2019. május 26., vasárnap

Írás és szolidaritás - diákmunkák

 

Szegedi Deák Ferenc Gimnázium - tanár: Erdélyi Eszter 

 

Rózsa Márti: Ház az erdőben

Csengetnek, de én mozdulni sem tudok. Még mindig a lehajtott ülőkén ülők lábaimat felhúzva, átkarolva. Bevágódik a fiú WC ajtaja, és bűntudatom támad.  Most matekon kellene szagolnom az első padban Karlóczy boros leheletét, és tettetni, hogy értem, ahogyan már harmadik éve eltűnnek a számok a feladatokból. Ehelyett mit csinálok? Mint egy óvodás kisfiú szorongatom a térdeimet, a sírás kerülget és reszketek. Undorodom magamtól.

Egészen ma reggelig fogalmam sem volt, mi történt a hétvégén.  Mármint, annyi még megvan, hogy szombaton Gábort kidobta a csaja, és elmentünk inni, de ezen kívül már csak a vasárnapi fejfájás és a saras bakancsom volt a kis kiruccanás bizonyítéka. Aztán ma reggel magyarral kezdtünk. Az igen csinoska, mellesleg fiatal, tanárnő fekete gyászruhában jelent meg a teremben. Kezeiben hófehér lapok, rajta a szokásos unalmas szöveg. Néma csendben foglalt helyet, és az osztály is ugyan ezt tette.  Valahogy az egész megjelenése olyan tekintélyt parancsoló volt, hogy Ákosnak sem volt kedve a szokásos „Jobban örülnék, ha a tanárnővel az ágyamban kellene találkoznom reggel és nem a suliban. Csak nézzetek rá…” monológhoz. Pedig ebben az évben minden egyes hétfőn elsütötte már ezt a dumát, és ünnepnapokon sem változtatott rajta.

- Azt hiszem sokan nem tudhatjátok, de sajnos vasárnap hajnalban történt egy szomorú haláleset a városban. – remegve kezdett el beszélni tanárnő. – Az iskolánkban tíz éve volt egy igazgató, aki talán az ország egyik legképzettebb pedagógusa volt a saját szakterületén. Történetesen az én osztályfőnököm is ő volt. Családi okok miatt viszont egyik napról a másikra el kellett hagynia az iskolát. Azóta nagyon kevés hírt kaptunk felőle, két éve pedig teljesen megszakadt minden kapcsolata volt kollégáival és volt diákjaival. De talán nem is ez a lényeg… Sajnálnom …- megtörli az, amúgy már teljesen  átázott zsebkendőjével a szemét -  vasárnap reggel a rendőrség erdőtüzet észlelt az ipartelep szélén lévő kis erdőben. Mikor oda értek, egy hajléktalan férfi holtestét találták meg összeégve, aki… mint kiderült, a tanár úr volt…- Az utolsó szót szinte elharapta. – Az eset kapcsán szeretném, ha a héten az órákat a hajléktalankérdésnek a körbejárásával kezdenénk. Gelléri Andor Endre Ház a telepen című novelláját olvasnám fel, és beszélnénk róla. Valamint a pénteki napon, iskolai szinten hajléktalanokat keresnénk fel. Valakinek valami ellenvetése? – Persze költői kérdés volt. Mindenki a padra meredt és lassan körbejárt a papírstóc , ami hozzám érve már csak négy darabra apadt. -„A nevére még emlékezett. Pettersen István…”

Lassan én is elkezdtem emlékezni. Mármint nem a nevemre, az ott volt az előttem heverő ferraris füzetemen anya gyöngybetűivel.  Emlékezni kezdek az estére. Az utcánk sarkán találkozunk. Peti, Gábor, Ákos, Donát és én.  Öt fiú a nyolcadik béből. Gáboron apja bő, műbőr dzsekije szorosan magára ölelve. A lámpafényben kivehető egy nagyobb üveg körvonala alatta.

- Hova menjünk? – Ákos lazán körbefonja a tarkójára a karjait. Ő volt a legidősebb köztünk. Kétszer bukott hatodikban, saját bevallása szerint a magyartanárnőnek annyira bejön, hogy nem tudná elviselni, ha elballagna.

