2019. augusztus 26., hétfő

Írás és szolidaritás - diákmunkák

 

Berettyóújfalui Arany János Gimnázium, Egészségügyi Szakképző és Közgazdasági Szakközépiskola - tanár: Hevesi Gyula

 

Balogh Bianka: A nyomor színe (III. díj)

Az egész talán a nevem miatt alakult így, de az is lehet, hogy más, apró, jelentéktelen kisgyerekkori élményemnek köszönhető mindez. Mert úgy történt, hogy én világéletemben a fehér színt szerettem, el sem tudok képzelni szebbet, mint egy egyszerű fehér rózsacsokrot, vagy mint egy letisztult, klasszikus, hófehér ruhakölteményt. Biankaként így érzem magam hitelesnek, egyedinek, eredetinek. A személyiségem egyik legfontosabb alkotóeleme, az életem meghatározó, rendkívüli jelentőséggel bíró jellegzetessége ez. Legalábbis eddig az volt. Most, hogy elmúltam tizennyolc éves, történt velem egy-két igen nagy megpróbáltatás, már ebben is kezdek kételkedni, már ebben sem hiszek úgy, mint korábban. Sőt, egyáltalán, nehéz hinnem és bíznom most bármiben.

Nem vagyok ezzel egyedül, tudom jól. B. falu utolsó utcája, ahol én is élek, a világnak azon a részén található, ahol nem kell, leírni, megfogalmazni az emberek álmait, mert nincsenek ilyenek. Itt senki sem álmodozik arról, hogy pilóta lesz, orvos, tűzoltó, vagy világmegváltó feltaláló, esetleg híres filmrendező, mérnök. Itt a kislányok nem ábrándoznak arról, hogy fényes esküvőjük lesz, hófehér homokos tengerparton. Most, hogy már egy hónapja gyakorlatilag minden nap esik, lassan már az életünket is befedi a sár, és még csak járda sincs az utcában, inkább meleg, vízhatlan csizmáról, át nem ázó kabátról, soha be nem piszkolódó ruháról, mert ha azt ki kell mosni, a falu egyetlen közkútja jó két kilométerre van, és elég a főzéshez-fürdéshez telehordani a kannákat.

Sokáig el sem tudtam képzelni mi az a nincstelenség, és szerencsémre, ezt sem a saját bőrömön tapasztaltam meg. Mert bár mi is szegények vagyunk, de édesapám eljár Debrecenbe dolgozni egy építőbrigáddal, árkokat ásnak csatornázáshoz, és legalább tavasztól őszig, amíg be nem állnak a fagyok, általában munka is van. Egyszóval, nekünk van áramunk, ellentétben az utca többi lakójával, és van meleg vizünk is. Nagy szó ez itt.

Én világéletemben operatőr szerettem volna lenni, mert imádom a filmeket. Különösen a fények és az árnyékok játéka vonz, nem is maga a történet, hanem az, ahogy a kamera átveszi az érzékszerveink szerepét, és helyettünk lát, hall, néha még érez is. Ezért sem értem azt, hogy sokáig képtelen voltam szembesülni a szomszédomban terjengő mély kilátástalansággal.

Nem volt ugyanis színem a nyomorra vonatkozóan.  Azt tudtam jól, hogy nem lehet fehér, sejtettem, hogy nem szürke, és bizony, drágán megfizettem azért, hogy felismerjem a nyomor és a kirekesztettség igazi színét.  

Egy novemberi napon betoppant hozzánk Gergő, a második szomszédságunkban lakó kisfiú. Könyvet jött kérni hozzánk, mesekönyvet. Gergő ötödik osztályos volt, tizenkét éves, és nem valami jó tanuló. De olvasni nagyon szeretett, különösen a verseket és a meséket, és egészen szép hangja volt.

- Mesemondóverseny lesz az iskolában - szólalt meg kicsit bátortalanul. – Nem érdekelne az egész, de ez most jó, mert csak cigányok indulhatnak rajta. Te gimnáziumba jársz, okos vagy. Elindulok, a versenyen, és ha segítesz, megnyerem. Pénzjutalmat is kap a győztes, és akkor Neked is adok belőle!

Még mindig félénk volt egy kicsit. Korábban is járt már nálunk, ezt-azt kölcsönkérni. Általában őt küldte át az édesanyja. Négyen voltak testvérek, az apja elhagyta őket, és nagymamájukkal együtt éltek az egyik omladozó-düledező házban. Gergő volt köztük a legidősebb, és a legtalpraesettebb. Segített is az édesanyjának, amiben tudott: télen fát vágott, nyaranta „tallózni” és gyógynövényt gyűjteni járt, és bizony, néha, ha nagyon nagy volt a muszáj, elment lopni is a határba: fát, gyümölcsöt, mikor mi termett.

Sorra vettem elő a meséskönyveket, szép színes fedelüket Gergő csillogó fekete szemmel nézte. Láttam, hogy pillantása egy Benedek Elek kötetre tévedt.

