2019. május 26., vasárnap

Írás és szolidaritás - diákmunkák

 

Békásmegyeri Veres Péter Gimnázium - tanár: Kristóf Jánosné Tünde

 

 

Cseh Balázs, Benedek Ákos, Likavcsán János, Porkoláb Mercédesz, Vajnai János: A szegénység Magyarországon

A szegénység Magyarországon egy mindennapi és általános probléma, amellyel minden nap szembesülünk. Néha már természetesen haladunk el olyan dolgok mellett, mint amikor az utcán alvó vagy bódékban élő családok és sanyarúbb sorsú emberek szenvednek, vagy éppen minden egyes nap a megélhetésért küzdenek. Mi itthon nem tapasztaljuk meg a gazdagabb országok kényelmét, sem a lebombázott vagy hanyatló országokban élő emberek nyomorúságát, ahol talán minden második állampolgár szegény és hajléktalan. De a saját hazánkban is jelen lévő problémára is fel kell figyelnünk!

Mi is az a szegénység? Egy fogalom vagy egy tény? Talán a szegénység a boldogságunk megvalósulását akadályozó hiány? Lehetünk gazdagok, de ha folyton csak többet akarunk, és a mértéktelenség csapdájába esünk, akkor lelkileg szegények leszünk, és ez kihathat a boldogságunkra. Nem feltétlenül az a szegény ember, akinek nincs pénze, vagy háza. 

Hogyan is lesz, vagy válhat egy ember szegénnyé? A legegyszerűbb válasz, a legmegérintőbb. Bódis Kriszta mondta, hogy akik szegény környezetbe születnek, nekik kell a legnagyobb kitartás, bátorság és alázat a sorsuk javításához, és ezek az emberek, akik minden külső körülmény ellenére küzdenek a jobb életért, ők érdemlik meg a legnagyobb tiszteletet és megbecsülést.

Hogyan lehet még valaki ennél is szegényebb? Például, ha a család, ami a társadalom legerősebb egysége felbomlik, és akár az anyának, akár az apának ítélhetnek házat, gyermekeket, autót, és így bármelyik fél utcára kerülhet. A mai „mélyszegénység” egy része lehet elvált, vagy akár diplomás ember is. Ők ugyanúgy megérdemlik a megbecsülést, a tiszteletet, de nem szabad feladniuk a reményt.

Sokuknak, akik elég kitartóak, sikerülhet kitörni a szegénységből, és olyan életkörülményt megteremteni, amiből új életet építhetnek fel. Ez persze segítséget, rengeteg támogatást igényel. Segíthetünk pénzzel, ruhával, élelemmel, szeretettel.

Nem szabad kitaszítanunk őket a társadalmi érdekeltségekből, mert a közösség feladata, hogy a rossz sorsra jutott tagjait felkarolja. Akik nem tudnak már saját erejükből talpra állni, azokat ugyanúgy segíteni és támogatni kell, hogy később ők is szerves részei lehessenek a társadalmunknak. Nem lehet különbséget tenni két ember között úgy, hogy kinek segítenénk szívesebben. Mi, mai gyerekekként fontos, hogy foglalkozzunk a szegényeket érintő problémákkal, hogy önzetlenül tegyünk jót másokkal. Nem feltétlenül csak pénzzel segíthetünk, mivel még nincs önálló jövedelmünk, így tőlünk elég lehet egy kedves szó a segítséghez, vagy csak annyi, hogy például nem szóljuk le őket, és nem nézünk át rajtuk.

Ezt a problémát nem feltétlen nekünk, gyerekeknek kell megoldanunk, de ha tudunk, akár egy megmaradt uzsonnával, egy flakon vízzel, esetleg, ha mással nem, egy jó szóval is segíthetünk. Hiszen senki sem tudhatja, hogy mit hoz a holnap.

