2019. május 26., vasárnap

Írás és szolidaritás - diákmunkák

 

József Attila Gimnázium és Közgazdasági Szki. - tanár: Kolozsi Orsolya

 

Csókási Barbara: Pánikroham 
(Különdíj az empátia és az irodalmi érzékenység kivételes egyensúlyáért)

 

Reggel Anya azt mondta, hogy nem vehetek fel farmert. Neki szegeztem a kérdést, hogy ugyan miért ne tehetném, mikor minden gyereken az lesz? Azt mondta, nem muszáj beleolvadnom a tömegbe. Nem tudja, hogy ez minden vágyam. Nincs annál jobb, mikor az emberek egyszerűen csak békén hagynak engem. Legalábbis az én tapasztalataim szerint szerencsésebb nem kitűnni a tömegből.

Ha már itt tartunk, új diák vagyok a József Attila Gimnáziumban, Monoron. Debrecenből költöztünk ide, a világ másik felére - legalábbis nekem úgy tűnik. Amiatt nem kellett aggódnom, hogy hátrahagyom a barátaimat és a régi életemet, ugyanis sem barátaim nem voltak, sem pedig életem. Bár ha jobban belegondolok, akkor anyukámat tekinthetem a barátomnak, nem? Kivéve olyan alkalmakkor, mikor a suli első napján leéget a leendő diáktársaim előtt. Mégpedig ez történt, kezdve a vászonnadrággal és azzal, hogy dudált nekem mikor kifordult a parkolóból. Felhívta rám a figyelmet és én ezt egyáltalán nem akartam. Csak szeretném túlélni a tinédzser éveimet úgy, hogy senki nem vesz észre. Hát olyan nagy kérés ez?

Beléptem az ajtón és az előző iskolámból már jól ismert beléptető rendszer fogadott. Gyanúsan üres volt az iskola, ahhoz képest, hogy még nem volt 8 óra. Jobbra tőlem egy fiatalembertől megkérdeztem, hogy merre találom a 11.C-sek termét, ugyanis még új vagyok itt. Útbaigazítást kaptam tőle, és rövid ismertetőt adott a beléptető kártya igényléséről. Búcsúzásként azt mondta siessek, mert az óra 20 perce elkezdődött. A szemem hatalmasra tágult, a pulzusom felszökött, és mielőtt észbe kaptam volna a lábaim már kettesével szedték a lépcsőfokokat az osztálytermem felé. Mire felértem a tüdőm felmondta a szolgálatot. Kicsi lenyugtattam magam majd halkan bekopogtam az ajtón. Egy negyvenes éveiben járó, erősen kopaszodó tanár úr nyitott ajtót. Ő lesz az osztályfőnököm? - húztam el kissé a számat. A megrökönyödésemet hirtelen idegesség váltotta fel. Mi lesz, ha megismétlődik ugyanaz, mint Debrecenben? Mélylevegő. Mosoly. Amint a tanár úr utat engedett, beléptem az ajtón és egy közel 35 fős osztály nézett rám egy emberként.

- Üdvözöllek Dominik! – szólalt meg az osztályfőnök – Kovács Árpád vagyok, az osztályfőnök. Beszéltem anyukáddal, örülök, hogy megismerhetlek. Bemutatkoznál nekünk pár szóban? – ó ne már Tanár úr, ez most komoly? Táskával a hátamon, vászonnadrágban és lihegve mutatkozzak be? Megpróbáltam összeszedni a maradék bájomat és szóra nyitni a szám.

- Pétervári Dominik vagyok. Debrecenből költöztünk ide két hete. – ez elég bénán hangzott. Alig mertem körülnézni a teremben. Annyi ismeretlen arc van itt és ha jól látom még szabad pad sincsen.

- Örülünk, hogy a mi osztályunkat választottad. Van valami kérdésed?

- Miért nem 8-kor kezdődik a tanítás? – csúszott ki a számon, mire az egész osztály felnevetett.