- Nézd Gergő, lehetnél akár a csillagszemű juhász is! –próbáltam kicsit oldani a kis fiú szótlanságát.  Gergő csak mosolygott és teljesen belefeledkezett a mesék világába. Egy fél óra is eltelt már, mikor eszembe jutott, hogy szombat van. Nincs iskola tehát nincs napközi sem. Éhes lehet.

- Nem kérsz valamit enni? Tejberizs van itthon –Láttam rajta, hogy nem igazán tudja, hogy mit is válaszoljon. De mint mindig, győzött az éhség.

- Nem szeretem a tejberizst, - a kisfiú halk volt, megfordult a fejemben, hogy talán még nem is evett ilyesmi ételt, hiszen a tej manapság már nagy luxusnak számít errefele.

- Akkor mit szeretnél? Szívesen elkészítem neked.

- Vizes cukros kenyeret, és ha van itthon, szórj rá kérlek piros paprikát. Anya mindig úgy készíti el nekünk. – Furcsának találtam a kérését, de megcsináltam neki. Nagyon éhes lehetett már. Öröm volt nézni, hogy milyen jó ízűen fogyaszt el minden egyes falatot.

Egyszer csak felugrott a székből, és nevetve megszólalt. – A Feketeország! Ez jó lesz még a címe is jó lehetne Cigányország is az is épp olyan fekete. – Az, az igazság, hogy örömöt leltem a közös felkészülésben. Öt héten keresztül minden szombat délutánt gyakorlással töltöttünk. Időközben a kisfiú egyre inkább a bizalmába fogadott. Annak ellenére, hogy nem volt jó tanuló az iskolában nagyon éles eszű, találékony fiú. Teljes odaadással belebújt a mesebeli Gyurka szerepébe. Volt a hangjában valami veleszületett huncutság. Amikor hallgattam az előadását, úgy tűnt mintha akkor találta volna ki.

Egy ugyancsak esős délután megkérdeztem tőle, hogy mit szeretne a tízezer forint nyereménnyel kezdeni? A válasza meglepett. Pironkodva mesélte, hogy eddig azt tervezte vesz egy új focilabdát, mert a testvéreivel régóta erre vágynak, de a minap véletlenül eltörte az egyetlen tükröt a házban. Az édesanyja menten sírva fakadt, mondván hogy bajt hoz a fejükre, hiszen ez sosem jelentett jót. Ezért Gergőt megfogadta, hogy egy finom gyümölcs tortát készített a nyereményből, és visszavásárolja a tükröt.

Eljött a december közepe, két nap volt még hátra a versenyig. Tudtam, hogy nincs alkalomhoz illő öltözete már napok óta csak ez járt a fejembe, hatalmas tehetetlenséget éreztem. Édesanyám észrevette búskomorságomat és elmeséltem neki a nagy fájdalmamat. A családom nem tudott a mi kis szövetségünkről a szomszéd fiúval, hiszen szombatonként déltől három óráig mindig a nagymamámnál töltötték az időt, azért hogy tudjak otthon nyugodtan tanulni.  – Még a végén kis tanár néni leszel! – kacagott fel édesanyám. Szemmel láthatóan viszont öröm töltötte el és talán egy kis büszkeség is. – Na, lányom nem kell búslakodni! Odaadjuk neki az öcséd ünneplő ruháját hasonlóan sovány alkatúak. Nesze, itt van, vidd át neki és mondd, hogy próbálja fel!

Szinte kettesével szedtem a lépteimet a tocsogó sárban alig vártam, hogy lássam Gergő reakcióját.

A házuk nem különbözött a környék leromlott, düledező épületeitől. Kerítésük nem volt, mint ahogy zár sem az ajtójukon. Ezért kopogtatás nélkül benyitottam:

- Csókolom Teréz Néni! Itthon van Gergő? – Kiáltottam a küszöbről. Meglepetésemre a nagymama sietett elém, és rögtön csendre intett.

- Halkabban kislányom alszik a nénéd. Nagyon beteg három napja lázba fekszik vizes ruhával a fején. – Ahogy beljebb léptem megcsapott a betegség és a szegénység egészen furcsa, fojtogató, tüdőt színültig töltő szaga. Gergő két öccse csendben szipogtak édesanyjuk beteg ágya mellett. Legkisebb leány a nagymamája karjába csimpaszkodott. Nem volt több két évesnél. Az én mesemondómat viszont sehol sem láttam.  Kérdeztem ismét most már jóval halkabban. Rossz érzésem támadt hirtelen.

- Gergő… hm, lányom a börtönben van. Tegnap éjjel kiment az erdőbe fáért, megfogták. Azonnal el is vitték bilincsben. Haza sem engedik majd csak a tárgyalás után. Itt mindenki tudod te is hogy nagyon szegény. Az önkormányzati erdőben jóformán már nincs is fa. Vannak, akik gépfűrésszel járnak oda, Gergő csak egy kis tűzrevalóért ment, de a vadőrök örültek, hogy végre valakit fülön csíphetnek. Ez van lányom, ez a mi sorsunk.