 

 

Demeter Bianka, Keskeny Anna, Szabadhegyi Anna, Takács Réka, Palotás Zsófia, Keskeny György: Dió és babakocsi

Dió nyüszítésére ébredtem. Egészen halkan vonyított a lassan otthonává váló babakocsiban, én mégis szinte azonnal felriadtam. Megnéztem, mi okozhatja a méltatlankodását. Álmában rúgkapált aprócska szürke lábacskáival, talán a múlt heti eseményeket élte meg ismét, akkor sebesült meg. Egyik éjjel a telepre tévedő kóbor kutya szaglászni, majd kisvártatva harapdálni kezdett, fene se tudja miért. Dió pedig a maga néhány centijével azonnal a segítségemre sietett, mivel az éjszaka korábbi részét a kocsmában töltöttem, így nem tudtam megvédeni magam. Ezután kényszerült a babakocsiba.

A nap már felkelt, de emberek még nem jártak az utcán. Kicsit összébb húztam magamon a pokrócomat, mert hűvös téli szél fújt végig a házak között. Egy pillanattal később nyílt az első ajtó és munkába készülő felnőttek, iskolába igyekvő gyerekek battyogtak kifelé.

A Tescós szatyromban turkáltam reggeli után nézve. Tegnap kaptam egy száraz zsemlét, amit mostanra tettem el. Előhúztam és falatozni kezdtem. Párizsi is járt hozzá, így igazi fejedelmi lakomában lehetett részem.

Nem sokkal később egy pap sétált végig a szemközti járdán. Hosszú, fekete reverendát viselt, nyakában hatalmas kereszt lógott, melyet olykor-olykor megsimított, mielőtt betért volna az egyik házba. A feleségem jutott eszembe, a menyegzőnk. A felejthetetlen nászút, valamint a biztonságos otthonba való hazatérés. Csakhogy Klára beteg lett. Az én egyetlenem, aki az élet minden sorscsapásával megbirkózott, térdre kényszerült. Nem számított, hogy mennyi pénzt, energiát, szeretet öltünk bele, többé nem állt talpra. Miután a kórházi kezelésekre, műtétekre és gyógyszerekre minden pénzünk ráment, lassan nem bírtam nézni, ahogy a szerelmem leépül, és az italhoz nyúltam. Elvesztettem az állásomat, elvesztettem a feleségemet, aki élete utolsó szakaszát a babakocsiban töltötte, és elveszítettem az otthonomat. Ezután pártolt el tőlem sivár életem utolsó reménysugara, a fiam. Szégyellem beismerni, de nem bántam jól vele. Mindig is úgy véltem, hogy egy gyereknek pénzre van szüksége a felhőtlen élethez, azt pedig meg is adtam neki, csak sajnos kölcsönös szeretetben nemigen bővelkedett a kapcsolatunk. Így mikor anyagi javakkal már nem tudtam magam mellett tartani, elvesztettem őt is. Ma már megadnám neki az igényelt szeretetet. Bármit megadnék azért, hogy mellettem legyen.

Mi maradt hát számomra? Egy árva kutya, aki valószínűleg hamarosan meghal. Néhány környékbeli, aki megszán némi pénzzel és étellel, de azt is csak szánalomból teszik. Más semmi. Nincsen lakásom, melyet kedvem szerint fűthetek, hogy ne kelljen aggódnom a téli fagyoktól éjszaka. Nincs egy ágyam, ahova ledőlhetek a nap végén, és ahol mellém gurul a feleségem. Nincsenek falaim, nincs fedél a fejem felett, mely biztonságot nyújthatna, teljesen ki vagyok szolgáltatva. Nincs fürdőszobám, ahol tiszta külsőt és megjelenést varázsolhatnék magamnak egy állásinterjúra. Nincs hűtőm tele finomabbnál finomabb ételekkel. Nincs semmim.

Ebédidő volt, mikor Dió felébredt és éhes arcot vágott. Pár napja az a furcsa arcú nő észrevette, hogy nem ugrándozik körülöttem, ahogy szokott, és addig nem hagyott békén, amíg el nem meséltem, hogy mi történt vele. Erre aztán egy hatalmas adag kutyaeledellel tért vissza másnap. Az egyik ilyet betettem Dió mellé, hadd falatozzon.

