél tájékán.

Olyan elégedett voltam  magammal,szinte biztosra vettem ,hogy János bácsi mostanra már legyőzte a büszkeségét , megemberelte magát,én pedig megebédeltethetem emberesen.  Úgy látszik a sors nem így gondolta. János bácsi ingerülten csattant fel:

-          A kutyafáját, nem érti maga? Az ilyen szegény ember ,mint én megelégszik ezzel a kenyérrel,a hosszú,keserves évtizedek alatt hozzászokik a munkásember bendője az efféle alamizsnához ,nekem már nincs szükségem ennél többre. Csak egyszer,egyszer lenne ilyen megalázott helyzetben ,hogy más alamizsnáját kelljen elfogadnia, maga se tudná megtenni. Tudja,egyszer még ifjúkoromban kaptam egy jó nagy adag pörköltkét egy kedves asszonytól, aztán este a férje és az egyik komája a kapunkban  úgy elvert mint az ihajj. Azóta nem bízok senkiben …

Észrevettem ,hogy egy könnycsepp csillog János bácsi szemében . Összeszorult a szívem. Én nem akartam megríkatni ezt a kedves öreg embert , a régi sebeket  felszakítani,de úgy éreztem sikerült. Egy érzéketlen tuskó vagyok…Pár pillanat múlva János bácsi meredt tekintettel pillantott fel rám:

-          A manóba is,meddig akar még itt bámészkodni,nincs jobb dolga?Menjen innen,de kutyafuttában.

Döbbenten álltam,egy hang sem jött ki a torkomon. Ez a János bácsi,akinek az imént ebédet kínáltam,most így beszél velem. Haragudtam. Haragudtam,de nem János bácsira, hanem arra az emberre aki miatt az a szó ,hogy „bizalom” János bácsinak már nem jelentett semmit. Felfoghatatlan számomra,hogy az emberek milyen könnyen tudják tönkretenni egymást egy életre is akár… Gondolataimba merültem,és észre se vettem,hogy  eközben a lábaim magától elindultak a ház felé. Mire magamra eszméltem és visszapillantottam, János bácsi már csak egy aprócska sötét folt volt a színes tájban aki serényen teszi a  dolgát,de láttam ,hogy igen gyakran megtörli koszos kezével azt a két szemet ami más olyan sokat látott…

 

3. lehetőség

Ön Favágó János. Elfogadja az ebédet? Ha igen, olvasson tovább, ha nem, lapozzon a 4. lehetőséghez(20. oldal)!

Váratlanul ért a férfi kérdése. Ebédelni? Az ő maradékukbóll? Semmi szín alatt! – gondoltam az első hirtelenséggel. Olyasformán van ez, hogy ifjúkorban, az első nyári napszámok alatt még kívánja az ember az uraság ebédjét, háborog azon, hogy nekik van, nekünk meg nincs; aztán, mennél többet dolgozunk, lassankint nem is leszünk már éhesek annyira, s a zúgolódásra is ráununk. A fiatalság sajátja, hogy mindent megkívánjon, és amit nem kaphat meg, azt elkeresztölje igazságtalanságnak. Tizenhat esztendősen a boldogság csupa barackíz, a hamisság csupa mérges tüske; idővel a határok szelídülnek, a szegény ember belefásul ezekbe a nagy érzésekbe, aztán már inkább nem vár semmit, nem kér semmit, közönnyé mossa össze vágyait és forrongásait, nem akarván mást, csak azt, hogy végre hagyja őt békén mindenki.

– János bácsi, jöjjön már, fogadjon el egy kis levest meg főételt! Szívesen adjuk – kérlelt, már-már könyörgött Péter gazduram vendége, kezében a tál étellel.

– Nem kérek, uram. Köszönöm, igazán nem kérek – ismételgettem konok megszokással, valahányszor a városi férfi ebédelni hívott. Merthogy városi volt, az tisztán látszott nem csak magaviseletén, hanem az ábrázatján is: csupa olyan nyűgöt, olyan erkölcsöt hordott a hangjában meg a képén, ami nálunkfelé senki fián sem ismeretes. Például, ha Z. gróf vagy akár Péter gazduram valaha is ebéddel kínálná meg egy béresét, bizonyosan még az ég is leszakadna a helyibül megrökönyödésében.

Azonban – tán azért, mert a férfi nem volt Péter gazduram, vagy azért, mert azon a nyár eleji napon valahogy mégis jobban illatozott a máj és a cseresznyés rétes – mikor a városi alak nagy sokára feldúltan, gondterhelt arccal eliramodott a ház felé, gyomrom erélyes morrantással jelezte, hogy amit eddig elégséges falatnak gondoltam, mégis csupán üres könyér.