Hangja szenvtelen volt szinte már érzelemmentes. Látszott, hogy nem ez már a sokadik fájdalom az életében. De engem mélységesen megbotránkoztatott, könnyeimet visszafojtva, köszönés nélkül hátat fordítottam.

Az utcára kilépve most már máshogy tekintettem a minket körülvevő sárra. Úgy éreztem, hogy ez egy sokkal valóságosabb börtön, mint ahova a kis barátomat bezárták… Tudtam, hogy az én feladatom nem az, hogy operatőr legyek és filmeket készítsek, hanem a valóságot kell szebbé, jobbá tennem. Tanár leszek.

Azóta éjszakánként többször is felriadok, és már tudom, hogy a nyomornak igenis van színe. Van, és ez pedig a piros. Most kezdem megérteni azt, hogy miért kért Gergő a vizes cukros kenyérre annakidején egy kis piros színű paprikát. Egészen biztosan nem az íze miatt, hanem azért, mert minden a világban, ami életre kel az eleinte még zöld, fénytelen és reménnyel teli. Az életünk, akár a gyümölcs, ha beteljesedik, akkor érett, piros színre vált. Az igazi kilátástalanságban és kirekesztésben élők tudják, hogy ők sosem lesznek képesek „pirossá” válni, ezért csempészik be, amikor csak tudják mindennapi ételükbe a nyomornak ezt fájdalmas színét, a pirosat.

 

                                                                                                                                                                                                          

Szabó Dóra Szilvia: A feladó
(Különdíj a szegénység és a női kiszolgáltatottság kapcsolatának összetett ábrázolásáért)
 

 Túlélt egy újabb éjszakát. Az ablaktáblákon beszűrődő halvány reggeli fényben a karját vizsgálgatta, amin már kezdtek derengeni a friss véraláfutások lila rózsái, miközben férje meg-megakadó, fűrészelő horkolását hallgatta. Vállait masszírozva hátranézett a férfira amint az meztelenül, végtagjait széthányva feküdt a feldúlt, itt-ott lukacsos paplan gyűrődései között. Arcán már kiütközött a borosta, vízzel töltött lufira emlékeztető pocakja pedig, lévén a hátán feküdt, kissé elsimult, elmosva a test izmok adta élét. Így, szinte mozdulatlanul újra látni vélte benne azt a jóképű, csibészes fiatal férfit, aki ismeretségük elején a csillagokat is leígérte neki az égről. Egy újabb horkantást követően tekintete a szemben lévő tükörre siklott. Fénytelen szemek, csapzott, vékonyszálú haj, törékeny test – ez nézett vissza rá. Elnézett. Két tenyerét az ágy szélére téve álló helyzetbe segítette magát, majd a fal mellett elhelyezett mosdótálhoz lépett. Elég ütött-kopott jószág volt már, nem egy új darab. Zománcozott fémedényke volt, amelyet tekintélyes élettartama során megszámlálhatatlan alkalommal vágtak földhöz majd vettek fel újra. Néhol ki, máshol befelé domborodott, sok helyen lepattant a fehér zománcozás is, feltárva az alatta lévő szürke bádogot. Minden ütés saját történettel bírt.

A szomszéd szobából érkező gyerekzsivaj hivatalossá tette az újabb reggel kezdetét. Az asszony gyors mozdulatokkal lemosta magáról az éj szennyét a hűvös vízzel, óvatos figyelmet fordítva a zúzódásokra. Tekintetét végigfuttatva testének különböző részein felkereste a már ismerőseket, a gyógyulófélben lévőket és leltárba vette az újonnan érkezőket. Most nem volt olyan sok. Felvette a padlóról az előző este odadobott rongyait, majd tenyerével végigsimítva a fején lusta kontyba fogta a haját.

Két kisebb gyereke – a négy- és egyéves – kitörő örömmel üdvözölte anyjukat. Mindketten felé indultak – ki mászva, ki ugrálva, átesve a szemeit még éppen nyitogató hatévesen. Egy ágyban aludtak mind a hárman, mely több szempontból is előnyösnek bizonyult. Egy: melegítik egymást. Kettő: még elférnek, nem kell új bútor. Három: a nagyobbak vigyáznak a kicsire. Négy: megtanulják szeretni egymást. No, ettől nem kellett félni, bár a mindennapos reggeli jelenetek mintha éppen ennek az ellenkezőjéről adtak volna tanúbizonyságot. Civakodás, marakodás, kié a törölköző, ki kap enni először, kit szeret legjobban édesanya, kit fog megbüntetni édesapa, ha nem fogja be azonnal a száját. Csak a szokásos.