- Az igazgatóság azért vezette be, hogy eltöröljék a nulladik órát. De gondolom te erről nem értesültél – állapította meg a nyilvánvalót. Körbenézett az osztályteremben, majd néhány másodpercnyi gondolkodás után újra megszólalt

- Kérlek ülj le oda Áron mellé – mutatott a bal szélső sor középső padján fekvő fiú mellé. Mikor leültem, még csak fel sem nézett. Arany életem lesz itt mellette, ha nem beszélget velem. Kovács tanár úr még ismertette az idei tanév részleteit és utána engedett is szünetre. Az első tanítási napon három osztályfőnöki óra van megtartva és utána az adott naphoz tartozó órarendet kell követni. Reméltem, hogy bent maradhatok a teremben és olvashatok egy kicsit, de mindenkinek ki kellett mennie a folyosóra. Így hát én is kiballagtam és nekitámaszkodtam az egyik radiátornak. Egyszer csak azt vettem észre, hogy az emberek körém csoportosulnak. Megkérdezték honnan jöttem, miért költöztünk el, milyen volt a másik suli… szóval mindent tudni akartak rólam. Alig győztem válaszolni nekik. Persze nem az igazságot mondtam, mert akkor előre megírtam volna a sorsomat. Igyekeztem olyan unalmasnak beállítani magam, amilyennek csak tudtam hátha akkor békén hagynak. De arra is felkészültem, hogy még pár hétig biztos nem szállnak le rólam. Tehát elmeséltem nekik az anyukámmal előre megbeszélt történetet, aminek a fele igaz is, de a teljes igazságot mégsem mondhattam el: Debrecenből költöztünk ide, anyukám itt kapott állást egy menő ügyvédirodában, apukám ott maradt, hisz anyuval elváltak mikor még kicsi voltam.

A szünetnek egy dallamos csengő vetett véget, bementünk a terembe és Kovács úr folytatta az ismertetőt.

A harmadik osztályfőnöki óra eltelte után már zsongott a fejem a sok új információtól. Követtem az osztálytársaimat a következő órára, történelemre. Folyamatosan szóval tartott Rebeka – egy kis túl buzgó lány, akinek furcsán csivitelő hangja van - , kivételesen örültem neki, mert megismerhettem mindenkit. Egy ekkora létszámú osztálynál tisztán kivehetőek a klikkek. Megtudtam ugyanis, hogy Szécheny Patríciával és a követőivel ne barátkozzak, mert annyira kétszínűek, hogy egymást is kibeszélik. Meg még egy csomó lányt felsorolt, de Rebeka olyan gyorsan beszélt, hogy nem tudtam követni.. A fiúk kevesebben vannak, így csak két részre oszlanak. Vannak a focista, csajozós fiúk. Tipikus nagydumások, és nagyon népszerűek. Vannak a nyomi fiúk, akik mindig csak egymással beszélgetnek és elpirulnak ha egy lány köszön nekik. A szememmel kerestem Áront, hogy vajon ő melyikbe tartozik, de nem láttam. Aztán elgondolkodtam, hogy az arcát sem ismerném fel, hiszen minden alkalommal a teremben a padon feküdt arccal a fal felé. Fekete, középhosszú egyenes haja van. Ha tippelnem kéne, tuti azt mondanám, hogy fodrászsamponnal mos hajat. Amennyire meg tudtam nézni, fekete szakadt farmer volt rajta, converse magasszárú cipő és fehér ing. Ne kérdezzétek meg, hogy honnan tudom, mert fogalmam sincs miért figyeltem meg ennyire.

Megjött a történelem tanár és beengedett a terembe. Leültem a helyemre – mert egyik teremben sem változik az ülésrend – aztán Petheő tanár úr bele is kezdett a mondandójába. Ismertette az idei év tanmenetét, majd megkérdezte a nevemet és hogy honnan jöttem. Épp válaszoltam volna, mikor Áron robbant be a terembe, hollófekete haját igazgatva, mert a szemébe lógott. Elnézést kért a késésért és leült a helyére, azaz mellém.

Mikor véget ért a tanítás, nem álltam le senkivel beszélgetni, egyből indultam hazafelé. Anyával nem sokat társalogtam csak berobogtam ebéd nélkül a szobámba, ledőltem a puha ágyamra és elkezdtem sírni. Hangtalan könnyek voltak ezek, mégis eltűntette a gyomorgörcsömet. Mi tagadás, elég érzékeny kamasz vagyok fiú létemre.