– Ej, a nemjóját, milyen fonák egy világ ez – dünnyögtem, miközben lesöpörtem a ruhámról a morzsaszemeket annak a néhány hangyának, akik ebédem közben odagyűltek. Előrehajolva néztem, ahogy a rovarok vizsgálgatják a könyérdarabokat, hátukra veszik őket, majd elindulnak vélük a boly felé.  – Fonák egy lény ez a béres – helyesbítettem. – ’Iszen az állat se mondja, hogy nem kér, mikor biz’ éhes.

Fájós hátam a farakásnak döntve mélyet sóhajtottam. Ez a konokság, ez a béresbüszkeség, amivel a szegény ember irtózik mások sajnálatától és önnön szegénységétől, kimerítő. Hiába óvja, takargatja, tagadja, mint egy rossz ismerőst, úgyis kiviláglik. Mért nem lehetne hát elfogadni egy ebédet?

Az asszony, az Erzsó, az elsüllyedne szégyenében, ha elfogadtam volna, mer’ az Erzsó az ilyen. De ő már a büszkesége mellett fekszik a földben, Isten nyugosztalja; én, az öreg, félszemű János ettől még ehetnék egy jót. Egy hétig beszél majd a falu Péter gazduramról és a bogaras, nagyvilági rokonáról, aztán elfeledik, mintha soha meg sem történt volna.

Körbenéztem, s láttam, hogy a városi férfi nyugtalanul gondolkodva járkál fel-alá a kertben. Ennek foglalkozása kell legyen ez a sok töprengés, gondoltam, miközben felállottam. A farakáson elgémberedett tagjaim lassan engedtek közeledni felé, de amint meglátta, hogy hozzá tartok, elébem jött. Mikor elég közel értünk egymáshoz, megszólítottam:

– Mit is mondott kend az elébb?

Értetlenül nézett rám.

– Hogy egyen egy kis levest meg húst.

– Köszönöm, uram, elfogadom – feleltem neki. Először megrökönyödött, aztán megértés csillant a tekintetében, és elöntötte az arcát az öröm.

– Jöjjön csak, jöjjön! – intett a kezével. – Itt a kerti asztalkánál jó lesz, János bácsi? Látom, hogy nehezen mozdul, a tornácra felmászni biztos nem esne jól.

– Jó, igen jó – feleltem szűkszavúan, s letelepedtem az említett helyre. A városi férfi felesége hozott egy kis levest, májat, sőt, még egy kevéske rétest is.

– Sajnos már mind kihűlt – szabadkozott az asszony.

– Jó ez így is, igen jó – feleltem kicsit kényelmetlenül a szokatlan helyzettől. Több szó nem is igen esett: csendben költöttem el az ebédet, s az asszony meg az ura megnyugodva várták, míg befejezem a falatozást.

A lakoma bőséges volt s jóleső. Az evés végeztével ingujjba törülköztem, felállottam a padrul, s mosolyogva biccentettem vendéglátóim felé:

– Az Isten fizesse meg jóságukat!

Választ sem várva kalapot emeltem, s azzal elégedetten visszatértem az aprítani való fához. Ha ilyenek a bolondok, ejsze több is lehetne belőlük, gondoltam, majd felvettem a fűrészt, s újra dologhoz láttam.

4. lehetőség

Dadog,  a válaszom várja, és úgy áll itten, akár a JóIsten, hogy Ő most bizony jót cselekszik, hisz megsajnálta a szegény napszámost, meg hát az igazat megvallva rút ember vagyok én, az ördögnél egy fokkal szebb, így mondják itten mifelénk, a szemem  is elvitte az a fránya bika, a rosseb belé, egyszóval sajnálni, azt lehet engemet.

Mid vagyok,  mid nem neked. A szolga, a falu bolondja, az öreg, a favágó, az a szegény szerencsétlen akinek még ebédre se tellik, csak könyérkére talán.Ez vagyok én kérem, Favágó János.

- Köszönöm Uram, de meg van a magam ebédje - válasszolok, az eget nézem, tyű de kék, meg azok a felhők, ilyen gondtalan semmi lennék én is,  pihe könnyű habcsók.Hát a teringettét, csak megint az éteknél lyukadtunk ki, ki nem állhatom én ezt, de hát kérem  az emberi természet már csak ilyen, egyszer megtapasztalja a jót, aztán utána csak vágyakozik, persze a büszkeség kérem, a büszkeség az a Pokolban is Úr, a napszámos pedig napszámos, és nem lesz több, és ne is akarjon több lenni annál, amilyen életet a JóIsten adott neki. Tyű, a teringettét, a férfi még mindig engem néz, ráncolja a homlokát, kemény dió vagyok sajnos nagyuram, Favágó János kérem, szegény ember, de büszke is ugyanakkor. Bizony mondom, hová lennék szégyenemben, ha nem lennék egyéb,városi ember lelkiismereténél.