Egy kisfiú közeledett felém iskolatáskával a hátán, ami nagyobb volt, mint ő maga. Alufóliába csomagolt szendvicset tartott a kezében, melyet már jó néhány méterrel odébb felém nyújtott. Mikor elég közel volt, kezembe nyomta és bizonytalan arckifejezéssel bámult rám. Gyermeki ártatlanság csillogott mélybarna szemeiben, egészen a fiamra emlékeztetett. Rámosolyogtam. Vidáman szökdelt vissza a kocsiban váró anyukájához.

A szatyrom mélyére süllyesztettem a kincset. Ekkor vettem észre, hogy mennyire meg volt tömve az éléskamrám. Próbáltam fejben összerakni, hogy miket kaptam a héten, csupán azért, mert itt ültem az út szélén, és mert tudták, hogy nem kell félniük tőlem. Becsiccsentve is legfeljebb kidőltem valahol, sosem üvöltöttem senkivel, nem bántottam senkit. Kaptam elegendő ételt, ünnepekkor még jó minőségű italokat is. A pokrócokat is a furcsa arcú nőnek köszönhettem, a szomszédja pedig téli ruhákkal látott el. A fiatal egyetemista gyakran beszélgetett velem a vizsgái előtt, pedig sosem szolgáltam rá, morcosan bólogattam mindenre, amit mondott. Miért nem mosolyogtam rá? Miért állt mégis szóba velem? Hirtelen egészen forrónak éreztem ezt a csípős januári délutánt. Olyan érzés keringett a testemben, melyet már évek óta nem tapasztaltam. Hálás voltam.

Felkerekedtem és magam előtt tolva az ebet a közeli kis Tescóhoz bandukoltam, ahol beszereztem néhány dolgot. Mire kiértem, már besötétedett. Hűvös szél süvített végig az üzlet mögötti parkon, szinte fájt. Az emberek már hazafelé siettek meleg otthonaikba. Lekuporodtam az egyik padra, a nyüszítő Diót pedig kiemeltem a babakocsiból és magam mellé fektettem, hogy a saját testemmel melegíthessem. Elégedetten hallgatott el. Ahogy elnyomott az álom, habkönnyűnek véltem magam, és valamiféle békesség, megnyugvás árasztott el.

 


 

Stark Mária, Szöllős Luca, Nagy Noémi, Márkusz Enikő, Dézsi Viktória: Amivel nap, mint nap találkozunk: a szegénység

 

A szegénység nem függ etnikumtól, bőrszíntől, vagy identitástól. A szegénység sújthat bárkit. Nem betegség, nem testi, vagy szellemi hiányosságból fakadó hátrány.

Gyakran látunk hajléktalanokat, hallunk olyan esetekről, hogy valaki megfagyott, mivel nem volt mivel fűtenie. Budapest utcáin is szemünk elé tárul a szegénység, és az, milyen életkörülményekkel jár szegénynek lenni.

Beszélhetnék arról, milyen okokból válhat valaki szegénnyé, hányan élnek ilyen körülmények között… De ez nem az én feladatom. Inkább elmondom a saját tapasztalatainkat, történeteinket. Ebből azt hiszem, többet tudunk tanulni, mint puszta tényekből és adatokból.

Egyszer, egy budapesti villamosmegállóban megláttam egy földön fekvő férfit. Segítségért kiáltott többször is, de a körülötte álló, villamosra váró embertömeg érzéketlen maradt a férfivel szemben. Én, a magam 16 évével voltam az egyetlen, aki úgy döntöttem teszek valamit, amivel segíthetek. A férfi láthatóan nem volt beszámítható állapotban, fájdalmairól is panaszkodott, ezért kihívtam a mentőket. Pár hét múlva ugyanabban a megállóban megpillantottam a férfit. Odasétált hozzám, és megköszönte, hogy „megmentettem az életét”.

