2019. augusztus 23., péntek

Írás és szolidaritás - diákmunkák

 

Nagy László Általános Iskola és Gimnázium, Budapest - tanár: Gergelyi Katalin

 

Borsik Bettina: Interjú egy hajléktalannal
 

Egy nap minimum háromszor fogalmazódik meg bennem a kérdés, hogy miért lettem riporter és újságíró. Jó mókának tűnt meginterjúvolni az embereket majd cikket készíteni a megszerzett információkból, azonban az így eltöltött évek alatt rájöttem, hogy utálom a munkámat. Hogy miért? Mások történetét hallgatni unalmas. Főleg miután az ember már az ezredik ugyanolyat hallja. Bárhova megyek, bárkit kérdezek, egyszerűen már senki sem tud nekem valami olyat mondani, ami számomra izgalmas és új lenne. Készítettem már interjút szegénnyel, gazdaggal, híres emberrel, tanyasival. Rengeteg rossz dolgot hallottam, ahogy elképesztő és hihetetlen történeteket is, amik mégis igaznak bizonyultak.

A jelenlegi feladatom egy hajléktalannal való beszélgetés. Tehát nem csak egy csomó sablonkérdés feltevésére vállalkoztam, hanem arra is, hogy egy olyan emberrel legyek, akit az alkoholon és a cigarettán kívül valószínűleg semmi nem érdekel.

Ránézek a telefonom kijelzőjére. Már itt kellene lennie. Igazság szerint nem is csodálkozom, hogy megvárat, elvégre neki semmi haszna nem származik ebből az egészből. Legalábbis a kollégám szerint, aki felkérte az interjúra, majd lepasszolta nekem a dolgot. Tipikus.
Mindössze pár perc telik el, amikor is meglátok egy hosszú, szakadt kabátot. Mivel az illető, aki viseli, háttal áll nekem, így nem láthatom az arcát, azonban koszos és néhol lyukas bakancsa, valamint az emberek tőle való távolságtartása és a mellette elhaladó tini lányok lenéző pillantása és zavart röhögcsélése arra enged következtetni, hogy talán ő lesz az emberem. Határozott léptekkel indulok el felé.

- Elnézést! – szólítom meg közepes hangerővel, mire ő korát meghazudtoló gyorsasággal pördül meg. – Esetleg vállalkozott ön egy interjúra mostanság? – kérdezem óvatosan.

Immáron szemből is végigmérem. A ruházata semmiben nem más, mint egy szokványos hajléktalannak. Egy régi, zöld vászonnadrágot visel itt-ott elszakadva, valamint egy bő, fehér pólót, ami egyszer talán még fehér lehetett. Az évek megviselték az arcát: hosszú és mély ráncok fedik a bőrét, szeme alatt sötét karikák éktelenkednek. A haja olyan, mintha az egészet friss hó borítaná, pedig a zord tél és hideg ellenére semmilyen csapadék nem esett mostanság. Nincsenek határozott vonásai, minden megvetés és keserűség hiányzik a megjelenéséből. Ami azt illeti, egészen kedves arca van. Talán az egyetlen dolog, ami kicsit frusztrálttá tesz vele kapcsolatban, az a szaga, ami arról árulkodik, hogy talán még ő sem tudja, hogy mikor látott zuhanyrózsát utoljára.

Vékony ajkát mosolyra húzza.

- Így van – hangja kicsit rekedtes és érdes. Mégis lágynak hat. Egy gyors bemutatkozás következik, majd együtt kicsit beljebb sétálunk a találkozóhelynek kijelölt parkban, és egy padra ülünk. Minden további nélkül nekikezdek. Először az életmódjáról kérdezem, hogy hol él, mit eszik és milyen gyakran, általában mivel telik el egy napja. Majd kicsit kényesebb téma következik, a családja és a végzettsége.

- Milyen rég is volt… Azt hiszem nagyjából 30 éve, hogy végeztem a tanulással.
- Mi a legmagasabb iskolai végzettsége? – teszem fel a kérdést, azonban a jegyzetfüzetemből fel sem pillantok.