-De hát János bácsi, nem akarok én rosszat magának, itt tetszik dolgozni a napon, engedje meg,  hogy megkínáljam ezzel a tálka levessel-kérlel csak egyre, elszánt hajthatatlansággal.

Úgy tartják a faluban, konok ember vagyok, tán igaz is. Kis gyermek voltam, édesanyám,Isten nyugosztalja,  városi asszonyok szennyesét mosta jó pénzért, hogy eltartson minket, nehéz kérem az élet, öten voltunk testvérek, öt éhes száj, s hamar megtanultuk, a könyér bizony nem magától terem az asztalon, a könyér fáradság, munka és izzadság, egy darab könyér kérem, az büszkeség. Ezt pedig nem adom senkinek, akár milyen nehéz is , akár mennyire is vágyik az öreg szív egy tál krumplileves után néha napján,mert hát hova lennék én e nélkül, nekem már csak ez maradt, és mondják reám nyugodtan, hogy bolond ember vagyok, de én bizony hiszek abban, hogy e büszkeség nélkül nem lennék több szegény koldusnál. A büszke ember pedig olyan, akár a dió héja, kemény, nehezen törhető burokban lapul a lelkem is tán.

- Hiszen látom, hogy éhes, ugyan mi baj történhetne, ha elfogadja ezt a tálka levest, látja no, jó szívvel adom-győzköd egyre, hát csak nem érti ezt a szótlanságot, ezt a komor ábrázatot,  nem értheti meg tán azt sohasem.

- Nem köszönöm, és kérem, ne kérleljen- felelek, s ő elbaktat megbántva, nem ily hatást szerettem volna elérni, és úgy vágyom rá, hogy egyszer azt mondja a falu, Favágó János bizony jó ember, ahogy erről a férfiról is tartották volna, ha elfogadom azt a tálkát, mert így  nem lesz dicső történet a jó tevésből, az egyszer bizonyos. Vágyom rá kérem, hogy jó ember legyek, de a tálka levest kínálni könnyebb, mint elfogadni azt, s büszkeség és jóság nem jár kézen fogva, a gyomrom nagyot kordul, talán máshogy esett volna a történet, ha elfogadom az ajánlatot, de hát kérem, én már csak ilyen maradok, dió, büszkeség annak a héja.

Felállok,  a fák mögött az udvaron már sárgállik a búza, könyér lesz abból jövőre tán, büszke ember eledele.

 

Tóth Lilla Katalin: Nem, nem, soha

Persze, az embereket érdekli, hogy egészséges és boldog vagy-e, de mind tudjuk, hogy nem ez a legfontosabb. Állás, képzettség, családi háttér, hobbik, személyiség, mind csak egy valami után jöhetnek. Az első dolog után, amit meg akarsz tudni egy idegenről, még ha csak egy másodpercre látod is. Az első dolog, amit kérdezel az újszülöttről. 

,,Fiú vagy lány?"

Valljuk be, elengedhetetlen tudnunk, mi van a másik lába között. Életkortól függetlenül. A 90 évesről és a 9 percesről. Mert ez rendkívül fontos. No nem mintha pedofilok lennénk. Csak egyszerűen létfontosságú ezt tudni. Miért? Hát nyilvánvaló, nem? Mert ez fontos. Rendkívül. Különben honnan ismernénk meg teljes személyiségét és élettörténetét? Kérdezzük meg tőle? Ismerjük meg? Az meg miféle hülyeség??? 

EGYES egy lány volt, aki fiatalon halt meg. De nem baj, a lányoknak úgyis csak addig van értékük, amíg fiatalok.

KETTES egy lány volt, aki csak szeretett volna szép lenni. Kihullott a haja. És a fogai. Kiszáradt a bőre. Éhen halt.

HÁRMAS egy lány volt. Az életét kitöltötte a smink, a divatos ruhák és frizurák. De hát lány volt, és nekik csak a külsejük számít. 

NÉGYES egy nő volt, aki nem akart férjet, ami paradoxon, mind tudjuk, mert a nők létezésének egyetlen értelme, hogy a férfiakat kiszolgálják, megházasodjanak és gyereket szüljenek.

ÖTÖS egy nő volt. Vagy egy guminő? Eh, mi a különbség?

