2019. augusztus 26., hétfő

Írás és szolidaritás - diákmunkák

 

Zalaegerszegi Kölcsey Ferenc Gimnázium - tanár: Gyimesi Katalin 

 

Kozma Kincső: Anya
 

Katika minden reggel a zörgésre ébredt, és szidta a kisöccsét, amiért annyira korán kel. Annyit tehetett a zaj csökkentéséért, hogy a fejére húzta a takarót.

Katika öccse, Tomi, igencsak hiperaktív gyerek volt. Annyira eleven, hogy már rossz. Egy igazi ördögfióka. Tomi csupán öt éves volt, viszont három korabeli gyereknek megfelelő energia lakozott benne. Imádta a motorfűrészeket, a traktorokat és a szerszámokat. Lehetetlen dolognak bizonyult, ha Katika le akart ülni vele kirakózni vagy rajzolni. Tomi abban lelte örömét, ha szétszórhatta a kirakó darabjait vagy összefirkálhatta a csigákat, amiket Katika rajzolt neki. Tominak az kellett, hogy egész nap a levegőn lehessen, pakolhasson az udvaron, kergethesse a kutyákat és a fűkaszának nevezett törött mankóval hadonászhasson, mintha a füvet nyírná. Angyalbőrbe bújt ördögöcske volt.

Katika ismét felébredt. Anna, a húga kezdett ordítani Tomival, igencsak éktelen hangon. Valami olyasmit kiabálhatott, hogy: „Öcsém, te egyre hülyébb leszel!”. Állandóan ordított Tomival. Katika pedig mindig azt gondolta a húgáról, hogy idegbeteg. Ezt nem is titkolta, szerette Anna orrára kötni. Nem álltak közel egymáshoz annyira, mint ami elvárható lett volna húgtól és nővértől. Ritkán beszélgettek. Nem töltöttek együtt sok időt, de jókat nevettek, ha arra került a sor. Anna persze próbálta segíteni a nővérét, amit Katika nagyon szívesen engedett. Sőt, néha el is várta. Pakolt, takarított, sütött helyette. Katika nem vallotta be, de nagyon szerette a húgát, és végtelenül büszke volt rá.

Katika feladta az alvásért tett sikertelen próbálkozásokat. Inkább felkelt, nyújtózott egyet és kiment a szobájából. Tomi mesét nézett a nappaliban, a kisasztalnál ülve. Kakaós csigát majszolt. Katika tudta, hogy öccse nem fog örülni, mégis odament hozzá, és hatalmas puszit nyomott a fejére. Tomi hisztizett egy sort, Katika pedig mosolygott rajta.

Katika anyukája már a konyhában készítette az ebédet. Jó reggelt kívántak egymásnak, és beszélgettek a következő hétvégéről, amit Tomi, Anna és Katika az apukájuknál töltenek majd.

Katika szülei már lassan három és fél éve külön éltek, de még nem váltak el hivatalosan. Ő, és a testvérei, mind az anyukájuknál laktak. Katika már alig emlékezett arra, amikor a szülei még együtt éltek. Szinte semmit se tudott biztosan visszamondani azokból az időkből, ha kérdezték. Csak a rengeteg veszekedésre emlékezett. Az egyik legélénkebb ilyen emléke akkorból maradt, amikor Tomi még csak egy-másfél éves volt. Az apukájuk ittasan érkezett haza, és veszekedni kezdett az anyukájukkal. Nagyon hangosan kiabáltak, goromba dolgokat vágtak egymás fejéhez, fenyegetőztek.

Katika ijedt volt. Gyűlölte, ha a szülei veszekedtek. Gyűlölte, ha bántották egymást.  Mégis… az ő félelme eltörpült amellett, amit a kistestvérei ijedt, könnyáztatta arcán látott. Anna azért sírt, mert az anyukájuk sírt. Tomi azért sírt, mert a hangzavar és a feszültség megzavarta, és mert nem mehetett az anyukájához vigasztalásért. Sírtak. Mindenki sírt. Az anyukájuk a legjobban. Katika pedig nem bírta ezt nézni. Megfogta Anna kezét, az ölébe emelte Tomit és bemenekült velük a szobába, miközben a szüleik szüntelenül kiabáltak és szitkozódtak. Leültette Annát, Tomit pedig magához ölelte és nyugtatni próbálta. Közben észre se vette, hogy ő maga is sír.