Mivel a szoba egy időben szolgált konyhaként és gyermekszobaként, a nőnek csupán néhány lépést kellett megtennie a konyhaszekrényhez. Egyik ajtaja már leszakadt, de úgysem tartottak benne semmit, úgyhogy berendezték babaszobának, mely majdcsak gazdagabb bútorzattal bírt, mint az egész lakásuk. Tudta, hogy mire számítson, de mégis reménykedve nyitotta ki a felső ajtót, hátha az éjszaka osztódott az a kenyér, amit persze nem tett, de hátha mégis. A zacskóban maradt három szelet – a fara, amin sok a héj és kevés a bél, amit csak ő szeretett az egész családban - méretüket tekintve egyenletesen csökkent. Így legalább nem lesz gond az elosztással: a nagy kapja a nagyot, a kicsi a kicsit, a középső meg a középsőt. Megtapogatta a kenyeret, és úgy találta, hogy pirítósként jobban lecsúszik majd, úgyhogy tüzet gyújtott a kormos gázrezsón, egyesével egy összecsavart drótra helyezte a kenyérszeleteket és lassan arany-cirmosra sütötte, majd tányérra dobta őket. Kibontott egy májkrémet, miközben jót mulatott a gyerekek elgyötört arckifejezésén, amint meghallották a konzervfedő kellemetlen nyekergését. Elkészítette a reggelit, a kezébe adta a két nagyobbnak, majd ölbe vette a kicsit, hogy megszoptassa. Teje nem igazán volt már, úgyhogy egyik melléről a másikra tette, majd vissza, míg végül feladta és apró falatokra tépkedve a gyermek szájába nyomta az előzőleg langyos vízben megpuhított, részéül jutott pirítóst.

Tudta, hogy nem képes jóllakatni a gyerekeit, de a hatéves legalább eszik az iskolában, a négyéves meg az óvodában. Még szerencse, hogy kapnak támogatást, különben nem futná menzára. Örült, hogy a helyi konyhán jól főznek, hogy kedves, megbízható, tapasztalt asszonyok főznek, és emiatt nem kell aggódnia. Ő maga legtöbbször csak ideget evett, de gyomra szinte sosem engedett összeszűkült, görcsös állapotából, így nem is kívánt sok ételt. Vékony ujjait a nyaka köré fonta – gerincén végigfutott a borzongás azok hidegsége miatt -, aztán tenyerét a savtól felmart nyelőcsöve mentén a mellkasára csúsztatta. Keze végül égő gyomorszája felett állapodott meg, türelmetlenül megnyomkodva azt kissé. Remélte, hogy keze hűvössége oltja majd a belül parázsló tüzet, de aztán lemondó sóhajjal a kanálnyi szódabikarbónára gondolt, amit ismételten kénytelen lesz elfogyasztani, hogy csillapítsa panaszait. A puszta feltevésre is kiszáradt a szája.

Mint láthatatlan erő, mint cikázó természetfeletti kezdte ellátni szegényes háztartását. Senki sem látta, mikor merre jár, csak a nyomában maradó üres rend, megfésült gyerekek, megpucolt krumplik árulkodtak egyre gyakrabban remegő keze nyomáról. A két nagyobb útnak indítása után fogott munkához, az egyévest a gyakori látogatóra, a szomszéd macskájára bízva, amely majdcsak olyan gyakran volt éhes, mint ők hónap végén. Férje alsónadrágot húzva lépett ki a belső szobából, lustán mosolyogva, borostás arcát-nyakát vakargatva, miközben felkarján különös táncot lejtett a kifakult, elmosódóban lévő tetoválás. Birtoklón simított végig a nő hátán, belemarkolva a csípőjén még őrzött vékony húsba. Az asszony néma sóhaja elvegyült a tűzhelyen lassan fövő étel csípős párájával, aztán csatlakozott a nyitott ablakon kiáramló légtömeghez, megborzolta a fák lombjait, alákapott néhány madár szárnyának, majd ezt a napot is belemosta a hétköznapok szürke gomolyába.™

Túlélt egy újabb éjszakát. Ébredés után kiugrott az ágyból és idegtől gyötörve felhajtotta a paplant legalább egy cseppnyi vér után kutatva a megszürkült lepedőn. Ugyanezt a jelenetet általában más érzelmekkel – bosszúsággal, főleg - szokta átélni minden hónapban, de most úgy érezte, bármit megadna azért, hogy tisztára kelljen csutakolnia az ágybelit, mert akkor legalább tudná, hogy amit sejteni vél, vaklárma csupán. Elővette a fiókos szekrényben tartogatott kártyanaptárt, amit ajándékként kaptak újévre a vasas boltban, mikor a letört kilincsüket kellett cserélniük. Frusztráltan végigtekintett a képes oldalán ábrázolt félmeztelen, szélesen vigyorgó szőke lányon, majd a lapocskát átfordítva számolni kezdte a napokat az előző hónaphoz tett ikszek és az aznapi dátum között. Szája némán járt, csak az utolsó szót, az ítélet szavát mondta ki hangosan: harmincnégy. Lelke mélyén tudta már, napok óta, de most érezte igazán megnyílni a pokol kapuit lábai alatt. Szemére sötét függöny ereszkedett, füle zúgott, öklei szoros görcsbe rándultak, feje önkéntelenül is lebicsaklott – ha nem kapaszkodik meg a szekrény sarkában, azonnal hátrazuhan.