Másnap már végre normális ruhában mehettem iskolába. Magamra öltöttem egyik fekete összeállításomat, mit sem törődve azzal, hogy nem éppen előnyös a betegesen fehér bőrömhöz és sötétbarna hajamhoz. Mindezt megkoronáztam a fekete Nike sportcipőmmel. Anya nem örült a választásomnak, de látta rajtam hogy most nem érdemes vitatkoznia velem. Viszont megint elvihetett a suliba azzal a feltétellel, hogy nem dudál. Furcsa módon bele is egyezett, de azért kaptam tőle egy elmaradhatatlan puszit is az arcomra.

Földrajzon előttem két lány félhangosan beszélt egymással, és megütötte egy mondat a fülemet: - Jaj hagyd már Mela, hisz tudod, hogy meleg! – most tuti rólam beszél. Nem hiszem el. Megint előről fog kezdődni minden. Hirtelen izzadni kezdtem, a szemem bekönnyezett, a kezem pedig elkezdett remegni. Pánikroham. Megint. Óvatosan felemeltem a kezem, ügyelve arra hogy ne lássák az arcomat, majd megkérdeztem elmehetek-e mosdóba. Mikor a tanárnő rábólintott, engem mintha ágyúból lőttek volna ki, szaladtam a wc-be, bezártam magamra az ajtót, lecsúsztam a földön és ráharaptam az öklömre nehogy felordítsak. Gondolatok milliói kavarogtam a fejemben. Újra lejátszódott bennem az a nap ami miatt el kellett jönnünk. A képek csak úgy villogtak. A könnyem patakokban folyt. A pszihológusom azt mondta, hogyha ekkora méretű pánikroham törne rám mégegyszer, akkor engedjek neki utat, hadd törjön elő belőlem. De az a helyzet Dr. Csepeli, hogy maga sem szeretné átélni újra azt mikor megalázzák. Ám én kénytelen voltam. Az emlék forró lávaként tör fel belőlem

- Dominik! Vagy jobban szereted, ha Dominikának szólítanak? – szólt negédes hangon – gyere elő szépségem, nem fogunk bántani, csak megtanítjuk hogyan kell férfivá válni!

A szekrényem apró nyílásából néztem Lalit meg a haverját, ahogy lassan sétálnak a folyósón és engem keresnek. Egyszer csak eltűntek a szemem elő, majd ezzel csaknem egy időben hangos koppanást hallottam a szekrényem alján, lassan, nyikorogva kinyílt az ajtó és nagy rohanásban kezdtem volna, de Lali megfogta a bokámat, a földre rántott és belém rúgott. Ezt követően talpra állított, lendült a keze, azt sem láttam mit csinál, csak hirtelen hatalmas fájdalmat éreztem a jobb szemem alatt, nekiestem az üvegajtónak, éles csörömpölés és elvesztettem az eszméletemet. Kórházban ébredtem fel, illetve egy pszichiátrián, Pesten, ahol kezeltek engem 3 hónapig. Korábbi vágásokat is találtak a karomon, amit nem az üveg okozott, hanem penge.

Hirtelen becsapódott a mosdó ajtaja és egy ismerős hang szólalt meg:

- Hé! Minden oké ott benn? – kérdezte Áron.

- Mit keresel te itt? – próbáltam olyan élettel telivé varázsolni a hangom amennyire csak lehet

- A Tanár nő küldött utánad, mert elég szarul néztél ki.

- Köszönöm ez igazán kedves. Ő mondta ezt?

- Nem kellett mondani, nekem is van szemem. – szúrta oda

- Jól vagyok, csak egy kicsit megszédültem, szóval nyugodtan visszamehetsz – mert én addig biztos nem megyek innen ki, amíg ő itt dekkol

- Áh inkább megvárlak itt – csodálatos. Mit fog gondolni a sírástól vörös szemeimről? Na de mindegy. Annyiszor aláztak már meg és csúfoltak ki, hogy nem érdekel. Csak éljem túl ezt is és nem kell őket sem látnom többet. Óvatosan kinyitottam a fülke ajtaját, ügyelve arra, hogy még véletlenül se nézzek abba a lehetetlenül sötét szempárba. Szerettem volna kikerülni őt, hogy megmoshassam az arcom, de elállta az utamat és hirtelen magához ölelt. Na, ezt tőle pont nem vártam.