- Menjünk  az erdő melletti játszóra. Oda úgy se jön senki, és nyugodtan kioszthatjuk Ágit. - Peti a zsebéből előkotort egy szál cigit. Még ötödikben rájött, hogy a bátyja a zoknijai közt rejtegeti a cigijét. Aztán, mint egy kleptomániás mókus, ő is lassan feltöltött egy készletet a bátyjáéból. Eleinte még csak Gábornak adta el, így került a bandába. Aztán persze ő is szívni kezdte. 

Köveket rugdosva szeltük át a kertváros kihalt utcáit. Néha elhangzott egy-egy liba és hülye jelző, persze osztálytársnőnkre, Ágira ragasztva. Amúgy szép lány volt, és a magához való esze is megvolt. Most már egyre jobban értem, miért hagyta ott Gabit, bár nem tagadhatom, a lámpa által alig megvilágított részeken meghúzott vodkásüveg engem is ellene hergelt.

Mindenkinek a szülei úgy tudták, hogy Gábornál alszunk. Kivéve Gábor szülei. Ők úgy tudják  Peti bátyjával vagyunk moziban a tízórás vetítésen és valami horrort nézünk, mint minden héten.

A játszótéren maradtunk hajnali egyig.  Aztán üvegszilánkokat és összetört műanyag játékokat hátrahagyva indulunk haza.
- Várjatok! - Kiáltott hirtelen Ákos, aki eltűnt vagy öt perce a susnyásban. – Van egy öreg homless az erdőben. Valami kis tákolatban lakik, mit szólnátok hozzá, ha ráhoznánk a frászt? – A rávetülő utcai lámpa fényében sötétebbnek tűnt az arca, mint a múlt heti horrorban a gyilkos kiscsajé.

Gábor nevetni kezdett, a hajába túrt és elindult az erdőbe. Kezében volt a még félig teli lévő vodkásüveg.  Mint egy vaddisznócsorda csörtettünk át az erdőn, amikor Donát közölte, hogy ez hülyeség, gyerekes, és baj is lehet.  Visszafordult. Vele mentem volna legszívesebben, de Ákos következő mondata nem hagyta.
- Mocskos homokos. Barom.- Köpött ki.

 Még pár métert tettünk meg és tényleg ott állt egy nejlonokból és deszkákból összeácsolt valami. Előtte valami lopott kötélen ruhák hevertek, a kövekkel körberakott tűz parázslott. Gábor körbejárta a tábort majd levett egy ruhát a kötélről. Piromán mosoly jelent meg az arcán, pont mint negyedikben a táborban. Ott felgyújtott egy rakás szénát, az pedig a legelőt. Majdnem rendőri ügy lett belőle, de a szülei bőségesen kifizették a gazda kárát.

-Ezt már aztán tényleg nem kellene. -  Suttogta nekem Peti. Ő tudta mire készül Gabi. Engem még mindig lenyűgözött a hideg magabiztosság, ahogyan letépi a szakadt rongy ujját, beletömi az alkoholos üvegbe, és meggyújtja a zsebében lapuló öngyújtóval.  Példaképként tekintettem rá. Aztán bevágta a sátorba az üveget, és elkezdett rohanni. Mindannyian követtük a példáját, és a játszótér felé tartottunk, mikor robbant a kalyiba. Szerintem hazáig rohantunk. Legalábbis én izzadtan ébredtem másnap.

-„…s azok úgy fordulnak vissza a grund végéről, mint Ádám és Éva a paradicsom kapujából.” –A novella befejezése ébresztett rá a rideg valóságra.

 A magyarterem hátsó padsorában, sorban mellettem ülő barátaimra tekintettem.  Peti, Gábor és Ákos nem is figyelt. Egy lapra irkáltak valamit. „Donát gyáva féreg volt, szerintem ne vigyük moziba a héten!” „Sztem soha többé! Ági pedig még midig nem szól hozzám” Peti mosolyogva és a csatlakozásra invitálva nézett rám mikor észrevette, hogy az utolsó sorokat olvasom. Megráztam a fejem. Ekkor döbbentem rá, hogy kik is igazán ők. Vagyis mi.