Szokásos teendőit összeszorult torokkal és az aggodalomtól szinte láthatatlanná összepréselt ajkakkal végezte el. Amint végre volt egy szabad, magányos perce, eresztett magának egy pohár jéghideg vizet a csapból, nagy kortyokkal megitta, majd egy kopott négyzetrácsos füzetet és tompa ceruzacsonkot vett a kezébe és asztalhoz ült. Félelmeit félretéve, hideg fejjel akart gondolkodni, felvázolni mindent, amivel egy újabb gyerek járna, számokban és energiában is kifejezve. Tudta, hogy egyszerűen képtelenek megengedni maguknak, elég volt csak felidéznie a már meglévő három gyerek vékony testét, éles arcvonásait, kiugró csontjait, amelyekről hamar eltűnt az újszülöttek puhasága. A családi pótlék csak éhenhalásra elég, más forrásuk nincs, pedig költségek már a terhesség során is fel fognak merülni. Ha magától vonja meg a falatot, akkor a gyermek szájától is, honnan szorítsa így ki? Egy újabb szülésbe tönkremegy, a család belerokkan. Kezét a folyton égő gyomráról a méhe felé helyezte, és önkéntelenül is elképzelte, ahogy a sejtek ebben a pillanatban is osztódnak, formálódnak, növekszenek, tehetetlenül, csak a feladatukat teljesítve, mit sem tudva arról, hogy épp egy romlást hozó csodát építenek fáradhatatlan szorgalommal.

A következő napokban többet sírt és többet ölelgette a gyerekeit, mint bármikor máskor, mégsem volt képes megvigasztalódni és a realitás talajára lépni. A magány láthatatlan lepelként borította be lelkét, mely majdcsak szétfeszült az alatta élénken pulzáló, vészterhes titoktól. Képtelen volt a cselekvésre, és egyszerűen csak szerette volna letenni ezt a terhet, átadni valaki másnak, megosztani, megbeszélni, megoldani, de anyja halála óta szinte teljes elszigeteltségben élt. Férjének még csak említeni sem merte, mert tisztában volt vele, hogy mit mondana: ahol elfér három, elfér a negyedik is, mert olyan nincs, hogy valahogy ne lenne; mintha teljesen vak volna a környezetre, amiben élnek. A lassanként benne is félve megfogalmazódó feltevést pedig, hogy nem hozza világra a gyermeket, kétséget kizárólag erélyesen kiverné a fejéből. A teste többi részére jobban vigyázva természetesen, mert a gyerekeit azért szerette a maga módján.

Néma hadjáratba kezdett hát egy csöppnyi sejtcsomó, saját szervezete és lázongó lelkiismerete ellen. Lehetőségei korlátozottak voltak, hiszen titokban, bármiféle külső segítséggel és lehetőleg minél kisebb költséggel kellett megoldania ezt az ősi problémát.  Könnyeit nyeldekelve emelt meg mindent, ami csak mozdítható és súlyos volt, hatéves gyermekét újra karban hordozta, mint születése után, és igyekezett több és megterhelőbb fizikai munkát végezni, mint általában. Egyik este az évek alatt elszíneződött műanyag kiskádjukat félig feltöltötte, majd felforralt egy lábos vizet és azt is beleöntötte. Amikor a hőmérséklete elviselhetővé vált, belemászott a kádba és két tenyerével tálat formálva a hasára merte a forró folyadékot, melynek nyomán bőre foltokban élénk rózsaszínre pirult. Így maradt, míg ki nem hűlt a víz. Hamarosan lelke és teste egyaránt feldúlt csatatérré vált, ahogy próbált megszabadulni attól, aki még nem volt egészen ember; akit nem ismert, még nem is szeretett, de oldhatatlan kötelékek kötötték össze vele; akit egyszerre akart és olyannyira elpusztítani is vágyott. A falióra ketyegése minden pillanatban emlékeztette arra, hogy az ideje fogyóban van.

Próbálkozásai ellenére állapotában nem történt változás: legyengült teste hűségesen ragaszkodott az embrióhoz, pedig kék-zöld foltjainak száma továbbra sem csökkent. Az asszonyon kezdett eluralkodni a mindent elsöprő kétségbeesés, mikor eszébe jutott utolsó mentsvára, a nagynénje külföldön. Kapcsolata az anyja húgával nem volt felhőtlen, hiszen ők ketten akárhányszor beszélgettek, társalgásuk szinte mindig olyan parttalan vitába fulladt, amely során az idősebb nő kifogásolni kezdte, amiért még mindig együtt él a férjével, és még meghallgatni is képtelen volt a magyarázatot, nem hogy elfogadni - hogy nem tud mást tenni. Néha odáig fajult a beszélgetésük, hogy kijelentette: egyenesen a nő a hibás mindenért, ami velük történik, és meg is érdemli, amit kap. Ettől eltekintve már régóta a nagynénje volt az egyetlen, aki törődött vele, és tőle telhetően évente néhányszor küldött egy-egy csomagot. Így lett a gyerekeknek cipője, ruhája, ceruzája, ajándéka karácsonyra.