- Mindent tudok – jelentette ki szilárd, mégis gyengéd hangon

- Micsodát? – szégyenkezve bontakoztam ki az öleléséből még mindig kerülve a szemkontaktust

- Tudom miért jöttél el Debrecenből.

- Mindenkinek elmondtam miért jöttem el onnan – értetlenkedtem.

- Várj. Nem érted. Azt hiszem be kéne előtte mutatkoznom. Csepeli Áron vagyok. – Na, erre felkaptam a fejem és a tükörben összefonódott a tekintetünk. Szerintem még a szám is tátva maradt a pszichológusom vezetékneve hallatán. Szembefordultam vele

- Doktor…

- Igen, Dr. Csepeli Tamás az apám, én pedig véletlenül elloptam az aktádat és megnéztem.

- Mégis miért tennél ilyet?

- Mert érdekes vagy. Talán azért mert te voltál az egyetlen srác az évfolyamon, akin tegnap öltönynadrág volt – húzta mosolyra a száját. Olyan kedvesen monda ezt, hogy a korábbi pánikrohamomat mintha elfújta volna a szél, nekem is mosolyognom kellett. Pár pillanat múlva azonban lefagyott a mosoly az arcomról, és ahogy láttam neki is feltűnt. Mentegetőzni kezdett:

- Tényleg sajnálom és hidd el, nem árulom el senkinek, de nekem muszáj volt megtudnom.

- Megtudni micsodát? Egyáltalán honnan gondoltad, hogy beteg vagyok? – kezdtem dühös lenni

-A szürke szemeid megtörtségről árulkodtak. És láttam a táskádban az antidepresszánsokat, a címkén pedig a fater nevét.

Szomorúan fordítottam neki hátat, azt tervezve, hogy otthagyom őt. Haza akartam menni és fejemre húzni a takarót. De amint elindultam a vállamra tette a kezét, megállított:

- Nem rád értették a Katáék.

- Hát akkor kire?

- Rám.

- Tessék? – olyan hirtelen fordultam vele szembe, hogy kissé hátratántorodott. Szomorúan elmosolyodott és mélyen a szemembe nézett. Ha létezik tökéletes ember, hát ő az volt. Legalábbis ott, abban a pillanatban számomra ő jelentette azt.

Ezek után Áronnal közös programokat szerveztünk, kiderült, hogy hasonló az érdeklődési körünk. Elvégre kevés ember keveri össze a ketchupot és a majonézt, de mi valahogy egymásra találtunk. Segített néhány tantárgyból behozni a lemaradást, amit esetleg nem tanultam Debrecenben. Még a mai napig vannak rémálmaim, kisebb pánikrohamaim, de Dr. Csepeli segít. Vagyis aki a legtöbbet segített, az a fia. Ha ő nincs nekem, akkor újra a pszichiátrián lennék. Megint megvágtam volna magam, és ha én meghalok, azt az anyukám sem élné túl.

Lassan elérkezünk a 12. osztály végéhez, leérettségizünk, elballagunk és Áronnal egy főiskolára adtuk be a jelentkezésünket. Ő tudta, miért lettem kirekesztett, és most már ti is tudni fogjátok. A nevem Pétervári Dominik, társadalmilag kirekesztett, meleg tinédzser.

 

 

Czinege Dorka: James Vayne Johnson
 

- Megállj, James Vayne Johnson, különben, ha egyszer elkaplak, elrugdoslak a kikötőig, ott pedig majd elpanaszolhatod a halaknak, ki lopta el a balettcipőd! - kiáltott Will a menekülő fiú után, aki nem törődve az utcák zajos békéjével, egymás után lökte fel az ártatlan járókelőket, lépett rá a kóbor macskák farkára, és ugrotta át a mindenféle kacatot kínáló fabódékat, amin az őt üldöző fiúhorda szó nélkül áttaposott.