Legtisztábban arra emlékszik az egész helyzetből, hogy Anna hozzábújt, felnézett rá a könnyes, zöld szemeivel és azt kérdezte: „Mikor lesz ennek vége?”.

Vége lett.

Katika biztos volt abban, hogy ez volt a legjobb dolog, ami történhetett velük. Az anyukájuk is ezt mondta, bár neki csak nehezebb lett. Igaz, hogy az apukájuk, aki rendszeresen ivott és csalta az anyukájukat, elment, de hatalmas súly zuhant az anyukájuk vállára, hiszen egyedül maradt egy kisbabával, egy különc kislánnyal és egy összezavarodott tinivel.

Katikát és a testvéreit egyedül nevelte az anyukájuk, magára utalva. Katika mindennél és mindenkinél erősebbnek ismerte az édesanyját. Mégis voltak olyan pillanatok, amikor ezt az erőt megtörni látta. Katika sokszor tapasztalta, hogy az anyukája kiment pár percre levegőzni, és könnyes, kisírt szemekkel tért vissza; kérte a gyermekeit, hogy pár percre hagyják nyugton. Tomival sok probléma volt. Egy percre se lehetett magára hagyni, mert azonnal rosszat csinált. Állandó figyelmet igényelt.

Katika fáradtnak, egyre fáradtabbnak látta az édesanyját. Ha ideges lett, könnybe lábadt a szeme, lassan a gyermekei előtt tört meg. Néha teljesen. Olyankor nem egyszer említette halkan az öngyilkosságot. Katika tudta, hogy az anyukája nem gondolja komolyan, mégis félt, mikor kiment pár percre. Félt, hogy nem jön vissza. Anyagi problémákkal küzdött, mégis mindent próbált megadni a gyermekeinek. A legcsodálatosabb anya volt a gyermekeinek. Néha megtört, fáradt, mégis varázslatos anya. Nem érdemelte meg, amit tettek vele.

Katika mindig példaképeként tekintett az édesanyjára. Megbecsülte, segítette, támogatta, ahogy egy lány segíteni tudja az édesanyját. Persze voltak nézeteltéréseik, de a szeretetük mindig erősebb volt a haragnál.

Anya csak egy van. A legszebb, legokosabb, legkedvesebb nő a világon.

Igaz, hogy a legszebb ajándék, amit egy nő kaphat, az egy gyermek. De az is igaz, hogy egy embernek az a legszebb dolog a világon, ha az édesanyja védelmében kezdheti, egyengetheti az életét, és a védő szárnyai alatt végezheti azt, amit egyetlen nőnek köszönhet. Az édesanyjának.

Anyának!

                          Maurer Vera: Munka és család a nők életében
 

Szinte mindannyiunknak feltették már nem egyszer a kérdést: „Mi leszel, ha nagy leszel?” Kisgyermekként erre azonnal rávágtuk a választ: „Hercegnő!”, „Modell!”, „Színésznő!”. A fiúk pedig: „Rendőr!”, „Szuperhős!”, „Tűzoltó!”.De ahogy telnek az évek, egyre többet gondolkodunk a válaszon, mert a felnőttek világába minél nagyobb betekintést nyerünk, annál inkább sokasodnak előttünk a jó és a rossz életpéldák.

Bevallom, egyre inkább foglalkoztat az, hogy milyen jövő előtt állok, hiszen nem is olyan sokára kikerülök a „nagybetűs” életbe. Igaz, nekem még néhány év, mire aktuális lesz a téma, de mégis sok kérdés merül fel bennem. Ha megtalálom a számomra megfelelő munkát, és esetleg sikereket érek el a karrieremben, hogyan fogom összeegyeztetni a családalapítással? Vajon mindenképp külön-külön beszélhetünk a családanya és a karrierista nőről, vagy találhatunk középutat a kettő között?