Végtelennek tűnő, gyötrődéssel eltelt napjai után újra elővette a négyzetrácsos füzetet. Sokat habozott, a szavak nem akartak jönni – azért, mert nem tudta, hogyan fogalmazzon meg ilyen kényes témát, és főleg azért, mert ő maga sem tudta, pontosan milyen céllal ír. Önmaga felé érzett türelmetlensége miatt az asztalon kopogtatta a ceruzát egy ideig, aztán úgy döntött, egyszerűen csak elkezdi. Eleinte igyekezett tőmondatokra és csupán a száraz tényekre szorítkozni, de azon kapta magát, hogy sorai meglódultak és sokkal személyesebb irányt vettek, mint eredetileg tervezte. Próbálta megfogalmazni a megfogalmazhatatlant és leírni azt, ami beteggé tette a lelkét, és mikor befejezte, jobban érezte magát. Sosem adott sokat a naplóírásra, mivel el sem tudta képzelni, hogyan lenne képes rendszeresen vezetni, mikor minden nap olyan, mint az előző; de miután kitette az utolsó pontot, leírta az utolsó betűt, egy pillanatra megértette, hogy nem az fontos, amit leír, hanem az írás maga. Továbbra sem tudott szabadulni a kétségbeeséstől és az állandó szorongástól, de az illúzió, hogy kézbe vette az irányítást, megmaradt. Újraolvasta, amit írt, aztán kitépte és összehajtotta lapokat, majd felvette kopott-barna, régi divatú kabátját és annak a zsebébe dugta a paksamétát. Kendőt kötött a fejére, hogy eltakarjon egy már sárguló, de még mindig látható foltot a bal füle tövénél és állkapcsánál, kevés aprópénzt tett a zsebébe és elindult a postára.

A régi típusú, évtizedek óta felújítatlan épületben, ami a postának adott otthont, többen is sorban álltak az egyetlen ügyintéző ablaka előtt. A nő csendesen köszönt és odabólintott mindenkinek, aki az ajtó nyikorgására hátrafordult megnézni, ki az új belépő, majd beállt a sorba és nézelődni kezdett. A falakat különböző ábrák, nyomtatványok, reklámok borították, az üvegezett, elzárt polcon pedig magazinok sorakoztak minden elképzelhető témában. Unásig ismerte a látványt, annyi időt töltött már itt arra várva, hogy befizesse számláikat keservesen összegyűjtött pénzükből. Többen beszélgettek körülötte – mindenki szívesen megosztotta nyűgjét-baját a másikkal, hiszen egyebük sem volt, csak a panaszkodás keserű öröme -, azonban az asszony annyira elmerült saját gondolataiban, hogy szinte észre sem vette, mi történik körülötte. Figyelmét elkerülték a szűkös szobában zajló emberi drámák jelei: a szerencsejáték-függők elcsigázott próbálkozásai, a fizetési felszólítások gyűrődései, a nagybetegek elkínzott sóhajai. Elmerengve lépett mindig néhányat előre, ahogy haladt az ügyintézés.

Akkor eszmélt fel, mikor szembetalálta magát az ablak mögött ülő, mosolygó lánnyal, aki műkörmös ujjait összefonva, várakozóan nézett rá. Nagyon kevés levelet adott fel élete során – nem volt kivel levelezzen, a hivatalos dolgokat meg elintézték az önkormányzatnál – így habozott egy pillanatra, amikor szándéka felől érdeklődtek. Végül csak egy borítékot kért, amibe beleigazgatta a szabálytalanul összehajtott négyzetrácsos lapokat. Lezárta, és már címezte volna, de akármennyire is erőltette az agyát, képtelen volt felidézni a szabályokat, amelyeket még rövid tanulmányai során, az általános iskolában sulykoltak belé. A műkörmös lány készségesen segített neki, mutogatva és irányítva, hová írja a címzett nevét és hová a címét, majd mikor kész lett, elvette a kezéből, összeráncolt szemöldökkel megnézte az országnevet és annyi bélyeget ragasztott rá, amely egy gyűjtő albumában is megállta volna a helyét. A művelet után lepecsételte, kis konyhai mérlegre dobta a pakkot, felírta a számot, kiszámolta az összeget, és várakozásteljesen a fizetésre szolgáló, forgó fémtányérra mutatott. Az asszony megdöbbent az ár láttán, és csak remélte, hogy talál annyit magánál. A zsebe mély volt és egy helyen ki is szakadt – így jó mélyre nyúlt, mire az összes érmét sikerült megkeresnie. Fizetés után már majdnem el is búcsúzott az ügyintéző kisasszonytól, mikor az, egy újabb pillantást vetve a borítékra mielőtt a kupacra dobta volna, sietve megkérdezte tőle, hogy a feladó nevét nem akarja-e odaírni. Az asszony elmélázott, majd visszakérte a levelet, és akkurátus, kissé remegős betűivel a sarokba kanyarította a nevét, aztán egy másodperc merengés után odaírt még valamit: Magyarország, 2016.