- Maga mit gondol? – lassan a mosolygó szempárra emelem a tekintetemet. Meglep, hogy tudni akarja a tippemet, általában senkit nem szokott érdekelni az én gondolatom. Az emberek túlságosan szeretnek magukról beszélni ahhoz, hogy meghallgassák annak a véleményét, aki kérdezi őket.

- 8 általános? – ami azt illeti, teljesen biztos vagyok a tippemben. Habár nem sokáig.
A kikérdezett személy mosolyogva rázza a fejét.

- Egyetemet végeztem – pár döbbent pislogás után visszanézek az előttem lévő papírra.
- Milyen karon?

- Jogin – ad egyszerű választ.

- Akkor ügyvédként dolgozott? – fúrom kíváncsi szemeimet az övébe. Csak lassan bólint. – Mi történt?
- Ami rengeteg emberrel. Az sors igazságtalanul, minden magyarázat nélkül megfosztott attól, amit egész életemben építgettem - sóhajt a férfi, közben tekintetét az égre emeli. Nyilvánvalóan már nem itt jár, gondolatban régen visszatért a múltjába. Azonban nem hagyhatom ennyiben, akármennyire mélyenszántó magyarázattal rukkolt elő, nekem tényekre van szükségem, nem pedig filozofikus gondolatokra. Kérdőn nézek rá, ezzel jelezve, hogy várom a folytatást, ő pedig eleget is tesz a néma kérésemnek, és amint észreveszi pillantásomat, folytatja. – Rengeteg olyan üggyel találkoztam, hogy rákentek emberekre olyan dolgokat, amikhez vagy semmi közük nem volt, vagy egyszerűen csak nem voltak bűnösek. Adócsalás, családon belüli erőszak… annyi ilyen történet létezik. Az ember nem gondolná, hogy egyszer vele is megtörténhet ilyesmi, nem igaz? – halvány mosoly dereng az arcán. – Engem is megvádoltak olyannal, amit nem tettem meg. A saját titkárnőm jelentett fel szexuális zaklatásért.

- Azt mondja, hogy nem volt hozzá semmi köze?

Megrázza a fejét.

- Soha nem nyúltam hozzá. Még csak nem is találtam vonzónak. Persze, az ember néha megnéz egy-két nőt, függetlenül attól, hogy házas-e vagy sem… viszont ő pont nem az a fajta volt, aki után én vágyakoztam volna.

- Mit gondol, milyen oka lehetett egy ilyen cselekedetre? – kérdezem tárgyilagosan.
- Talán csak gonosz természete van? Izgalmasnak találta volna? Esetleg lehet köze ahhoz, hogy egy olyan férfival volt párkapcsolata, aki évek óta azon ügyködött, hogy az ügyvédi irodámat gyakorlatilag semmissé tegye? – úgy néz rám, mintha tőlem várná a választ. Habár vigyorog, olyan, mintha hirtelen hűvössé és csalódottá válna. Én csak hallgatok. Ahogy egyre többet beszél magáról és próbál rávezetni arra, hogy jobban belelássak az ő életébe, kissé kényelmetlen lesz a hangulat. Egyre inkább úgy érzem, hogy egy csúf játékot űz velem, és könnyen meglehet, hogy az egész interjúból csak holmi viccet csinál. Bár érthetetlen számomra, hogy egyáltalán megfordult a gondolat a fejemben, hogy komoly lesz. Valószínűleg ő is csak egy cigarettát vagy alkoholt fog kérni a végén. Mégis… az a szempár, az a barátságos mosoly, amely néha felragyog az arcán, egyszerűen nem hagy nyugodni.
Újabb halk szóhaj szakad ki ajkai közül.