A város hangos volt a káromkodó árusok és a fenyegetőző fiúk ordításaitól. James egyenesen előre nézett, hisz nem merte hátrafordítani fejét. Vajon hányan futnak utána? Hányan kiabálják átkozódva a nevét? Pedig amikor Will reggel valami étel reményében áttúrta James táskáját, és véletlen megtalálta a gondosan bebugyolált balettcipőt, még egyedül volt. Pár másodpercig csak értetlenül nézte, majd bejött James az ajtón. Az egyik fiú tekintete undortól és felháborodástól, a másiké rémülettől és pániktól torzult el. Will fintorogva fürkészte a cipőt, majd közelebb lépett Jameshez. „Ez a... tiéd?”, emelte fel a pár cipőt, ami a használattól márt kopott volt, mégsem mutatott rosszul Will szakadt, testvéreitől örökölt öltözéke mellett. „Tied?!”, kérdezte még egyszer, erősebb hangon. A megijedt fiú torkán viszont egy hang sem jött ki, mire Will közelebb lépett. "A tied, te szenny!", mondta, majd tenyerét ökölbe szorította, és ütésre emelte kezét. James pedig futott.

Pedig az elejétől fogva olyan óvatos volt. A balettcipőjét általában egy meglazult deszka alatt tartotta a házukban, és ha valaki megkérdezte, hova tűnik el arra a heti két órára, amíg táncolt a többiekkel, mindig kitalált valami könnyen hihető alibit. "Macskákat kergettem", mondta. "Szivart loptam", hazudta. "A kikötőben lévő madarakat dobáltam kövekkel", rántotta meg a vállát, mire az emberek csak legyintettek, gondolva, úgysincs jobb szórakozása egy ilyen gyereknek.

- Mindig is gyanús voltál, Johnson! - kiáltotta egy hang James mögül - Tesiórákon is mindig olyan riszálva szaladtál! Csak nem azt szeretted volna, hogy valaki jól elkapjon? - röhögött fel a hang a többi pedig együtt nevetett vele.

Riszálva? - töprengett el James. Hm, meglehet. Lekanyarodott le egy szűkebb útra, elgondolkozva az előbbieken. Lehet, hogy tudatán kívül minden mozdulatában benne van a ferde része?

Elvégre már az öt éves James is csodálkozva figyelte a lábujjhegyen lépkedő vékony lábak táncát, akárcsak a nyolc éves James, aki órákig tudta hallgatni a rózsaszín zenedobozt, nézve közben a benne ugyanazt a kört újra és újra bejáró balerinát. Stephanie fésülködő asztalán látott először ilyet, amikor a kislány titokban behívta őt a szobájába. Akkoriban a kisfiú nem értette, hogy ebben a hatalmas házban hogy nem téved el senki sem a díszes függönyök tükörsimára törölt kilincsek között. Hasra esett a fényesre mosott padlón. "Csendesen, nehogy apa meghallja!", suttogta a lány. "Ha bejön, és itt talál, engem hetekig szobafogságra ítél, veled pedig ki tudja, mi lesz." A fiú nem szólt egy szót se, csak leült a lány hálószobájának a közepére, és Steph-fel együtt nézte a forgó és zenélő apró balerinát.

"Na és honnan ismer egy ilyen csóró senki, mint te, egy ilyen szép és tömött zsebű lányt?", kérdezte évekkel későbbegyik osztálytársa, Robert, aki mindig újságosfiú sapkát hordott, hisz nagyon büszke volt arra, hogy ő bizony újságokat hord. James arca rózsaszín lett, mert igaz, hogy kisgyerekként folyton a gyönyörű és kedves Stephanie-val volt. Kár, hogy mostanra már csak néha-néha látja ellibbeni a lányt bőrszínű harisnyájában és fekete magassarkújában, helyes kis kalapjában, ujjaira tapadó kesztyűjében. Körüllengi a drága dohány és finom parfüm illatának keveréke. Jéghideg kék szemeivel, amik régen meglátva Jamest, mindig felragyogtak, mostanra csak hűvösen végigmérik a fiút, és ha néha úgy tartja kedve, köszön.

"Szia, te idegen, te kedves barát, te, akivel régen oly jóban voltam, te furcsa fiú!"

"Szia, te gazdag kislány, kedves kislány, a lány abból a szép házból, a lány, aki régen mert a barátjának nevezni."