 

Fábián Klaudia: Rideg valóság

Szorosabbra húzom magamon a kabátot, mielőtt leszállok a villamosról a hideg, novemberi délutánba. Egy pillanatra megállok az úttest mellett és végigpásztázom a közeli parkot, miközben az emberek sietősen elhaladnak mellettem, némelyik a vállamnak ütközik, majd dühös megjegyzéseket mormol az orra alatt. Igyekszem figyelmen kívül hagyni és csatlakozom a zebrán átkelő emberekhez, majd leválok tőlük és a park szíve felé veszem az irányt.

A hely meglehetősen kihalt, csupán néhány fiatal bolyong céltalanul, szerelmesen, egymásba feledkezve a vékony ösvényeken, mintha a legkevésbé sem zavarná őket a fagyos levegő. A jelenet akár filmbe illő is lehetne, ha nem akadna meg a tekintetem valami szokatlanon. A látvány szívszorító, ám akaratlanul is ártalmatlan mosoly hagyja el a számat.

A tó mellett, egy hatalmas tölgyfa alatt, egy alak kucorog a padon. Karjait szorosan a törzse köré fonja annak reményében, hogy egy kicsit átmelegszik. Hetek óta figyelem ezt a férfit, aki egyedül ücsörög azon a bizonyos padon és élettelen szemeivel újra és újra a tavat fürkészi. Abban a pillanatban felfigyeltem rá, ahogy először megláttam. Fogalmam sincs, hogy mi ragadott meg benne, de gyakran eljátszom a gondolattal, hogy a közelébe férkőzöm, és az életéről kérdezem.

Átvágok a megbarnult, száraz leveleken, miközben heves izgalom jár át és helyet foglalok a férfi mellett a padon. Hirtelen felriad és kérdőn néz rám.

-          Jó napot! – szólítom meg mosolyogva.

-          ’Napot! – mormolja és lehajtja a fejét, ezzel jelezve, hogy nem vágyik a társaságomra.

Kezet nyújtok neki, ő pedig vonakodta viszonozza a gesztust. A keze érdes és jéghideg.

-          A nevem Daróczy Hajnalka. És a magáé?

-          Keller József.

-          Hajlandó lenne válaszolni néhány kérdésemre?

-          Hát persze.. – nyögi ironikusan, mintha érezte volna, hogy akarok tőle valamit.

-          Hoztam magának valamit.. – mondom még mindig mosolyogva és előhúzok a táskámból egy csomagot, amit tegnap állítottam össze neki. Erre látszólag megenyhül, feljebb húzza a sapkáját és valamivel nyíltabban fordul felém.

-          Essünk túl rajta.

-          Rendben – Az ölembe veszem a táskám és előveszek egy diktafont. – Ha nem probléma.. Tudja, újságírónak tanulok és a tanárom folyton házi feladatokkal bombáz. A heti feladat például az, hogy készítsünk interjút olyasvalakivel, akinek érdekes élete van. Én rögtön magára gondoltam.

-          Énrám? Maga szerint mennyi izgalom van egy olyan ember életébe, aki hónapok óta egy padon él?

-          Valami biztosan elvezette idáig. Megtehettem volna azt is, hogy egy focistát keresek fel vagy egy elkényeztetett celebet, de én magát választottam. Az embereknek tudniuk kell, hogy milyen világban élnek és nem sétálhatnak el csak úgy egy ilyen probléma mellett. Elárulná, hogy az emberek hogyan viszonyulnak magához?

-          Az emberek? – kérdezi élesen, a hangját átitatja a gúny. – Többnyire segítőkészek.. Aki tud, az segít.

-          Miben segítenek?

-          A legtöbben pénzzel. Egy kis apróval, esetleg néhány bankjeggyel, de ez nagyon ritka. Aki tudna segíteni, az messzire elkerüli a magamfajtákat, legtöbbször felszegett állal elsietnek, mintha valami vírus lennék. Az ilyen emberek – a tehetősebbek – rögtön azt feltételezik, hogy kirabolom őket. De tudja mit? Nekem nincs szükségem a pénzükre. Aki szívesen adja, azt megköszönöm, de nem kell a könyöradomány.

-          Gyakran kap segítséget?

-          A jelenlegi helyzetemhez képest szerencsés vagyok, hiszen mindig összegyűlik annyi pénz, hogy a napi élelmem meglegyen. Szűkösen persze, de nem panaszkodom. Egyébként nem kapok túl sok segítséget, magam vagyok. Egy kedves öreg néni, aki nap mint nap ezen a parkon halad át, hogy meglátogassa az unokáit, mindig hoz nekem egy kis ennivalót – mondja mosolyogva, a hangjából színtiszta hála és szeretet árad. – Sosem kértem meg rá, de ő ragaszkodik hozzá.

-          És mi van azokkal, akik kevésbé segítőkészek? Úgy értem, elég veszélyes ez a környék és rengeteg fiatal tölti itt az idejét..

-          Az idősebbek valamivel érettebben viszonyulnak hozzám, mint a fiatalok. A legtöbb kölyök, aki idejár inni vagy drogozni, már korántsem ilyen toleráns. Volt, hogy nekem támadtak vagy átkutatták a táskámat – mondja, miközben egy viseltes, szerény hátizsákra mutat maga mellett. – Ilyenkor továbbállok egy időre, megvárom, amíg megtisztul a környék, aztán visszajövök ide. Nem érdemes leállni velük.