- Mindegy mit mondok, nem igaz? A lényeg az, hogy megtörtént. Elég volt pár embert lefizetni, hogy hamisan tanúzzanak ellenem a bíróságon. Ez már csak így megy a büntető pereken. Egy hamis szó, egy hazug ember elég ahhoz, hogy valaki életét tönkretegye – szünetet tart, mély levegőt vesz. Láthatóan a gondolatait próbálja összeszedni, az érzelmeit pedig szavakká alakítani. – Tehát engem elítéltek szexuális zaklatásért, hosszú évekre börtönbe kerültem.

Szorgalmasan jegyzetelem a hallottakat, majd egyből át is térek a következő témára.
- Van családja?

- Nincs. De valamikor még volt. Egy feleségem és egy gyönyörű kisfiam.

- Velük mi történt?

- A feleségem mindig is elég féltékeny teremtés volt. Sokat veszekedett velem apró dolgokon, és mindig kreálta az összeesküvés-elméleteket magának, annak ellenére, hogy semmilyen valóságalapjuk nem volt. De én nagyon szerettem azért őt. Soha nem csaltam meg, nem másztam rá másik nőre. Azonban a per pont elég volt ahhoz, hogy többet ne bízzon bennem. Egy ideig látogatott a kisfiammal együtt. Egyre ritkábban. Aztán teljesen eltűnt, mintha nem is létezett volna. Mindenhonnan. Miután leültem azokat az éveket a börtönben, semmim nem maradt. Mint kiderült, a feleségem egy idő után nem tudta fizetni a számlákat, a hitelt, az adósságok egyre csak nőttek. Tudja, ő sosem dolgozott. Mindig azon voltam, hogy megadjam neki és a gyereknek, amit csak tudok, de nem volt elég. Eladta a házat és elmentek – meséli a történetet érzelemmentes arckifejezéssel.

- Mi van a többi rokonnal? Nem tudott volna hozzájuk menni? – teszem fel a kérdést, szokatlanul nagy kíváncsisággal a hangomban.

- Ha a feleségem elhitte ezt az egészet, maga szerint a családom többi tagja nem?
Elhúzom a számat. Valóban nem könnyű a helyzet.

- Tehát miután tudomást szerzett az új helyzetéről, mit gondolt?

- Nem igazán gondoltam semmit. Csalódott voltam, elhagyott és bosszús. El tudja képzelni mekkora fájdalom az, ha egyik pillanatról a másikra veszti el mindenét? Gondolatok? Nem akartam gondolkodni. Felejteni akartam.

- Sikerült? – kérdezem, mire ő csak mosolyogva megrázza a fejét.

- Végül kénytelen voltam gondolkodni. „Most mihez kezdjek?” „Hova menjek?” „Mit csináljak?” Ezekkel volt tele a fejem. Azonban kinek van kedve újrakezdeni mindent ezek után? Nem akartam újrakezdeni. Nem akartam dolgozni. Érezni sem többet. Csak arra koncentráltam, hogy túléljem.

Meglep a mondandója. Teljesen hihetetlen, de egy idő után csak úgy iszom a szavait. Elképeszt. Soha nem gondoltam bele abba, hogy ennyire könnyű lenne egy nehezen megszerzett dolgot elveszíteni. Azonban ahogy meséli, ahogy a hangulata és az érzelmei változnak… egyszerűen túlságosan őszinte ahhoz, hogy ne higgyem el, hogy létezik ilyen.
- Most mit gondol? – a hangom jelentősen elhalkul, a tekintetem továbbra is az ősz férfi és a fehér papír között vándorol.

- Nincsenek már hamis reményeim. Bizonyára észrevette, hogy nem vagyok már fiatal, gyakorlatilag nincsen semmi, ami miatt megérné újrakezdeni. A feleségem hallani sem akar rólam. A fiam lehet, hogy nem is tudja, hogy létezem. Eleve nehéz lenne elindulni. Ilyen múlttal és iratokkal szinte lehetetlen.

- Nem elég motiváció, hogy a felesége talán visszafogadja?

Ismét mosolyra húzza a száját.

- Nem az a fajta.