Robert idegesen nézett a lány után meredő fiúra. "Hé, Föld hívja James Vayne Johnsont", bökdöste a fiút, de az csak meredt a lány után. Robert köpött egyet. "Jó, akkor ne mondd el, honnan ismered őt, Rómeó. Amúgy is, mit bámulsz így rajta? Azt várod, mikor törik el a Júliád magassarkúja? Ha ez megtörténne, valószínűleg hívatna egy kocsit, hogy azt az egy utcányi részt is luxusban tölthesse." A fiú sóhajtott, majd levette a szemét a lányról.

Belegondolva, nem volt ez olyan rég, az utolsó nyáriszünetei valamelyikén történt.

- Hogy szeded a lábad! - hallotta meg James Will hangját ismét. Megrázta a fejét, kiűzve belőle a régi emlékeket. Will tovább kiáltozott - Aztán ne hidd, hogy annyira meg vagyok lepődve! Feltűnt ám, hogy mindig olyan gyanúsan méregetsz engem a zuhanyzóban!

James felhorkant. Semmilyen szempontból sem élvezte a helyzetet, most mégis elröhögte magát.

- Will, csak azért néztem rád valaha is fürdés közben, hogy amikor azt hiszed, senki nem lát, és magad alá pisálsz, nehogy rám fröcsögjön, te ostoba. - kiáltotta a menekülő fiú.

- Te nyomorult! - dobta James felé az egyik balettcipőt Will, ami pont a fiú füle mellett repült el. James szeme felcsillant, majd lehajolt, és felkapta a cipőjét - Megöllek, James Vayne Johnson, aztán feltámasztalak, hogy aztán még egyszer megöljelek! - ordította Will.

- Hugyozz utána majd körbe, hogy mindenki megtudja, csak a tied vagyok! - dobott egy csókot hátra a fiú, majd lekanyarodott egy kisebb utcába. Hogy pontosan hol volt, nem tudta, de az óceán közeli hangjából és a halszagból ítélve már a kikötő közelében járt, ahol, ha talál egy nagy raktárhelyiséget, könnyedén elbújhat egy keskeny helyen. Legrosszabb esetben az óceánba ugrok, legeslegrosszabb esetben pedig bele is fulladok, gondolkodott a fiú, miközben bepréselte magát két fadoboz közé.

A szeme össze volt szorítva, és a sálja is védte némileg, de pár szálka így is beleállt az arcába. A dobozok övezte hosszú, hosszú rész felénél járt, mikor utolérték őt a többiek.

- Na, ne szórakozz velem, te átkozott! - torpant meg Will és a mögötte lévő rakás szakadtruhás diák - Ki gondolta volna, hogy ilyen cingár vagy?

Meg se próbáltak utána menni. Elindultak megkerülni a raktárt, de James már tudta, hogy sokkal hamarabb kiér a résből, minthogy a többiek odaérnének a másik oldalról. Elmosolyodott, hálát adva vékony karjainak. Az igazság az volt, hogy kiskorában nem szerette az alkatát, mivel bárki könnyen meg tudta verni. Aztán egy nap, a tánctanára azt mondta neki, "... szokatlan egy gyerek vagy te, de tudd, tökéletes adottságaid vannak ehhez a tánchoz." Nem beszélve arról, mennyire tetszettek neki azok a lányok, akiknek a táncmozdulatok közben kissé átütött a bordájuk a ruhán keresztül.

Levegő után kapkodva ért ki a dobozok fojtogató öleléséből, szaladt ki a raktárból, majd rohant be a város egybefolyó utcáinak egyikébe.

 

Az öltönyszabó ajtaja mellett guggolt, egy érmét forgatva ujjai között, mikor Michael kilépett az ajtón, ami csilingelve csukódott vissza. Cipője fényes, hajszálcsíkos öltönye sima, fején egy új kalap, szájában egy vastag szivar. Szemeivel a távolba meredt, arca pedig akkor is érzelemmentes maradt, mikor meglátta foltos ruhás fiút a járdán ülve.

- Mi járatban erre, James Vayne Johnson? - kérdezte, miközben elindult, jelezve Jamesnek, hogy kövesse. A fiú felpattant, és Michael után eredt. Néha maga mögé nézett, hogy biztosan ne érje meglepetésként, ha felbukkan valahol Will és a többi.