Az életünket nagyban befolyásolják a körülményeink: a család, ahonnan jövünk, a barátaink, az iskoláink és gyakran múlik a véletlenen is. Persze az sem mindegy, hogy milyen képességekkel, illetve természettel rendelkezünk. A fontos döntéseket – kezdetben szüleink segítségével – nekünk kell meghoznunk. Akár jól, akár rosszul, de mi döntünk. Fiatal lányként két környezetemben élő középkorú hölgy, Klára és Anikó, számomra elrettentő példája lebeg a szemem előtt, kik történetüket röviden így mondták el:

 

Klára:

Egy tehetősebb családban, egyedüli gyerekként nevelkedtem. Szüleim szinte mindent megadtak nekem, amit szerettem volna. Édesapám egy jól működő vállalkozás vezetésével foglalkozott, míg édesanyám, aki csak az általános iskolát végezte el, az otthoni teendőkkel és velem törődött. Az érzelmek nem voltak jelen a családi légkörben, mindig egyfajta közömbösséget éreztem a szüleim között is. Sosem voltam mintadiák; nem érdekelt az iskola, a tanulás vagy a jegyeim. Feleslegesnek tartottam azt a sok erőfeszítést, amelyet annak érdekében tesznek az emberek, hogy minél jobb osztályzatokat, eredményeket érjenek el iskolai tanulmányaik során és aztán a munkájukban. Engem ezzel ellentétben sokkal jobban érdekeltek a fiúk és a bulizás. Nagyon sok párkapcsolatom volt: rövidebbek és hosszabbak, komolyabbak és egyszerű fellángolások. Egy dolgot szerettem volna igazán: jól férjhez menni.

Az első férjemmel, aki nagyon gazdag családból származott, szinte gyerekként, 19 éves korunkban házasodtunk össze, de ez a kapcsolat nem tartott tovább másfél évnél. Nem igazán szerettem őt, inkább csak a vagyonát. Épp emiatt válásunk sem viselt meg, hamar sikerült továbblépnem. Nem sokkal ezután egy rendezvényen találkoztam egy középkorú, nálam csaknem harminc évvel idősebb, elvált férfivel, akit szépségemmel és fiatalságommal azonnal sikerült levennem a lábáról. A majdnem velem egykorú gyermekei nem nézték jó szemmel a kapcsolatunkat, emiatt megszakították apjukkal a kapcsolatot. Házasságot nem terveztünk. Ő élvezte, hogy a társaságomban mutatkozhat, én pedig szerettem a kényelmet és a jólétet, mely nála megadatott. Éltünk egymás mellett, nem különösebben törődve a másikkal. Észre sem vettem, hogy lassacskán a kártyajátékok, a dohányzás és később már az alkohol rabja is lett, mígnem súlyosan megbetegedett. A betegség már túlságosan előre haladott állapotban volt, amikor diagnosztizálták. Gyógyíthatatlan volt. Halála után előkerült a végrendelete, mely szerint egy forintot sem hagyott rám. Akkor szembesültem vele, hogy eltartott voltam egész életemben és nincs semmim: se családom, se szakmám, se munkám, semmim. Teljesen üresnek és semmitérőnek éreztem magam. Fiatalkori szépségem akkora már elhalványult.