- Hogy lehet ebben ennyire biztos? Talán ő is arra vár, hogy a hozzáállása változzon meg. És természetesen maga is.

Komoly tekintete megragadja az enyémet és nem ereszti.

- Talán ezek is az interjú elkészítéséhez szükséges kérdések? – kérdezi. Válaszképp csak lesütöm a szemem. Nem azok. Valójában azok már egy ideje elfogytak. Erőt veszek magamon és határozottan felállok a padról. A férfi követi a példámat.
- Azt hiszem, végeztünk. Nagyon hálásak vagyunk a segítségéért – ismét hangosabban beszélek, miközben kezet nyújtok neki. Érdes ujjaival megszorítja a kézfejem. Udvariasan elbúcsúzom, és visszaindulok a metró felé, magam mögött hagyva egy újabb történet tulajdonosát.
- Riporter úr! – kiabál még egyszer utánam a férfi. Megtorpanok, majd lassan felé fordulok. Kíváncsian méregetem.

- Igen?

Mosolyogva, és magabiztosan teszi fel a következő kérdést, pont úgy, mint akinek ajkait már milliószor elhagyták a következő szavak.

- Nincs véletlen egy cigarettája?

 

Krémer Dániel: Nyári történet

Talán január egyik hétfőjén történt. A nap ugyan úgy kezdődött, mint mindig: felkeltem, elmentem fürödni, majd leültem reggelizni az asztalhoz. Senki sem volt otthon, bátyám a haverjánál volt, édesanyám meg már korán felkelt, hogy bevásároljon. Nem gondoltam és nem is terveztem semmit arra a napra. Unatkoztam. Ledőltem az ágyra, hátha lesz valami. Hosszasan bámultam a plafont, majd ránéztem az ablakra. A nap sütött, meleg volt – de jó lenne egy kis jégkrém vagy fagyi… és egyszer csak bevillant, hogy nekem van erre kb. 1300-1400 Ft-om. Gyorsan felkaptam kedvenc fekete, zöld csíkos rövidnadrágom, majd kerestem egy mintás pólót, felkaptam a fekete műbőr cipőm, és elindultam a Meki felé.

Már majdnem elértem a számomra közeli és mégis távoli gyorséttermet, mikor megakadt a szemem valamin. Jobban fogalmazva valakin. Csak egy a sok közül – gondoltam. Egy hajléktalan. Nem volt idősebb 40-nél, egy szakadt, régi kabáton ült, mellette egy fehér műanyag pohár némi apróval. Rajta egy barna pulóver és egy szakadt aljú kopott nadrág és egy fekete zokni. Cipőjét nem láttam sehol, csak a táskáját. Biztos belerakta, nem akarta kint hagyni, nehogy ellopják. Valahol furcsálltam, hogy pulóver volt rajta ebben az izzasztó melegben, de a „szabad országban élünk, mindenki azt tesz, amit akar”  mondat visszhangzott a fejemben. A sok filmből ránk ragadt mondatok néha előkerülnek a fejünkből akaratlanul is.

A bácsit elhagyva elértem az úticélom. A fagyit elnyalva és az apróval a zsebemben hazafelé indultam. Épp csak befordultam a sarkon, és a szemem megakadt rajta. Ugyanazon a valakin. Csak nézte a földet elkeseredetten. Gondoltam – van nálam 200 forint, odaadom neki. Már nyúltam a zsebembe a pénzért, mikor a bácsi felnézett. Lassan körbenézett, majd tekintete megakadt rajtam. Már nem emlékszem, milyen volt az arca, de arra igen, hogy mielőtt megszólalt volna, beleraktam a poharába a pénzt. A reakció váratlan volt. A bácsi felpattant és rámutatott a kezére:

 - Ez az ember, akinek 3 vaslemez van a kezében, emlékezni fog rád!