- Megtudták. - suttogta James, mire Michael halványan oldalra billentette fejét - Mind. Végig kiáltozták az utcákon. Haza se mehetek, már apa is biztosan tudja. - vakarta meg a fejét a fiú, kissé szégyenkezve saját gyávaságán. Michael ismerte James apját és róla szóló történeteket, így ő nem gondolt semmi rosszat a fiúról - Valószínűleg most is engem keresnek a többiek.

- Valószínűleg. - értett egyet Michael, majd előhalászott egy új szivart a zsebéből, és a szájába tette, pedig be sem fejezte még az előzőt - Na és, mit fogsz tenni?

James elfordította a fejét, és megszorította a zsebében lapuló fél pár balettcipőt. Már akkor is ebben táncolt, mikor megismerte Michaelt. Talán egy éve lehetett, mikor egyik este kiosont a balett-terem hátulján, magához szorítva a zsákot, amiben a ruhája volt. Puszta véletlen, hogy az épület mellett volt a dohányüzlet, és a merev tekintetű Mike pont akkor lépett ki az ajtón, mikor James is hazaindult. Miután hetekig összebotlottak a dohányüzlet és a balett-terem között összefutó járdán, együtt sétáltak egy darabig. A fiú látta Michael tekintetében, hogy pontosan tudja, mit művel, miért oson, és hogy ennek ellenére mennyire nem érdekli. James meg merne esküdni, hogy ha körbetáncolná a gazdag fiút, akkor is ilyen érdektelen tekintettel bámulná őt.

- Mit fogsz tenni? - kérdezte újra Michael, hangjában szórakozottság játszadozott - válaszolj gyorsan kérlek, mert valóban érdekel.

- Miért ilyen sietősen? - értetlenkedett James, mire Mike oldalra bökött a fejével, közeledő hangok irányába, amit eddig James észre se vett.

- Ott van! - ordították a hangok. Nyers, fiatal, izgatott hangok.

- Ezek... - torpant meg James.

- Igen, abból ítélve, hogy a nevedet kiáltozzák, és ütők vannak a kezeikben, szerintem téged keresnek. - jelentette ki Mike, majd visszanézett a még mindig földbe gyökerezett lábú Jamesre - Fuss!

James pedig futott. Megint.

- Megvagy, Johnson! - kiáltotta Will, és az őt követő fiúkkal együtt James nyomába eredt - Megvagy, és most nem menekülsz!

Michael tekintete James és az őt üldöző brancs között járt, míg végül megállapodott egy teljesen jellegtelen felhőn. - Hajrá, James!

- Te csak hallgass el! - köpött oda Will Mike frissen fényezett cipője elé, mikor elhaladt mellette, majd ismét a menekülő fiúra horkant - Hogy bírod még mindig, Johnson?!

Michael utánuk nézett, és arra gondolt, hogy innen úgy néz ki a jelenet, mintha a gyerekek épp játszanának. Felnevetett, majd szívott egy utolsót a szivarjából, aminek a vége először pirosan felizzott, majd megadva magát, hamuként lehullott.

Miután eldobta az elszívott szálat, elkiáltotta magát.

- Meg ne állj, James Vayne Johnson, különben elkapnak, elrugdosnak a város másik végéig, és soha nem mesélheted el, hogy ki lopta el a balettcipőd!

 

Csákó Fanni: Kitaszítva
 

Még egyszer utoljára belenézek a naplómba, aztán elégetem. Új életet kezdek.

2004

Hazafelé sétáltam, már csak öt percre voltam, amikor sms-t kaptam anyutól. Mindössze három szó volt az egész. „Ne gyere haza!” Ezzel a három szóval az egész életem megváltozott. Jobbról szirénázást hallottam. Láttam, ahogy egy rendőrautó megáll a házunk előtt. A tiltás ellenére hazarohantam. A házból a rendőrök egy ismeretlen, megbilincselt férfit rángattak ki, majd magukkal vitték. Anyura a nappaliban találtam rá. A kanapén ült és sírt. Még sosem láttam sírni, nekem is sírnom kellett, pusztán attól, hogy ő szomorú. leültem mellé és hozzábújtam. – Anyu, ki volt ez? – kérdeztem. Szomorúan rám mosolygott:  - Az apád.