Egy vidéki iskolában az idős, mindenki által kedvelt takarítónőnél rákot diagnosztizáltak. Ezek után nem dolgozott már, csakhogy abból a pénzből, amit keresett sem tudta magát fenntartani, nem hogy így. Egy önkormányzati lakásban élt. Az iskola diákjai minden nap vittek a menzáról neki egy adag meleg ételt, hogy legyen mit ennie, télire bepakolták a fát az udvarba. Azok az állapotok, amelyek közt élnie kellett, szörnyűek voltak. A falak penészedtek, az egész házat belengte az a szag, melyet csak beázó falú épületekben lehet érezni. A lakás nagyon hideg volt, és bár tisztaság volt mindenhol, a bútorok illetve a berendezési tárgyak kopottsága mutatta a lakó anyagi körülményeit. Azoknak a gyerekeknek, akik kellemes környezetben, megfelelő anyagi ellátásban nevelkedtek megdöbbentő volt látni azt, milyen lehet az, ha nincs mivel fűteni, vagy éppen nincs mit enni vacsorára, mivel nincsen pénz ételt venni. Az idős hölgy sajnálatos módon meghalt, így lakásának is bizonyára új lakója akadt.

A szegénység, és azok a dolgok melyekkel ellene teszünk, vagy a szegénységben lévő embereken segíteni próbálunk mindannyiunk közös ügyei. Mindenki tud segíteni. Ha csak egy kis étellel, némi pénzzel, meleg takaróval, vagy munkalehetőséggel is. Mindnyájan tudunk segíteni. És nem szabad a fejünket a homokba dugva nem venni tudomást a megmásíthatatlan valóságról. Szegénység volt, van és lesz is, míg világ a világ. De ez nem jelenti azt, hogy ezen ne is kelljen változtatni. Igenis kell. Akinek módjában áll segíteni, csak egy percre képzelje el a következő szituációt:

reggel van, arra ébredsz, hogy fázol, pedig két takarót is magadra húztál az éjjel. Felkapkodod magadra a ruháidat, melyek kopottak, és már rég nem divatosak. Édesanyád egy szelet kenyeret tud csak adni, hozzá iszol egy pohár vizet, majd egy almával a táskádban indulsz az iskolába. Az osztálytársaid arról beszélnek, milyen telefonjuk van, milyen ruhát fognak venni, vagy milyen filmet néznek meg a moziban. Nem tudsz bekapcsolódni, mivel a mozijegyre nincs pénzed, új ruhát már rég nem kaptál, okostelefonról pedig álmodni sem mersz. Az alma természetesen nem elég étel a fejlődésben lévő szervezetednek, ezért mikor hazafelé sétálsz és meglátsz egy fiatalt, úgy döntesz, kérsz tőle abból a csokiból, amit éppen majszol...

Álljunk meg egy pillanatra! Nézz magadra! Te igazából pont az a fiatal vagy, akitől kérnek. Adnál? És akkor is adnál, ha nem kérne, csak látnád, hogy támolyog az éhségtől az utcán? Nem mindenki szól, nem mindenki panaszkodik, vagy kér segítséget. Az emberekben benne van veleszületett büszkeségük, amiből nem szívesen engednek. Nekünk az a feladatunk, hogy segítsünk. Ne ítélkezzünk, ne undorodjunk, ne zárjuk el tőlük azt az esélyt, melyet talán mi tudunk megadni. Ezen kívül nekünk is jobb érzés az, ha segítünk, mint az, ha tudjuk, hogy segíthettünk volna, és mégsem tettünk semmit.

Szegény mindenki lehet, de a szegénység mellett senki nem mehet el anélkül, hogy ne érintse meg az emberi fájdalom, keserv. Segítsünk hát egymáson, hisz emberek vagyunk mind, nem érzéketlen tárgyak. Nyissuk ki a szemünk, és lássuk is a minket körbevevő világot, hogy segítő szándékunk biztosan célhoz érhessen.

 

 

 

 

 

English