- Vaslemez? – gondoltam. De hát az nem lehet: egy ilyen ember hogy lehet az utcán? De biztos kell legyen valaki, aki segíthetett volna rajta: család, barátok vagy az állam, de ezek szerint rajta senki nem segített. Vagy lehet, hogy megpróbáltak segíteni rajta, csak már nem tudtak. Ezek után megkérdeztem tőle, hogy úgy mégis kit tisztelhetek „az ember” címszó alatt. Erre mosolyogva rám nézett.

 - Nem sok ember akarja tud annak a nevét, aki az utcán kéreget. De ha már megkérdezted: Ákos vagyok.

- Krémer Dániel – mondtam, és nem restelltem kezemet nyújtani köszönés gyanánt. (Mert engem így neveltek.)

Ő némán és mosolyogva nézett vissza. Talán nem szokta meg ezt a fajta köszöntést. Majd rákérdeztem:

- Na, bácsi, tessék nekem megmondani, hogy ténylegesen van-e a kezében valami vaslemez.

- Van. – Habozás nélkül, egy szempillantás alatt válaszolt határozottan. Kicsit meglepődtem, nem tudom, miért, talán mert valahol biztos azt hittem, hogy hazudik a kezében lévő fémtárgyakról. Ebből az egy szóból tudtam, hogy nem kellett volna rákérdeznem. Talán a balesetének emléke mélyen érinti. Ekkor ránéztem az arcára, és tudtam, éreztem, ingoványos talajra tévedtem, ahonnan nincs visszaút. Biztosra vettem, hogy megbántottam. Arca kicsit sápadtabb lett. Tudtam, mit kell tennem, odafordultam hozzá:

- Nekem most már mennem kell örülök a találkozásnak, viszlát!

Már majdnem elindultam, mikor megszólalt a telefonom. Az egyik régi zeném hangját halottam, ugyanis azt állítottam be még anno múlt hónapban csengőhangnak. Gyorsan a telefonért nyúltam, de már letette, majd rá néhány másodpercre üzenetben azt írta, hogy fél óra múlva majd menjek a Spárhoz  segíteni hazavinni a bevásárló szatyrokat. Röviden és tömören válaszoltam a hosszú szövegre két betűben, mellyel mindent tisztáztam neki. Az üzenet, idézem: OK.

Ebben a pillanatban a Meki felé fordultam, hogy ott üssem el a maradék fél órát amíg nem kell mennem. De indulás előtt a bácsi megszólított:

- Anyukád volt?

- Igen.

- Tudod – mondta – nekem régen, még néhány évvel ezelőtt többre is tellett, mint most.

- Tényleg? Van egy szabad 10-15 percem. Szívesen meghallgatnám.

Hogy miért mondtam ezt, arra már nem emlékszem. Talán akkor más voltam, mint most, sőt biztos, mert most már 17 vagyok és nem 15. A bácsi elkezdte mondani élettörténetét. A sajnálat, bánat, levertség, szánalom szavak nem tudták volna kifejezni azt az érzést, amit ez a bácsika átélhetett. Azt az embert, aki egy baleset miatt elveszti munkahelyét, aki a hitele miatt elveszti házát és családját, akit az emberek kikerülnek az utcán, mert hajléktalan, vajon még mi tartja életben? A válasz egyszerű: egy régi telefonban egy kép. A kép, ami ebben az emberben tartja a lelket, ösztönzi az élni akarásra, ez a 3 éves fiának a képe, akit élettársa a lakás elvesztése után magával vitt immáron 4 éve. A képet mutatta meg utoljára.

- Mit gondolsz, mikor ránézel a képre? – kérdezte.

- Talán azt, hogy mi lehet vele, hogy néz ki….

- Pontosan. Minden lefekvés előtt és magányos pillanatomban rá gondolok és a szép időkre. Vajon sok barátja van, jó környezetben nő fel? Megvan-e még a plüss elefántja? Vagy egyáltalán: emlékszik-e az apjára? De mindegy is. Ha ő nem emlékszik rám, én emlékezni fogok rá és a szép 3 évre, mikor még együtt volt a család.