Nem tudom mikor és hogy, de már csak a fülkében gubbasztva tértem magamhoz.  Eszmélésemet elhatározás is követte. Elmegyek ma a rendőrségre, amint meg tudok mozdulni a sokktól. Anyát sajnálom egyedül csak most.  Milyen lesz neki olvasni, hogy egy szociális munkás fia szerepet játszott egy hajléktalanná vált, volt iskolaigazgató szándékos megölésében? 

 

 

Dudás Fanni: Nehéz levegőn

Tamás háta a különböző felirattokkal dekorált betonnak feszül. A hideg a marja a bőrét, fogai össze-összekoccannak. A kesztyű nem fedi az ujjait, a kabát, a nadrág túl vékony, meg a hús a csontjain: semmiből sincs elég. A hátizsákja csüggedten ül a lábai előtt, csupa folt és szakadás - rozsda nyalta ziherejsztűk tartják össze.

A zsebében matat egy kevéske melegért, mintha jobb lenne kicsit. Vagy két órája várakozik már, az is lehet csak húsz perce. Az időérzéke kusza, megbízhatatlan.

Tovább álldogál.

Senki nem fordul be a sarkon.

Zötyögő autók hajtanak el mellette, de azon kívül halk a tér. Negyedik napja nem látta a másik fiút - valami furcsa érzés szorítja le a tüdejét.

Fáradtan engedi ki a levegőt, és ellöki magát a faltól.

            Elázik mire a hídhoz ér, keze fésűként végigjárja a haját, de reménytelen. Nem fest jobban. Kata nem bánja, hálásán mosolyog rá, ahogy elveszi a fél kiflit, amit neki nyújt. Szép lány volt azelőtt – Aranka néni az állomásról mindig ezt mondja. Tamás nem érti, szerinte most is az: a bőr az arcán szorosan feszül, sötét árkos a szeme, szeplős az orra, és még a fogai is kócosak.

            - Nem jött el – mondja, ahogy leül a lány mellé. Kata megvonja a vállát, szánakozó a tekintete, olyan, mint az oldalát törő hídoldalból kissé kiálló tégla.

            Több szó nem esik.

            Egymásnak dőlve alszanak el.

            A fiú – Bence - Tamás combjára csap, hogy felébredjen. Azt ismételgeti a füle mellett, hogy ha elalszik csak rosszabb lesz, ne aludj, hé! De rázza a hideg, a feje nincs a helyén, és az egyetlen dolog, amit igazán akar az egy kis álom a szemére.

            - Csak egy percet – motyogja. Hangja recés, nem is igazán az övé.

Nem telik el egy perc, a másik fiú újra a lábára üt.

Nem valóságos. A kéz a lábán, közvetlenül ott, ahol a kabátja végét ér Katáé. Löttyedt a levegő, nem nyomja le úgy a mellkasát, mint az előző napi. Óvatosan szedi össze magát, nem akarja felzavarni a hajnali mozdulatlanságot. Megigazítja Kata fakó – valamikor még kék - kabátját, és már ott sincs.

Testének melege még percekig lomhán pihen a macskakövön.

Józsi bácsi otthon illatú. Olcsó cigaretta aroma ázik az ingujján, akár anno a cirádás díványon. Tamás szereti az Attila utcai kisboltot.

- Mari, itt a Tamás – kiállt hátra Józsi bácsi a pénztár mögül. Tamás furcsán érzi magát megint. Marika néni az olvasó szemüvegével az orrán bújik elő, kezében egy műanyag dobozka gondosan lezárva.

- Vissza hoztad a másikat, Tamáskám? – kérdezi, Tamás bólint, és már nyúl is a táskájához a lila ételhordóért. Csörög benne az apró pénz. Marika néni felvonja szemöldökét, de végül nem dorgálja meg. A kellemetlenség viszont ott köröz a fejük fölött.

Józsi bácsiék ismerték még akkorról, mikor Magyar Tamás, joghallgató volt. Azóta a nevét is szinte elvesztette.

Beszélnek még pár szót egymás hogy létéről.

Minden rendben van.

A lámpa zölden pislákol. Bence sehol. Tamás egy panel tövében üldögél, lustán eszegeti a krumplis tésztát. Nem sok, de legalább nem lesz üres a gyomra.

Egy óra, kettő és feladja. Visszaindul Katához.

A hídon sétál a gyér fényben. A levegő nehéz, a beton vizes, a távolban egy karcsú szellemkép a korlátba kapaszkodik. Tamás gyorsít a léptein, már csak tizenakárhány méter. Az alak megfordul, Bence az arca.