2005

-Nem, nem ülök mellé, tanító néni! – kiáltották egyszerre többen is, amikor beléptem új iskolám kapuján. Két hete költöztünk ide, mert anyu úgy döntött, elég abból, hogy apám miatt, akit azelőtt sosem láttam, ujjal mutogatnak ránk. A barátaim is elfordultak tőlem, csak azért, mert az én apám bűnöző. Már meg sem lepődtem azon, hogy itt is így fogadnak.

Otthon viszont tudtam, hogy mosolyognom kell. Anyunak úgyis elég baja volt. Rengeteg volt az adósságunk és kevés a pénzünk. Már akkor is tudtam, hogy a beilleszkedéshez mire lenne szükségem, de hogyan is kérhettem volna tőle olyan dolgokat, ami ezeknek a gyerekeknek volt, amikor ételre is alig futotta?

2010

Igyekszem annyira kicsire összehúzni magam, amennyire csak bírom. Ilyenkor majdnem olyan, mintha láthatatlan lennék. Szeretem ezt az érzést. Néha azt kívánom, bár elnyelne a föld, velem együtt minden fájdalmamat, vagy bárcsak lebeghetnék a semmiben semmit sem érezve. Életemet egy halvány reménysugár irányítja, egy tétova gondolat, hogy talán lesz még másképp. A középiskola, ahová járok, minden eddiginél rosszabb. Itt már meg sem próbálok beilleszkedni. Ezeket az osztálytársaimat csak azok a dolgok érdeklik, amik sok pénzbe kerülnek. Még egymás között is rivalizálnak az állítólagos jóbarátok. Szebb napokon csak szimplán levegőnek néznek, rosszabbakon amennyire csak tudják, kihangsúlyozzák, hogy mennyire nem tartozom közéjük. Csak épp azt nem tudják, hogy ha tehetném, sem lennék olyan, mint ők.

2011

Tegnap megjegyzést tettek a ruhámra. Nem tudják, hogy ez a legkisebb gondom, mióta anyu beteg lett, és suli mellett helyette is dolgozom. Délutánonként szórólapokat hordok ki, hétvégente pedig pincérként dolgozom egy helyi étteremben.  Nem is tudom, hogyan bírom egyáltalán.

2012

Mi a francért kellett pont ide jönniük? Tegnap bejött három osztálytársam az étterembe. Direkt meglöktek, amikor kiszolgáltam őket, a tányérok széttörtek, az étel tönkrement, az árát levonták a fizetésemből.

Anyu fekvőbeteg, az orvosok szerint már nem sok van neki hátra. Igyekszem minél több időt vele tölteni. Biztat, hogy próbáljak barátokat szerezni, hogy ne legyek olyan egyedül, ha ő már nem lesz. Hiába mondja, hogy többet érdemlek, a munkahelyemen csak parancsokat teljesítek, senki nem foglalkozik velem. Az iskolában? Ott meg csak röhögnek rajtam, mikor hétfőnként el-elalszom órán a végigdolgozott hétvége után.

Találtam egy orvost, aki azt mondja, hogy tudna segíteni, de ehhez sok pénz kell! Éjjel-nappal dolgozom, hogy anyu meggyógyulhasson. Már csak egy hónap és meglesz a pénz, amellyel elküldhetem egy specialistához. Újra reménykedem!

Két hét múlva

Ma meghalt anyu. Mire hazaértem, már nem lélegzett. El sem búcsúzhattam. Eljönnek a távoli rokonok. Egyiküket sem láttam még, de most majd azé lesz a ház, aki örökbe fogad, mivel egy évig még kiskorú vagyok.

Ezen veszekednek, végül egy távoli nagynéném lesz a gyámom. Ahogy hozzám szól, az rosszabb, mint a főnök a munkahelyemen. Ezt nem bírom ki sokáig. Egyre többet írok  anaplómba, mert most már senki sincs, akivel beszélgethetnék.

(…)

2013

Az elhatározásom, hogy új életet kezdek, egyre erősebb. Az orvosoknak összegyűjtött pénzből egyetemre megyek, orvos leszek. Olyan orvos, aki nem hagy cserben egyetlen beteget sem.

 

 

 

English