Ez jó, ez szép dolog. Elköszöntem tőle, és a Spár irányába indultam. Ott találkoztam anyuval, majd hazamentünk. „Szerencsés vagyok” – gondoltam  magamban. Velem ez nem történt meg. Nem éltem át akkora fájdalmat, mint ő.

Néhány napra még láttam őt, és adtam neki aprót. Majd egyszer csak eltűnt, és azóta nem láttam.

 

Nyeste Marianna: Séta a lejtős utcán

Szerdai nap volt. Tisztán emlékszem mindenre, ami azon a szerdán történt.

- Csodálatos nap ez a mai! – keltem fel a nagy napon, és rögtön nekiláttam a pakolásnak. Külön albérletbe költöztem, ezzel egy nagy fordulóponthoz érkeztem az életemben. A párom találta a lakást, és egyből mindkettőnk tetszését elnyerte.  Eddig náluk laktunk, és most sem mentünk sokkal messzebb, talán két utcával arrébb.

A lakás erkélyéről egy nagy, hosszú, lejtős utcára láttunk rá. Első ránézésre ez az utca elég komor hangulatot sugárzott. Különösebben nem foglalkoztunk vele, csak azzal, hogy berendezkedjünk. Miután végeztünk a pakolással, úgy döntöttünk, hogy mivel elég hosszú és fárasztó napunk volt, lefekszünk aludni. Másnap reggel megbeszéltük, hogy felmérjük a terepet, és kimegyünk egy kicsit levegőzni. Szóba is hoztam, hogy sétáljunk egyet ezen a lejtős utcán. Így is lett. Az utca macskaköves volt, rozoga házakkal teli. Egy pár szakadt ruhás gyermek kavicsokkal játszott az út közepén, tudván, hogy arra úgysem jár autó. Megpillantottam egy régi, elhagyatottnak tűnt épületet. A festék pergett a faláról, és a tetején lévő „AU Ó O Ó” feliratból is alig jöttünk rá, hogy egy autómosó volt valaha ez az épphogy össze nem dőlő épület. Bementünk, és a mai napig nem hisszük el azt, amit ott láttunk.

Szakadt, piszkos ruhák voltak mindenütt. Ahogy beljebb mentünk, fadarabok lángoltak tábortűzként, körülötte kövek és újságpapírok hevertek. A földre szakadt szivacsok voltak leterítve, mintha valami menekülttábor szállna meg itt. Egy rozsdás, korhadó hordóban több mint valószínű, hogy nem csapvíz, hanem esővíz volt, mert piszkos és büdös volt. Ezekből a jelekből már gondoltuk, hogy lakik itt valaki, ezért inkább minél előbb kijöttünk.

Elindultunk haza, ám ekkor megláttunk egy családot, akik e felé az autómosó felé közeledtek, nagy szatyrokkal a kezükben, elég szegényes öltözködéssel. A kisfiú alig lehet 5 éves, a leányka pedig 10 éves kisiskolás lehet. Távolról figyeltük, hogy hova is tartanak pontosan. Ők laknak ott. Utánuk mentünk, és illedelmes, kicsit tartózkodó módon megszólítottam az asszonyt.

Az asszony tekintetében látszott a megviseltség és a bánat. A gyerekek egy lyukas labdát dobáltak egymásnak, és nevettek. Vidámak voltak. A férfi elment fát szedni, hogy legyen mivel tüzelni este. Eközben sikerült beszéltem az asszonnyal, aki elmesélte, hogy ott laknak, mert 3 hónapja kilakoltatták őket, a férje munkanélküli lett, és nem tudtak fizetni semmit. Ő eljárt házakhoz takarítani, de az nem volt elég, hiszen a gyerekeket valamiből etetni kell. Próbáltak rokonokhoz fordulni, de ebben a helyzetben senki nem állt mellettük, a szüleik pedig már fentről vigyáznak reájuk. A kisfiú óvodába jár, a kisleány iskolába. Miután elviszi őket óvodába, iskolába, azután egész nap a várost járja, és munkát keres, vagy esetleg némi ruhát, élelmet, takarót, esetleg bármit, ami a létszükségletükhöz hozzátartozik. Fürdeni nem tudnak, csak ha esik annyi eső, és a gyerekeknek bográcsban melegítenek vizet. Magukkal nem foglalkoznak, csak azzal, hogy a gyerekeknek jobb legyen. A férfinek sikerült állást találnia, de az a baj, hogy csak idénymunka. Néha le kell vágnia a füvet, gyomlálni, és kerti munkát végezni, de sajnos ezt nem lehet mindennap, és nem is sok pénzt kap érte. De legalább néha megszánják 1kg kenyérrel vagy pár szem krumplival.