Mire Tamás odaér, eltűnik.

Kata aggodalommal fürkészi, de nem szól, csak megveregeti maga mellett a követ. Tamás elmeséli a napját. Kata bólogat, hosszú csend után ennyit mondd: Aranka nénit elvitték a rendőrök. Tamás rákérdez. Kata nem tudja a választ.

Hallgatnak.

Az idő telik.

Aztán alszanak.

A kísértet mosolyog.

A víz puhán hullámzik, miután körülölelte szinte súlytalan testét.

 

Ferenczi Daniella: A hangya és a tücsök

Szentül hiszem, hogy La Fontaine és számos tanmese író tévedett. Tévedett, mert semmi sem igazolja, hogy a hangya bármivel is többet érne a tücsöknél, és ezt Hajnóczy Péter írása is bebizonyította. Ha nem is mindenkinek, nekem biztosan. Mindig is szkeptikusan álltam La Fontaine meséihez. Úgy éreztem, ez az egész tanítósdi ellentmondásokba ütközik. Hiszen ez mind az ő szubjektív meglátása. Semmi sem támasztja alá, hogy az életben csak egy helyes út van.  Éljünk úgy, ahogy mi szeretnénk, ne pedig úgy, ahogy mások elvárják. Nem mérhetünk mindenkit egy mércével, mivel nincs két egyforma ember.

Milyen elkeserítő, hogy az embereket így beskatulyázzák. Vannak a tücskök és a hangyák. Vajon tényleg csak ennyiből állna társadalmunk?  Véleményem szerint, ennél sokkal komplikáltabb, jóval sokrétűbb. Világunk annyira sokszínű. Megannyi kultúra és népcsoport keveredik. Ennek ellenére, néhányan mégis annyira konzervatív nézeteket vallanak, hogy ítélkeznek mások felett. Úgy érzem, kissé leragadtunk a múltban. Még a 21. században is felvetődik az állítás, miszerint a nőknek csak otthon van a helyük, és a háztartást kell vezetniük. Ez nem csak elavult tézis, de egyfajta bizonyítékként is szolgál, mennyire alábecsülik a nőket továbbra is.  De nemcsak a nőket ítélik el alaptalanul. Nem lehet elsiklani azok felett sem, akik diszkrimináció áldozataivá válnak. Ha valaki elítél másokat a bőrszínük miatt, vagy azért, mert a saját neméhez vonzódik –és ezt nyilvánosan hangoztatja-, nem más, mint egyszerű emberi tudatlanság, felszínesség, a sokszínűségtől való elzárkózás.

A baj ott kezdődik, hogy az emberek önzőek. Egy hihetetlenül versenyközpontú világban élünk, ami néha azt eredményezi, hogy az ember elfelejti, hogy mások is vannak rajta kívül, és igenis ők is számítanak. Sokszor az ember elismerés helyett irigységben, akár gyűlöletben részesül.  Én pedig csak ámulok és bámulok, mert nem értem, miért olyan nehéz örülni mások sikerének. Miért fájó néhány dicsérő szóval illetni a másikat? Úgy hiszem, a kedvesség, a szeretet az embert többre sarkallja, és a jobbra ösztönzi. Talán ezzel van a baj. Bárcsak tudnám, hogy mit kéne tenni, de nem tudom. Jobban meg kellene ismerni a másikat, ez lehetne a megoldás?

Ez az elképesztő mértékű versenyközpontúság egy nagyon fontos fogalmat, egy erényt iktat ki az emberekből: az empátiát. Legyen szó az együttérzés bármilyen fajtájáról, kihalóban van. Ez a mentalitás, miszerint „valaki mindig jobb nálam”, megsebzi az embert, és kihat az egész személyiségére. Miért jó az, ha olyan világban élünk, ahol mindenki befelé forduló és fél mindentől? Az élet egyik nagyon fontos kulcsa a nyitottság. Ha az ember nyitott, ráébred arra, hogy tücskökre, hangyákra és minden emberre egyaránt szükség van.

Hiszen minden élet számít, minden ember fontos, és okkal született meg.  Mert nemcsak tücskökből és hangyákból áll a világ. A világ egy állatkert.

English