2019. május 26., vasárnap

Írás és szolidaritás - diákmunkák

 

Madách I. SZKI és SZI, Gödöllő - tanár: Fogarasi Verona

 

Illés Lilla: A Fiú és a Polip

(J.F. ’94)

 

A Víz hideg volt és néma, és ő még mindig csak ott lebegett a sűrű, áthatolhatatlan sötétségben, beláthatatlanul messze a felszíntől.

Nem emlékezett, mikor süllyedt ennyire mélyre; úgy érezte, örök időktől fogva a jeges Vízben élt, mint egy hal. Mint egy nagy, selymes, sápadt hal, aki tágra nyitja vaksi szemeit, mégsem lát semmit sem velük, aki egész nap úszni próbál, de tagjai zsibbadtak, ernyedtek. Aki gondolkozni próbál, de nincs hozzá ereje. Kinyújtotta hosszú, fehér karját, és a hátára fordult. Kezei az arca előtt táncoltak, Ő mégsem látta őket, ahogy nem látta azt sem, hogy körmei koszosak és töredezettek, hogy bőre száraz és repedezett. Ő csak annyit tudott, hogy jó neki itt, a Víz mélyén, lágyan ringatózva a sötétségben, ahol nem bántja senki és semmi. Ahol senki sem veti a szemére, hogy koszos, hogy elhanyagolja magát; ahol senki sem néz rá furcsán, mert óriási, fekete karikák szegélyezik vöröslő szemét, ahol senki nem akarja orvoshoz küldeni, ahol senki nem mond neki semmit. Senki...A magány úgy ölelte körül, mint egy erős várfal. Valahol, mélyen, az agya egyik elrejtett zugában még emlékezett rá, hogyan küzdött régen a merülés ellen; hogyan próbálta magát a felszínre törni, kétségbeesetten kapálózva, mígnem egyszer csak rájött, hogy sokkal könnyebb elengedni magát és hagyni, hogy a Víz sodorja kedvére. Igen, halványan még emlékezett a Fényre, ahogy egyre távolabb került tőle, míg csak egyetlen apró ponttá nem zsugorodott, s eltűnt örökre. Akkor jött a sötétség. Először félt tőle, de aztán lassanként hozzászokott, s szinte már szánt szándékkal úszott egyre mélyebbre. A Víz áthűtötte; teste érzéketlenné vált, fáradt tüdeje ellazult, szíve egyre lassabban vert. A Víz a fülét is bedugította; már nem hallotta azokat a zavaró hangokat sem – megsüketült a világ zajaira. A Fiú ezt nem bánta, sőt, nagyon is örült neki; immáron semmi sem kötötte a fenti világhoz. Ott, a Víz alatt nem fájtak a tályogok sem, és nem kellett folyton köhögnie, összegörnyedve, zsibbadtan átkarolva a mellkasát, attól rettegve, hogyha nem szorítja elég erősen, egész egyszerűen szétesik... ott lent minden lágy volt, könnyű és lassú. Akár egy álomban. Egyszer csak valami felkavarta a vizet, s a Fiú meglepetten körbefordult. Ki lehet itt rajta kívül? Hiszen itt mindig egyedül volt. Elfogta a düh. Hát már itt sem hagyják békén?! Ki az? Mit akar? Végtelennek tűnő nyugalma egy pillanat alatt szertefoszlott, helyét betöltötte a harag. Eszeveszetten forgott körbe-körbe, lábával taposva, törékeny karjával söpörve maga körül a vizet; és akkor hirtelen meglátta őt.