HATOS vajon nő volt, vagy erős? A kettő együtt nem működik.

HETES nem volt férfi, mert a férfiaknak nincsenek érzéseik. Hetes ember sem volt nyilván, csak valami kis szánalmas korcs.

NYOLCASnak, mint minden fiúnak, nem voltak érzelmei. Csak a düh. Nem vágyott szeretetre, megértésre. Neki csak a pia kellett. Meg a drog. Meg a vágások a karján.

KILENCES egy lány volt, aki utálta a rózsaszínt, és gyilkolni tudott volna, mert ezzel akarták beborítani az életét.

TIZES egy fiú volt, akinek a kedvenc színe a rózsaszín volt. Évekig szekálták emiatt, és sikeresen megutáltatták vele. A színt és önmagát.

TIZENEGYES nőies volt. Lenézték. Szánalmasnak tartották.

TIZENKETTES egy fiú volt. Egyszer felpróbált egy szoknyát. Az apja meglátta, üvöltött vele, egy hónapra szobafogságra ítélte.

TIZENHÁRMAS egy lány volt, aki nem akart lefeküdni másokkal. Micsoda prűdség!

TIZENNÉGYES egy lány volt, aki szeretett volna lefeküdni másokkal. Micsoda ribanc!

TIZENÖTÖS egy fiú volt, aki nem akart lefeküdni másokkal. Biztos elmebeteg vagy valami ilyesmi.

TIZENHATOS egy lány volt. Ha dühös volt, sose vették komolyan. Biztos csak megjött neki.

TIZENHETES egy nő volt. Amikor bevitték a kórházba, az orvos nem vizsgálta meg, mert azt gondolta, túljátssza a fájdalmat. Miután a férje több órás könyörgésére megvizsgálták, az orvos nem tudta elhinni, hogy ilyen belső sérüléseket túl lehet élni.

TIZENNYOLCAS egy nő volt, aki azt hitte, a férfi kollégái is annyit keresnek, mint ő.

TIZENKILENCES egy lány volt, akit csak az informatika érdekelt. De egy lány nyilván nem ért a gépekhez (hagyd már, biztos azt se tudod, miről beszélsz, dehogy értesz te ehhez).

Tizenkilences olyan munkát választott, amit utál.

HUSZAS egy lány volt, aki szeretett volna fiúkkal barátkozni. Amíg azok nem akartak mind járni vele. És dühösek lettek, amikor elutasította őket. De miért lett volna muszáj járniuk? Nem lehettek volna csak barátok?

HUSZONEGYES egy fiú volt, aki szeretett volna lányokkal barátkozni. Egyik se engedte igazán közel magához. A fiúk úgyis csak dugni akarnak. 

HUSZONKETTES számolni kezdte, hány filmben vannak kidolgozott női szereplők. Annyi ellenpéldát talált, hogy feladta.

HUSZONHÁRMAS számolni kezdte, hány film megy át a Bechdel-teszten. Annyi bukott meg, hogy feladta.

HUSZONNÉGYES szeretett volna olyan fiktív női karaktereket látni, akiknek változatos arcuk és testalkatuk van. De előtte persze meg kellett tanulnia rajzolni.

HUSZONÖTÖS egy anya volt, aki szeretett időnként nem beleszakadni az anyaságba. Huszonötös nyilván szar anya.

HUSZONHATOS egy nő volt. Napi 8 óra munka, 1 óra utazás. Gondoskodás a gyerekről, takarítás, főzés, vasalás, mosogatás, mosás. (Anya miért vagy fáradt anya foglalkozz velem anya nézd mit rajzoltam anya segíts a háziban anya játsszál velem anya anya anyaaaaaaaaa!)

HUSZONHETES egy férfi volt, akinek mindig azt mondták, normális az, ha az apa egy kicsit távolságtartó. A gyerekei az anyjukat hívták mindig, ha baj volt, őhozzá bújtak oda, neki meséltek a napjukról. Őt szerették jobban. Sokkal jobban. De ez normális. HUSZONHETES néha a sírás szélén volt, és azt kívánta, bár ne lenne annyira normális.

HUSZONNYOLCAS egy férfi volt, aki nagyon szerette a gyerekeit. De tudta, hogy a bíróság elfogult, és a feleségének fogja ítélni őket.

HUSZONKILENCES teljes állásban volt apuka. Szerette a gyerekeit. Boldog volt. A környezete kinevette, gyengének hívta. Egy idő után ő is kezdte elhinni ezt.