-          Nem lenne kényelmesebb bemenni egy szállóra?

-          Nyilván kényelmesebb lenne, hiszen a tél a nyakunkon, az éjszakák pedig egyre elviselhetetlenebbek. De járt már hajléktalanszállón?

-          Nem – felelem őszintén.

-          Embertelen egy hely az. Az a legnagyobb probléma, hogy mindenkit beengednek. Bármennyire nehéz is elhinni, de hajléktalan és hajléktalan közt óriási a különbség. Volt, hogy arra ébredtem, hogy egy idegen férfi fekszik mellettem, aki bűzlött az alkoholtól és a saját hányásában aludt. Aztán ott vannak a fertőzések, a bogarak és az a szag.. Szívesebben fagynék halálra az utcán, minthogy még egy éjszakát eltöltsek ott.

-          És azt meg szabad kérdezni, hogyan került az utcára?

-          A feleségemmel béreltünk egy lakást itt Budapesten. Mindketten ugyanabban a gyárban dolgoztunk. Nehézkesen, de megéltünk a havi fizetésünkből. Több mint tíz éve költöztünk fel vidékről, csak mi ketten. A szüleim meghaltak, ahogy az ő édesanyja is, az apját pedig sosem ismerte. A legtöbb rokonunkkal megszakadt a kapcsolatunk, de ettől függetlenül boldogok voltunk. Mindig volt munkánk és képesek voltunk beosztani a pénzt. Szép kis életünk volt egészen addig, amíg be nem zárt a gyár. Mindketten állás nélkül maradtunk, csak az a kevés megtakarított pénzünk maradt, amennyi összegyűlt az évek alatt. De ez elenyésző összeg volt. Az albérletből kiraktak minket, munkát pedig nem találtunk. Hétköznapi emberek voltunk, aztán hirtelen az utcára kerültünk. Ilyen gyorsan történt.

-          Gyermekük nincs?

-          A feleségemnek nem lehetett gyereke..

-          Mi történt a feleségével?

-          Ő volt a legcsodálatosabb ember, akit valaha ismertem – reszelős hangja elcsuklik, miközben a szavakat szűri megsárgult fogai közt és üveges szemeivel a távolba réved. - Huszonnégy évesen kiderült, hogy méhnyakrákja van. Akkor még nem voltunk együtt, az édesanyjával élt, aki mindenben támogatta. Rengeteget szenvedett, de két évvel később tünetmentesnek nyilvánították. Amikor összeházasodtunk, mindketten gyermeket szerettünk volna, de hiába próbálkoztunk, Erika nem esett teherbe. Egy idő után felhagytunk a próbálkozással, mivel a feleségem már nem akart gyereket. Nehéz időszaka volt a kapcsolatunknak, mert a kudarcok miatt teljesen magába zárkózott és én hiába győzködtem, hogy nem az ő hibája, egyszerűen nem hallgatott rám. Végül többé nem hoztuk szóba a témát, beletörődtem, hogy nem lesz gyerekem.

-          Sajnálom – suttogom rekedten.

-          Egy évvel ezelőtt visszatért a rák. A megtakarított pénzünk nagy részét kezelésekre és gyógyszerekre költöttük, de miután elvesztettük a munkahelyünket és a lakásunkat, reménytelenné vált a helyzet. Az orvosok szóba sem álltak két hajléktalannal, akik nem tudták megfizetni a kezeléseket. Ezért a feleségem állapota egyre csak romlott, én pedig hiába vállaltam mindenféle mocskos munkát, nem tudtam előteremteni a szükséges pénzt – hirtelen elhallgat, a légzése nehézkessé válik, miközben könnyek szöknek a szemébe. – Egy hónappal ezelőtt, éppen ezen a helyen, a feleségem meghalt.

A diktafont szorító ujjaim megdermednek, hirtelen óriási gombóc nő a torkomba. A szívem összeszorul, elöntenek az érzelmek, miközben mélységes együttérzés tölt el a férfi sorsát mérlegelve és úgy érzem, itt már a sajnálkozás is csak haszontalan próbálkozás lenne. Hirtelen felállok és megölelem Józsefet, aki immár képtelen uralkodni az érzésein és szaggatott zokogásba kezd. A környéken sétáló emberek hirtelen megdermedek, és a nőt nézik, aki megölelt egy hajléktalant, szinte érezem a belőlük áradó undort és megilletődöttséget, engem pedig hányinger fog el a társadalom kegyetlenségét látva.

Elengedem Józsefet és átnyújtom a szerény csomagot, amelyet neki készítettem, majd a pénztárcámba nyúlva átnyújtok neki néhány bankjegyet. Hálásan rám mosolyog, koszos arcán vékony csíkokat hagynak a lecsorduló könnyek.

-          Maga egy angyal.. – suttogja, én pedig fájó szívvel magamhoz veszem a táskám és magára hagyom a férfit azon a padon, ahol utoljára látta a feleségét..           

English