A Polip előtte lebegett: nagy, lila testét lágyan fodrozta a Víz. A fiú hátrahőkölt: meg mert volna rá esküdni, hogy a teremtmény őt figyeli. Milyen különös, eddig eszébe sem jutott, hogy rajta kívül más lény is lehet a Vízben; azt gondolta, a végtelen sötétség csak az ő birodalma. Tévedett. Már megint tévedett. Hirtelen azt vette észre, hogy dühös, csalódott, és borzasztóan fél. Ez meglepte. Érzelmek? Mikor érzett ő bármit is utoljára? A Víz a lelkét is megfagyasztotta a testével együtt, valamikor, borzasztó régen, még a világ kezdetén. De hát akkor miért érez most, ennyi idő elteltével? Talán ez a furcsa lény tehet az egészről?Közelebb lebegett a poliphoz, mire az egy egész kicsikét hátrébb húzódott, de továbbra sem vette le a szemét róla. „Fél tőlem? – gondolta a Fiú. –De hát miért? Mivel riasztom meg?” Megpróbált befelé figyelni; még a szemét is lehunyta, annyira koncentrált. „Túl sok bennem a rossz érzés... a fájdalom... talán ettől ijedt meg...” Egy pillanatra megrettent, hátha mire kinyitja a szemét, a lény nem lesz sehol – a magány hirtelen elviselhetetlennek tűnt – de a Polip még mindig ott lebegett, óriási, dülledt szemeivel őt figyelve. A fiú elmosolyodott, és kicsit lassabban próbált meg közeledni hozzá. A mosolytól ugyan megfájdult az ajka – nagyon elszokott már ettől -, de a Polip most nem húzódott el, sőt, még az egyik karját is kinyújtotta felé. A fiú a csáp felé nyúlt; a Polip érintése hűvös volt és nyálkás, őt valahogy mégis megnyugtatta. Újra élő, érző lény van mellette! A Polip felbátorodott: lassan minden karját a fiú köré fonta, mintha megölelné, s úgy tartotta hosszú-hosszú pillanatokon keresztül, akár egy élő páncél, akár egy védelmező, megnyugtató barát. A Fiú szorosan a lényhez bújt, arcát a hosszú, izmos karok közé nyomta, szemét lehunyta és nem akart megmozdulni. Éppen arra gondolt, milyen jó lenne egész életében itt lenni, összegubóckodva, a biztonságos melegben és nyugalomban, nem gondolva semmire és senkire, mikor a Polip engedett a szorításán és egy kicsit eltartotta magától, mintha csak szemügyre akarná venni. A Fiú mélyen a lény szemébe nézett, és egy pillanatra megborzongott: a Polipnak óriási, csillogó, fekete szemei voltak, mintha csak végtelen, feneketlen kutak húzódtak volna a ragyogó, lila bőr alatt.

Ahogy a kútba nézett, először egy fiút látott, de milyet! Arca rémisztően sovány és sápadt volt, szeme alatt fekete karikák húzódtak, fogai lyukasak és hiányosak voltak, mélyfekete szeme tompán fénylett a félhomályban. „Szegény fiú – gondolta, - Pedig olyan fiatal...” Minél jobban nézte a kutat, egyre jobban elmerült benne, s lassan elmerült a tükörben látott fiú tekintetében is... és ahogy ott lebegett, egy Polip karjai közt, hirtelen ráébredt,hogy a szánalmas, szerencsétlen ifjú ő maga! Mikor ezt felismerte, először irtózatosan megrémült. „Nem! – ordította egy hang a fejében. –Ez nem én vagyok, csak a lelkem egy nyomorult kis szelete... egy kis senki... nem! Ez nem lehetek én! Lehetetlen!”

„- Nincsenek lehetetlenek – válaszolt egy másik hang a fejében. - Mikor érted már meg?” A fiú meglepődött. A hang tompa volt, és nagyon mélyről jött, mintha csak az agya legmélyén lett volna eltemetve, ő mégis egyből felismerte. Lágy, női hang szólt a fejében, nyugodt, mégis határozott hang. S ahogy a hang egyre jobban kitisztult, a fiú újabb képet vélt felfedezni a Polip szemében; közelebb lebegett és óvatosan belenézett a lény tükrébe.

Egy fiút és egy lányt látott: a lány nagyon csinos volt, göndör, barna haja lófarokba kötve verdeste a vállát, a fiú pedig félelmetesen hasonlított arra, akit korábban látott, de arca nem volt olyan meggyötört, haja csillogott, és szeme alól is hiányoztak a karikák. Egy óriási akvárium előtt ültek, a lány fogta a kezét, mosolygott és mesélt neki. Az üveg mögött egy polip úszkált, éppen valamilyen ételt próbált elfogyasztani; körüllebegte a csápjaival és érdeklődve nézegette.