Szüleimhez mentem, akik az évek alatt megromlott kapcsolatunk ellenére befogadtak, de támogatni, főleg anyagilag nem tudtak. Apám vállalkozása évekkel ezelőtt csődbe ment, ezért a szüleim sem álltak jól anyagilag. A helyzetem kilátástalan volt, muszáj volt állást kerestem. Szakma és tapasztalat híján kénytelen voltam elvállalni olyan munkát is, melyet azelőtt lenéztem, megvetettem. Először konyhai takarítóként, majd mosogatólányként dolgoztam. Nagyon nehezen viselem a mai napig, hogy nekem, a lázadónak szót kell fogadnom, mindenki nekem parancsol, de ezt el kell fogadnom, mert minden fillért meg kell becsülnöm. A sors nagyon megleckéztetett és megbüntetett. Szeretnék visszamenni az időben és elmondani a fiatalkori önmagamnak, hogy mire jutottam, hogy ne kövessen el olyan hatalmas hibákat, ne vegye félvállról a tanulást, és becsülje meg a szeretteit. Hiszen most itt vagyok, több mint negyven évesen, nyolc általánossal, nincstelenül, és így kell új életet kezdenem.

 

Anikó:

Egy szegény, sok mindent nélkülöző családban születtem. Édesapám korán meghalt, édesanyám nevelt fel minket az öcsémmel, aki maga egy egyszerű fodrászüzletben dolgozott, de a rengeteg munkája mellett mindig volt ideje ránk. Általános iskola harmadik osztályába járhattam, amikor ráébredtem, hogy anya mekkora terheket cipel a vállán, s elhatároztam, hogy a tőlem telhető legtöbbet meg fogom tenni annak érdekében, hogy minél előbb enyhítsek a gondjain. Rengeteget és szorgalmasan tanultam, mert reméltem, hogy szorgalmam és kemény munkám meghozza a várt eredményt. Sikeresen bejutottam a legjobb középiskolába, ahova mindig szerettem volna. Meg akartam felelni a saját elvárásaimnak továbbra is, s a tanulás vált a mindenemmé, hiszen minden szabadidőmet a tanulmányaimnak szenteltem, a tankönyveim közt töltöttem. Kitűnő érettségivel bekerültem a műszaki egyetemre, ahol sok nehézségbe ütköztem. Leginkább a fiúhallgatók keserítették meg az életemet: lenéztek, folyton gúnyt űztek belőlem. Évekbe telt, mire elfogadtak. A tanáraim és professzoraim előtt is kétszer annyira kellett bizonyítanom, akik mind azt akarták bebizonyítani, hogy a mérnöki pálya nem lánynak való. Mindennek ellenére keményen küzdöttem, így végül sikeresen lediplomáztam.

Friss diplomásként, tapasztalat nélkül, nőként nehéz volt állást találnom, de végül sikerült. Ahogy teltek az évek, dolgoztam rendületlenül és csak a szakmai karrieremmel foglalkoztam. A munkán kívüli életem teljesen egyhangúvá vált. Közel negyven évesen összesen egy udvarlóm volt. Emlékszem, a diplomaosztóm előtt, körülbelül egy hónappal egy fiú, aki egy évfolyamra járt velem, bevallotta, hogy már régóta tetszem neki és szeretné, ha randevúznék vele. Bevallom, nem érdekelt semmi más a tanuláson kívül, így az első találkozó után visszautasítottam. Azóta sem volt senkim.

Amikor édesanyám meghalt, teljesen összeomlottam. Akkor gondoltam át hosszú évek után először az életemet. Megkérdeztem magamtól: vajon mit értem el én ebben az életben? Rá kellett jönnöm, hogy egy jól fizető álláson kívül nincs semmim. Nincs társam, a testvéremen és az ő családján kívül nincs családom. Barátaim sincsenek. Egyedül vagyok. Akkor értettem meg, hogy a munkája, a karrierje nem tesz teljessé egy embert. Mindenkinek szüksége van arra, hogy szeressen, és hogy őt is viszont szeressék. Kell, aki jóban és rosszban mellette áll; család, amely mindig hazavárja, ahova boldogan megy még a legborzalmasabb napja után is. Ennyi idősen már nehéz társat találni és családot alapítani. Ebben a korban az ember már inkább az eszével szeret: átgondolja a szerelmet. No, és nem könnyű elfogadni a másikat és alkalmazkodni hozzá.