Sosem gondoltam volna, hogy egy család ekkora nyomorban élhet. Nagyon sajnáltam őket, de a beszélgetés abbamaradt, mert a gyerekek szóltak neki, így odament hozzájuk. Hazamentünk.

Egész este azon gondolkodtam, hogy én mit tennék a helyükben. Belegondolni se tudtam, hogy mit kezdenénk. Valószínűleg nem bírnám elviselni ezt a sorsot. Ők pedig már 3 hónapja bírják, és ha nem is magukért, de a gyermekeikért mindent megtesznek! Nem tudtam elaludni. Felkeltettem a párom, és elkezdtem kiválogatni a ruhákat. Mivel még zsákokban voltak, ezért magamnak is kedveztem vele. Ami kell, megy a szekrénybe, ami pedig nem kell, azt elvisszük nekik! Két zsáknyi ruhát sikerült összeszednünk, másnap reggel pedig elmentünk a párom szüleihez, mert nekik még megvoltak a gyerekruhák is, gondolva az unokákra. Elmeséltük nekik, hogy mi történt, és ők is két zsáknyi ruhát összeszedtek. Ezek mellett találtunk párnát, takarót, két széket és egy feleslegben lévő sátrat. Úgy voltunk vele, hogy nekünk nincs rá szükségünk, ha pedig lesz, akkor veszünk másikat, de ők ezt nem tehetik meg. Bepakoltunk a kocsiba, és elmentünk a boltba. Vettünk kenyeret, felvágottat, konzerveket és tartós élelmiszereket. A párom felajánlotta, hogy az egyik munkatársának vannak otthon kannái, kérdezzük meg, vannak-e feleslegesek, és vigyünk benne friss vizet. Így is lett.

A kocsi tele volt, a macskaköves úton csak úgy rázkódott az a sok dolog a csomagtartóban. Mikor odamentünk, csak az édesapa volt otthon, mert az édesanya épp elment a gyerekekért. Leültettük a férfit a székre, és kipakoltunk elé. A férfi nem hitt a szemének. Nem tudta felfogni, hogy mi történik, csak azt hajtogatta, hogy „Uramisten, ilyen nem létezik!”. Könny szökött a szemébe. Közben hazaért a család többi tagja is. Pár plüssállatot és egy kis labdát még sikerült otthon beraknom, ezt át is adtam nekik. Illedelmesen megköszönték, és elmentek játszani. A nő hálálkodott, térdre borult, és sírt. Örömkönnyek folytak végig öregedő arcán. Megkönnyebbültem. A párom felajánlotta a férfinek, hogy dolgozhat nálunk, segíthet a bútorokat összerakni, pakolni, festeni. A férfi szó nélkül igent mondott. Segítettünk nekik összeszerelni a sátrat, felpróbáltattuk a gyerekekkel a ruhát, és ettek.

Soha nem éreztem még magam ilyen boldognak! Segítettem valakiken, akiket az élet ilyen sorssal áldott meg. Nem várok el semmi viszonzást, hiszen a jó isten azt adja nekünk, amit mi adtunk másoknak. Igaz, rájuk ez nem érvényes, mert egy nagyon illedelmes, udvarias család, akik sajnos pórul jártak, de reméljük, hogy egyszer újra lesz fedél a fejük felett!

 

 

English