„ - Nincsenek lehetetlenek – mosolygott a lány és megsimogatta a kezét. – És ugyanígy lehetséges sincs. Nincs valóság, és nincs álom! Hát nekem kell ezt magyaráznom? Pont neked? Te tudod a legjobban, hogy valósággá csak az válik, amit elfogadsz valóságnak, és álom az marad, amit nem mersz elfogadni. Mitől félsz? Különbözöl a többiektől, igen, de hiszen ezt eddig is tudtuk, nem? Én segítek neked, de csak akkor vagyok rá képes, ha te is akarod. Akarod? Nézz a szemembe! Abba akarod hagyni?”

A fiú csak ült a padon és maga sem tudta a választ. Abbahagyni... annyira furcsa volt számára ez az egész. Abbahagyni... hiszen még el sem kezdte igazán! Egyszer csak azt vette észre, hogy nem is a lányra figyel, hanem már vagy percek óta az étellel bajlódó polipot nézegeti. A lány észrevette ezt és ő is az állatot kezdte figyelni. A polip lassan végzett a zsákmánnyal és villámsebességgel elfogyasztotta. A lány arca komollyá változott és megszorította a fiú kezét.

„ – Én tudom, hogy ez nehéz. De nagyon erősnek kell lenned! Most még nem késő, ha rám hallgatsz, de később sokkal nehezebb lesz. Nem szabad elhagynod magad!”

A fiú még mindig nem mert a lányra nézni. Valami bántotta, bár pontosan nem tudta, hogy micsoda, csak a fájdalmat érezte a lelke mélyén. Olyan, mintha ez a lány belelátna, átlátna az álarcain, a páncélokon, amiket visel; mintha előre látná, hogy hiába akarja, nem fogja elfogadni a segítséget, és mégis küzd érte és próbálja megmenteni... furcsa volt az egész.

„ – Tudod, miért olyan különleges lények a polipok?” – kérdezte hirtelen a lány. A fiú ránézett; meglepte a hirtelen váltás.

„ – Nem tudom” – felelte őszintén. A lány lassan, megfontoltan beszélt, mintha minden egyes szót a fiú fejébe akarna égetni.

„ – Azért, mert a polipok mindig képesek az újrakezdésre. Bármikor. Ha leszakad egy karjuk, az visszanő! Akár milyen rossz helyzetben vannak, rendbe tudnak jönni, mert élni akarnak! Újjászületnek, érted? Újjászületnek...

És a fiú már nem látta a Polipot, nem látta a lányt, sem a fiút, sem az óriási akváriumot - rengeteg arcot látott, amik mind ismerősek volt neki: fiúk voltak és lányok, mosolygósak, nevetők; és karokat látott, ahogy átölelik, puha bőröket érzett, ahogy megsimogatják, és nevető hangokat hallott, ahogy a nevét kiáltják, és azt, hogy térj vissza! Hirtelen azt vette észre, hogy sós víz ömlik végig az arcán, s meglepve vette tudomásul, hogy lelkének tengere ennyi idő után újra kiöntött, s hogy ez boldogsággal tölti el. Felnevetett: újra tudott sírni! Kacagva nyelte a könnyeit, s nem emlékezett, hogy valaha is ennyire boldog lett volna. Ránézett a Polipra, s furcsamód úgy érezte: az állat is jobb kedvűvé vált. Belenézett a szemébe: újra önmagát látta, de az arca simábbnak, finomabbnak látszott. Elmosolyodott.