HARMINCAS tudta, hogy nem szülhet gyereket. Egyszerűen nem bírná lelkileg. A családja megvetését. Az elforduló barátokat. Nem nevelheti fel, hiszen nincs állása, és hova vennék fel? És ha ő az összeomlás szélén neveli a kicsit, azt szegény sose heveri ki. Ha odaadná valakinek, az se lenne jobb. Örökre intézetben ragadna, vagy ki tudja, kik kezébe kerülne. Nem akart ilyen életet neki. HARMINCAS választott. Az orvos úgy nézett rá, mint egy undorító féregre.

HARMINCEGYES bezárkózott a fürdőszobába és sírt. Ő nem akarta elvetetni a gyereket, de kényszerítették rá.

HARMINCKETTES csak szeretett volna egy boldog párkapcsolatot. Kéz a kézben sétálni a parkban, étterembe menni, szerelmesen bámulni a másikra, a kapualjban önfeledten csókolózni. Randizni, összeházasodni, gyereket nevelni, együtt megöregedni. A kis dolgokat szerette az életben. A sors pont ezektől fosztotta meg. Azonos neműeknél ezt mind tilos.

HARMINCHÁRMAS szülei nagyon szerették őt. Azt hitték, jót tesznek, amikor beíratták ,,kigyógyításra". Harminchármas nem lett heteroszexuális. 

Harminchármas idegroncs lett.

HARMINCNÉGYES nem kellett senkinek. Azt gondolták róla, hogy kapzsi, hűtlen, zavarodott, önző és gonosz. Sosem lett volna szabad kimondania a ,,biszexuális" szót.

HARMINCÖTÖS egy lány volt, aki csak szeretett volna boldog lenni. Szerelmes lett egy fiúba. Amikor a fiú megtudta, hogy Harmincötös transznemű, megölte őt.

HARMINCHATOS egy fiú volt, aki sose tudta ezt, mert nem utálta a testét, sőt, tetszett neki.

HARMINCHETES interszexuális volt. Mindenki irtózott tőle. Ő is elkezdett irtózni magától.

HARMINCNYOLCAS egy lány volt, aki 12 éves volt, amikor felnőtt férfiak először néztek rá szexuális gondolatokkal.

HARMINCKILENCES egy nő volt, akit szexuálisan zaklattak. Ebben semmi érdekes nincs, minden harmadik nővel megesik.

NEGYVENESt, amikor feljelentést tett, kikérdezték, ivott-e, mit viselt, flörtölt-e a támadójával. Mert valljuk be, az ő hibája mindenképp, miért nem maradt otthon? Sose heverte ki.

NEGYVENEGYES egy nő volt, aki sorozatosan erőszakolt meg másokat.  Sose ítélték el.

NEGYVENKETTES egy fiú volt, akit megerőszakoltak. Sose mert szólni róla senkinek.

NEGYVENHÁRMAS egy férfi volt, aki csak szeretett volna kedves lenni. De mint tudjuk, egy férfi sosem kedves hátsó szándékok nélkül. Feljelentették pedofíliáért. Az összes barátja meggyűlölte.

NEGYVENNÉGYES egy nő volt, aki egy olyan országban élt, ahol nem vezethetett autót, nem tanulhatott, nem szavazhatott, nem mehetett ki egyedül az utcára. 12 évesen elvette egy középkorú férfi, aki egyszer megégette az arcát, mert ellenszegült neki. Negyvennégyes belehalt a negyedik szülésébe.

NEGYVENÖTÖSt az anyja ölte meg, mert szégyellte, hogy lányt szült.

NEGYVENHATOS nem akart nő lenni, se férfi lenni, nem értette, miért kell választania, egyáltalán miért fontos ez?

Nem volt egyedül senki, mindenki sok volt. Százan, ezren, millióan, ki tudja? Mindenki szenvedett, ki kicsit, ki nagyon, de hát ez az élet rendje, nem?

NEGYVENHETES nem akarta, hogy így legyen. Negyvenhetes nem értette, miért vagyunk a másik nemi szerveinek megszállottjai. Ennek nem szabadna befolyásolnia az életünket. A férfiak ilyenek, a nők olyanok. Kulturális beidegződés, semmi már. Belül, a lelkünkben nem különbözünk. Ne osszuk szét magunkat. Ne húzzunk értelmetlen határokat, szabályokat, elvárásokat, amik rengeteg embernek megnehezítik az életét. Ismerjük meg a másikat, és csak utána vonjunk le következtetéseket. Fejezzük be az emberek által kitalált ,,gender" valósnak képzelését. Ezt vallotta Negyvenhetes.

Bárcsak többen lennénk NEGYVENHETESek.

 

English