Ahogy a két hölgy története is igazolja: döntéseinket az élet sokszor csak évek múltán minősíti, csak utóbb látjuk, hogy jól vagy rosszul döntöttünk. A család és a karrier közt valahol a középút tűnik ideálisnak, és tanulni sosem kár, hiszen amit megtanultunk, azt nem veheti el tőlünk senki. Amint dolgozatom elején már utaltam rá, a kérdéseimre igazi válasz nem létezik: egy nő életében a család és a karrier egyformán fontos, viszont ahhoz, hogy valaki teljes életet éljen, meg kell találnia e kettő között az egyensúlyt.

Ha nem is leszünk hercegnők, modellek vagy színésznők, akkor is tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy boldog, kiegyensúlyozott, teljes életet élhessünk, de mialatt ezen dolgozunk, ne felejtsük el, hogy vannak fontos dolgok az életben, mint például a szeretet, a becsület és az emberség.

 

Varga Lilla Éva: Valaki más
 

A sötétség erdejének legmélyén egy öreg, morcos törpe éldegélt egy gyönyörű tündérlánnyal, akit még kisdedkorában talált egy bölcsőben, sorsára hagyva. Magához vette hát és sajátjaként nevelte fel. Óvta és dédelgette hosszú-hosszú éveken át, és közben szinte nem is ismert magára, hiszen volt valaki, akit annyi magányosan leélt év után, újra feltétel nélkül szeretetett. Újra megajándékozott valakit a bizalmával. 

A lány szépen lassan felcseperedett, és még talán 20 esztendős sem volt, amikor egy nap a törpe elé állt, és kijelentette, hogy világot kíván végre látni, megunta, hogy egész eddig életét egy viskóban töltötte minden egyébtől elzárva. Bár apja mindig is tudta, hogy egyszer elérkezik ez a pillanat, mégis elfacsarodott szíve a hír hallatán. Nemet intett a fejével, és megtiltotta, hogy fogadott gyermeke elhagyja az erdőt. A tündér fortyogott magában, és a szobájába zárkózott. A törpe szomorúan hagyta el a házat, hogy nyakába vegye az erdőt, és élelmet gyűjtsön kettejük számára. Mikor a tündérlány ezt megneszelte, fogta néhány holmiját, egy hátizsákba gyömöszölte, majd kiállt házuk ajtajába, kecses szárnyai segítségével felreppent, majd útra kelt a szél hátán. Nem köszönt el a törpétől. Nem hagyta volna elmenni, meg egyébként is, haragudott rá. Úgy gondolta, megfosztja a Világtól és a vele született szabadságától, így hát addig repült, míg egy hatalmas városba nem ért.

 Abban a percben elátkozta az összes erdőben elvesztegetett idejét. Az utcán sétálva, szinte beleszédült a kavalkádba, a színekbe, a zajokba, a légkörbe. Csodálta a hatalmas, gyönyörű kirakatokat, a díszesebbnél díszesebb süteményekkel teli cukrászdákat, a csillogó autókkal tömött sztrádákat és a vidám társaságokat. Ragyogó szemekkel kezdte el felfedezni a várost, és egyik ámulatból a másikba esett, de mégis egyre erősödött szívében egy furcsa hiányérzet. Ekkor elkezdte keresni a zöld lombú fákat, a ragyogó kék eget, a madárcsicsergést, a kristálytiszta levegőt, de bármerre nézett, sehol sem találta.

 Ő akkor még nem volt tisztában azzal, amivel a törpe már igen. Arról sem lehetett semmi fogalma, hogy a sötétség erdejében a törpe épp egy, már oly’ rég bezárt, ládikát nyit ki szíve mélyén, amibe egykoron fájdalmas emlékeit és tapasztalatait rejtette. Bár a lány nem is sejtette, a törpe tudta miről beszél, és nem csupán önzésből nem engedte el az otthonául szolgáló erdőből. Első kézből tapasztalta, hogy a világ milyen csúnya arcát tudja mutatni annak, aki nem olyan, mint mindenki más.