„ – Igen – gondolta nevetve. – Mindig újra lehet kezdeni. Újjá lehet születni bármikor. Most már nem lesz semmi baj! Minden rendben lesz!” - A Polip, mintha kitalálta volna a gondolatait, lassan elengedte őt, és óvatosan hátrálni kezdett, lila teste némán hullámzott a vízben - a fiú mosolyogva követte minden mozdulatát, mígnem a lény eltűnt a szeme elől. Ekkor felnézett és lassan, borzasztó lassan úszni kezdett felfelé. Gyenge izmai nehezen vitték előre, csontjai fájtak, s az áramlat jobbra-balra dobálta, de ő csak ment tovább, rendíthetetlenül, fel, az ismeretlenbe. Nem is igazán tudta, hová tart, nem tudta, van-e egyáltalán olyan, hogy fent; csak azt tudta, hogy küzdeni fog, ha kell, árral szemben is, mert a remény, hogy van felvilág, nem hagyja nyugodni soha-soha többé. És azt is tudta, hogyha egyszer eléri a napfényt, soha többet nem akar lemerülni a mélybe, s ha egyszer mégis újból zuhanni kezdene a vízbe, a barátai ott lesznek mellette, hogy a mentőcsónakúkba húzzák; ahogy tették volna ezt régen is, ha nem menekül el kényszeresen előlük. Mikor már jó ideje úszott, egyszer csak azt vette észre, hogy változik körülötte a kép: először is jóval világosabb lett; a napfény - ha vékony csíkokban is – leszűrődött a vízbe, s korallokat, színes halakat, csodaszép, víz alatti világot világított meg; azt a világot, mely egyszer levonzotta ide a fiút, s becsapva még mélyebbre taszította, bele, az örvénylő messzeségbe. Egy pillanatra megtorpant, de aztán újra indult: a tenger szépsége már nem tudta elvakítani. Kieresztett néhány buborékot: az apró gömbök csillogva repültek a fény felé, a fiú pedig mosolyogva úszott a sima víztükörhöz. Mielőtt áttörte volna, mély levegőt vett: íme, visszatér a régi, s mégis új fejezet kezdődik életében. Újra felnevetett és kiemelkedett a vízből.

A tüdeje először szúrt egy kicsit - borzasztó régen használta már-, de fenséges érzéssel töltötte el, ahogy érezte megtelni friss, tengeri levegővel. Hirtelen azt vette észre, hogy újra nevet és sír egyszerre; lassan a hátára fordult, s lebegni kezdett: most már a víz felett. Lehunyta a szemét, arcát a Napnak fordította, az pedig cirógatni kezdte, s mikor az esti Szellő végigszaladt a tenger felett, kacagva borzolta végig a fiú hasán a vízcseppeket.

 

 

Lakatos Nikolett: Egy hajléktalan mindennapjai
 

   Szép napsütéses ez a nap. A madarak csicseregnek, a virágok illatoznak.

   Járkálok a városban és nézem, ahogy az emberek beszélgetnek egymással. Én, nem így teszek. Egyedül vagyok, éhezem és fura módon melegem is van. Levenném magamról az egyik felsőt, de két okból nem teszem: egyrészt elítélnének a szagom miatt, másrészt fennáll annak a veszélye, hogy megfázom és ételre sincs pénzem, nemhogy gyógyszerre.

Kóválygásom során egy fiatal párra lettem figyelmes. A padon ültek; hát odamentem hozzájuk:

- Tudnának egy kis pénzt adni ennivalóra?- kérdezem én, de szó nélkül távoznak. Már megszoktam ezt a bánásmódot, de valahol akkor is fáj. Tovább kóborlok hát; egyszer csak egy kislány jön velem szemben:

- Szia, te miért vagy ilyen szomorú? Nincs meleged?- faggat egy nyalókával a kezében. 

- Igen, melegem van…

- Nézd, ezt neked adom… - átnyújtja a nyalókát, amit mosolyogva fogadok el.

    Már régóta téblábolok ebben a városban és mindig máshol húzom meg magam. A nap kezd eltünedezni és hamarosan beköszönt a hűvös, nyirkos sötétség. Az éjszaka nagy részét ébren, álmatlanul töltöttem.

   Ma éjjel egy régebb fajta, elhagyatott ház lépcsőjén feküdtem összekuporodva - ha nem említettem volna még. A lépcső nagyon hideg volt a több réteg ruha ellenére is. Felültem és gondolkodóba estem: " Vajon mi lett volna, ha nem ez a sors jutott volna nekem? Milyen lehet normális életet élni?" Nem szerettem volna nagy családot, de normális körülmények között élni, ezt én is igénylem.