Eközben a lány az utcákat szelte, mikor egy sikátorra lett figyelmes. Egy pár fiatal körbeállt egy teljesen védtelen fiút. Rugdosták, püfölték és földre kényszerítették. A tündér elszörnyedve nézte, de ami a leginkább elborzasztotta, hogy senki sem sietett a földön fekvő segítségére. A többi ember, ügyet sem vetett rájuk, mindenki ment a dolga után, aki pedig észrevette, inkább elkapta a tekintetét és elsietett. A tündérlány odarohant, a kör belsejébe furakodott, és felsegítette a fiút. Ő hálásan nézett rá, aztán jobban szemügyre vette megmentőjét. Az arca eltorzult, a tekintetébe félelem költözött. Lelökte magáról a tündér segítő kezeit és elrohant. Az előbb még körben állók, most mind a lány felé fordultak, és nevetni kezdtek rajta. A tündér magára nézett és azon tűnődött vajon mi lehet olyan nem evilági számukra.

Most először járt az emberek között. Nem találkozott még mással a törpén és az állatokon kívül. Nem ismerte az emberi természetet, nem tudta, hogy ők azok a fajta lények, akiknek nem szokásuk esélyt adni a tőlük különbözőknek, annál inkább népszerű a megvetés és a kirekesztés. Ezért rejtegette a törpe. Tisztában volt vele, hogy a való világban a tündérlány csak megsérülne, nevetség és bántalmazások áldozatául esne, kihasználnák a tiszta szívét, féltékenyek lennének a természetfeletti szépségére, furcsállnák halványkék haját és rózsaszín szemeit, de legfőképp szárnyait. Mindezt csak azért, mert aminek a lány született, eltér az emberek által megszokottól. A törpe meg akarta mindettől kímélni nevelt lányát, de a tündér kíváncsiságának köszönhetően, most ott állt egy egyre növekvő és gyűlölködő embertömeg közepén. Vakuvillanások kereszttüzében és gúnyos megjegyzések tárgyaként szép lassan, kétségbeesetten térdre ereszkedett.  Úgy érezte meghasad a szíve, és azt gondolta, hogy ha a pokol létezik, akkor valami egészen hasonlatos a jelenlegi helyzetével. Mikor utoljára erőt vett magán, és megpróbált felrepülni, visszarántották. Végül a porba hullva, törött szárnyakkal végezte.

 Hirtelen a tömeg ketté nyílt és valaki eltakarta a tündér elől a Napot, kezét nyújtotta érte, majd óvatosan felsegítette őt. A törpe volt az. Leküzdve a múlt árnyait, lánya után jött. A tündér iránt érzett szeretete erősebb volt mindennél. „Látod, te kis buta. Mondtam én, hogy nem való a magunkfajtáknak a nagyvilág” – mondta az apja. A tündérlány megtörölte gyémántkönnyeitől nedves arcát. Ez lehetett az a pont, amikor mindent megértett, aztán megrántotta a vállát, és egy halk mondatot súgott búcsúzóul a Világnak.

Hazaérvén a tündér, bár tudta, hogy egész életét azon a helyen kell majd leélnie, hálát adott. Hálát adott a sötétség erdejéért, az otthonáért, ahol elfogadják olyannak amilyen, és nem akarják megváltoztatni, ahol nem számít, hogy más, mint a többiek. Mindenek előtt azonban hálát adott az apjáért, mert csak ekkor döbbent rá, hogy mennyien lehetnek hasonló helyzetben, akik csak magukra számíthatnak. De őt volt, aki szerette, akinek köszönhetően sosem volt egyedül, aki a legelveszettebb pillanatában felsegítette. Neki ott volt a törpe. Mindeközben utolsó szavai továbbra is ott keringtek a nagyváros forgatagában, annak reményében, hogy valaki egyszer majd meghallja és változtat a tényen, hogy „Ilyen az Élet".

 

 

English