     Kis általános iskolás koromban álmodoztam egy igazi, szép, szűkös családias körről, mint egykor az enyém is volt. Ez az álom szertefoszlott a szüleim tragikus halálával. Összeomlottam és nem találtam a helyem a nagyvilágban. Egy ideig az anyai nagynéném nevelt, de nem tudta elfoglalni az anyám helyét. Általános iskola után elkezdtem ugyan a középiskolát, de nem tudtam befejezni. Tizenhat éves lehettem, mikor a nagynéném is meghalt, és a házat a sok adósság miatt elárverezték. Én az utcára kerültem és azóta kóborlok az egyik helyről a másikra.

    Ahogy, így visszaemlékeztem, telt-múlt az idő és azon kaptam magam, hogy hajnalodik. Az ég vöröses-narancssárgás színt mutatott. Egy repülőgép szállt el felettem, ekkor eszembe jutott, hogy egyszer talán nekem is jobb sorsom lesz.

    Elmentem a közeli bevásárló központba, hátha akad olyan ember, aki megszán...A parkolóban egy idősebb hölgyet láttam meg. Vállat vontam és megszólítottam:

-Elnézést, már régóta nem ettem semmit…- Nem tudtam befejezni, mert a kezembe nyomott egy kiflit. Hálásan néztem rá és megettem. Épp az egyik köztérre siettem, mikor elkapott az eső. Gyorsan az egyik pályaudvarra mentem és a falhoz dőlve leültem. Észrevettem, hogy nemcsak én vagyok ott, mint hajléktalan. Ők is kéregetnek, de a legtöbb ember elmegy mellettük, rájuk se hederítenek. Hamar beesteledett. A délután folyamán én is kéregettem és össz-vissz kétszáz forintot sikerült összeszednem. Mielőtt elaludtam volna, körülnéztem, és láttam, hogy a többi hozzám hasonló magához szorítja azt, amit összekoldult. Én is a markomba szorítottam a pénzérméket és elaludtam.

  Reggel nehezen keltem fel és nekivágtam a városnak, abban reménykedve, hogy ma több szerencsével járok... 

 

Pataki Ildikó Dominika: A mai cigánykérdés

A mű olvasása után összehasonlítottam az akkori (1930) és a mai körülményeket és nem látok semmiféle változást.

Én pont egy ilyen faluba lakom, ahol cigányok élnek. Nekik is ki van alakítva egy telep.

Sajnos nem értem, miért kell egy ilyen telepre beszorítani őket.

Elkülönítik őket, mint valami külön fajt, pedig ugyanolyan emberek, mint más.

Vannak a faluban, akik undorral néznek rájuk ezt én is észre veszem az utcán, de vannak olyanok, akik barátságosak velük,nem tesznek különbséget.

A munkalehetőség számukra nem éppen kedvező: a bőrszínük alapján ítélik őket, lehetőséget se adnak nekik, még ha jó munkaerők is.

A szegénységet tapasztalják meg napról napra, mégsem panaszkodnak soha.

Ezekben az emberekben nagyon nagy az összetartás, ha baj van, nincs harag, akkor segítenek a másikon, ami igen nagy dolog.

Hiába szegények, akkor is odaadják a legutolsó pénzüket is annak, aki bajban van.

Ezt a nagy összetartást nem tapasztalom másoknál, csak is náluk.

A cigányok közt is van két csoport: vannak a jó cigányok, akik tisztességesen élnek, és vannak olyanok, akik bűncselekményből élnek (lopnak, csalnak, hazudnak) és a rosszak alapján elítélik a jókat is.

Utána néztem az interneten, mi a véleménye az embereknek a cigányokról. Találtam is egy honlapot (magyarnarancs.hu), ahol Sárközi Gábor írt a cigányokról:"Valószínűleg minden cigány elmebeteg,arra gondolok, hogy bárki rövid idő alatt megbolondulna, ha tartósan olyan körülmények közé kényszerülne, amilyeneket a cigányok számára teremtett és tart fenn ez az ország."   

English